Harangszó, 1939
1939-06-18 / 25. szám
1939. Jünius 18. HARANGSZfl 199. csak egy soha sem teljesedő lehetőség ez. Különösképpen a magyarországi viszonyokra gondolok. Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor meg kell látnunk a magyar- országi protestáns egyházak művészi karkultúrájának fogyatékosságát is. Azt hiszem, egészen nyugodtan állíthatom, hogy „mindakét“ egyháznak egyformán két alapvető nagy hibája van ezen a téren. Egyik nagy hibája, hogy nem igényes egyházzenei tekintetben, a másik, hogy nem támogatja az egyház kebelében folyó zeneművészeti törekvéseket. Azt mondottam, hogy gyülekezeteink legnagyobb része nem igényes ez irányban. Joggal mondhatom ezt, mert a legtöbb gyülekezet éli a maga esztendeit, egyiket a másik után és tizesztendőket egymás után anélkül, hogy része volna az énekes zene, a kórusmfivészet szépségeiben. Ha itt-ott felcsendül néhanapján egy-egy összetákolt, legtöbbnyire férfikari szám, a hívek rendesen a produkciót látják benne s arