Harangszó, 1939
1939-07-16 / 29. szám
1931 július 16. HARANGSZÖ 231. Az evangelizáció lelke Turóczy Zoltán püspök volt. Naponta két előadást és két áhítatot tartott. Ezenkívül figyelemmel kísérte a bibliakörök munkáját. Személyes beszélgetésre mindenkivel, mindig kész. Mindenütt ott van, mindenre gondol. Előadásainak kinyomtatását az összejövetel egyhangúlag elhatározta. Az evangelizáció tanulsága az a boldog bizonyosság, hogy Isten Lelke szüntelenül munkálkodik közöttünk. A magyar evangélikus Sión ébredezik. A szél fúj, zúgását hallani. Régi iskolák szúette katedráin megújult tanítók ülnek, hogy az agyonfaragott öreg padokban ülő gyermekekből hitvalló sereget neveljenek az egyháznak. Adjunk hálát ezért az egyház Urának. Egyedül övé a hálaadás és a dicsőség. Groó Gyula. ÖREG KAKUK ÓRA. Hontalanok lettünk te is mi is régen öreg kakuk óra, Hol az ősi kastély amelyben ketyegtél Hosszú idők óta? Három nemzedékben tartott szívet-lelket Kedves ketyegésed — Három nemzedék zárt szerető szívébe öreg kakuk téged. Sok szomorú könnyet láttál lehullani öreg kakuk óra, dugás és gyanakvó körültekintés még akkor sem marad el, amikor azt kérdezzük, hogy milyen volt az idén Szlovákiában az időjárás. Hogy miért és kitől tart, miért és kire gyanakszik, nem tudtuk meg tőle. Még egy jellemző epizód! Lassan nekibátorodva faggatni kezdjük az eddig szótlan kalauzunkat és a többek közt megkérdezzük tőle: hogyan érzik magukat szlovák testvéreink az új Szlovákiában? Felelet: köszönöm jól vagyunk. Ezt azonban minden kérdésünkre halkabban és bizonytalanabb hangon ismételte meg. Végül is minden további felelet nélkül szép csendesen, faképnél hagyott bennünket. Az ideges Lengyelország. Nagyon sok időnk nem volt ahhoz, hogy a gyanakvó Szlovákia jelen és jövő sorsáról elmélkedjünk. Vonatunk lihegő tüdővel vonszolt át bennünket a gyönyörű Vág völgyéből a Jablonkai hágón az igazi magyar határon, a Kárpátokon a baráti Lengyelország földjére. Bohumin — azelőtt Oderberg — volt az első lengyel állomás. Szívünkben a történelem által megszentelt 'lengyel-magyar barátság érzésével szálltunk ki a permetező esőben Bohumin állomásán. Nem is sejtettük, hogy az igazi zuhany még ezután következik! Bohumin állomásán ácsorogva, beszélgetve vártuk a vonat indulását. Közben néhányan közülünk el kezdték dúdolni az „Esik eső csendesen" népdalunkat. Egyszerre csak egy középkorbeli jól megtermett hivatalnok féle ember felszakítja az egyik Hányszor borultunk le kínos zokogással Kedves koporsóra. Angyal jó anyáról, négy kicsi árváról Beszélhetnél sokat, —• öreg kakuk óra hogyha olykor szóra Nyílnék meg ajakad. Hányszor adtad tudtál tiszta szíveinknek Imé itt az óra: — Boruljatok híven, összekulcsolt kézzel Ünnepi imára — csöndes harangszóra. Tanulás idejét te jelezted nekünk, Miként lestük várva: Hogy hányat kakukkolsz — kelí-e már bemenni Iskolaszobába? S hallottad szavalni kicsi ajakunkat Hősi rajongással — Hazánkról ha szólott, miként lelkesedtünk Hunyadi Mátyással. A nagy Hunyadiak, ők voltak minékünk Világ a pusztában, Büszkék voltunk rája, hogy magyarok vagyunk ős magyar hazában. Aztán jött sok csapás, másé ősi kastély, Másé lett már minden, Csak akik elhunytak azok maradhattak Drága szülőföldben. Mi meg vándorbotot vettünk a kezünkbe Öreg kakuk óra — Te híven kísértél és majd el is kísérsz Utolsó utunkra, végső harangszóra. B. Pongrácz Matild. kocsi ajtaját, kiugrik a vonatból, szinte- tajtékzó felháborodással ráripakodik a társaságunkra és az ötmássalhangzó- egymagánhangzós lengyel nyelven csak* úgy recsegett belőle a felháborodás. Szerencsére nem értettük meg a fejünkhöz vagdosott litániát. Azt azonban láttuk, hogy az illető odarohan egy szolgálatot teljesítő rendőrhöz, heves kézmozdulatokkal magyaráz neki valamit, mire a rendőr szalutál s majdnem futólépésben elindul az állomás irányában. Jó idő telt bele, már vonatunk régen benn zakatolt Lengyelországban, amire a kalauztól és egyéb szemtanuktól megtudtuk, hogy mi német lutheránus papok vagyunk, akik Lengyelországban Hitlert éltettük és német dalokat énekeltünk. Ezért telefonon rögtön értesítették a varsói rendőrfőnökséget, hogy mire Lengyelország fővárosába érünk a rendőrség legyen készenlétben és az egész társaságot tartóztassa le. Ezután még több idő telt el abban, amíg az illető haragos úriemberrel meg tudtuk értetni, hogy mi nem németek, hanem magyar evangélikus lelkészek vagyunk és hogy Bohumin földjén eszünk ágában sem volt Hitlert éltetni, még ke- vésbbé német dalokat zengeni. Közben már elképzeltük a „barátságos“ fogadtatást a — varsói rendőrség részéről. Magyarázkodás közben a legnehezebben az ment a lengyelek fejébe, hogy mi evangélikus (lutheránus) lelkész létünkre hogyan lehetünk magyarok. Mondanom sem kell, hogy az a kellemetlen félreértés annyira lehangolt bennünket, hogy az sem változtatott már sokat a hangulatunkon, hogy az ilMegnyerhető-e az egész család a Krisztus számára? Általános jelenség a protestáns kül- misszió területén, hogy a családok legtöbbjének csak egy, vagy két, esetleg három tagja keresztyén, a többiek pedig megmaradnak pogánynak. Egyenes következménye ez a protestáns misszió módszerének, annak a módszernek, amely mindig személyes munkát végzett és az egyén megnyerését tekintette legfőbb feladatának. Ezzel szemben a katholikus misszió mindenkor egész családokra, falvakra és nemzetségekre irányítja figyelmét, hogy azt a kisebb, vagy nagyobb közösséget kapcsolja hozzá egyházához. Abból a tényből, hogy valamely pogány s így például egy kínai családnak csak bizonyos tagja keresztyén, nem kis nehézségek, sőt üldöztetések is szjár- maznak. Köztudomású dolog ugyanis, hogy a kínai családi élet sokkal pat- riarchalisabb még ma is, mint a miénk. A két-három nemzedéket: nagyszülőket, azok gyermekeit Ós unokáit magába foglaló — nem egyszer 70 tagot is meghaladó — nagy famíliát az elköltözött ősök tisztelete egyesíti vallási közösséggé is. Nem könyfl dolog leválni a családfa terebélyessé ágazó törzséről. Egyetlen kínai család sem nézi közönnyel ebből a közösségből való kiválást, mert akkor ki folytatja az ősök szelleme tiszteletének ápolását. Pogány családi közösségben élő keresztyénnek nem egyszer lenézés, megvetés és szidalom jut osztályrészül. Mi más ez, mint üldöztelető lengyel hazafi bejött hozzánk bocsánatot kérni és egyik nagyobb állomáson Varsó előtt kiszállt a varsói rendőrfőnökségnek megtelefonálni, hogy mégse Németországot éltető németek, hanem lengyelbarát magyar papok vagyunk, tehát az egész nem volt egyéb, mint vaklárma. Igen ám, de ha a vaklárma elül is, annak oka, az ideges rettegés megmarad. Már pedig a mai Lengyelországra ez az ideges lelki feszültség a legjellemzőbb. Egyébként is nagyon, de nagyon csalódtunk Lengyelországban. Mi egy fiatal, életerőtől duzzadó országot vártunk és ehelyett mindenütt komor, mogorva és ideges arcokat láttunk. Fokozta a komorságot az állomások elhagyott és sivár volta. Sehol egy szál virág, sehol egy pohár ivóvíz. Hozzájárult ehhez a komor hangulathoz az időjárás is: Bohumin óta állandóan zuhogott az eső. Egyetlen napsugárt jelentett Lengyelhonban az a néhány fiatal cserkészleány, akik Varsóba felszállva szép lengyel dalokkal gyönyörködtették a közönséget. Az ő kedélyüket nem befolyásolta az időjárás, lelkűket érintetlenül hagyta a politikai feszültség. Sőt, amikor viszonzásul elénekeltünk nékik néhány magyar dalt —• köztük az „Esik eső csendesen“-t is — kiszálláskor hálából ezzel a cserkész felkiáltással búcsúztak el tőlünk: csuvaj! Mi csak úgy gondoltuk magunkban: csuvaj Lengyel- ország! Légy résen Lengyelország! Csak ne a baráti érzéstől áthatott magyarokkal szemben.
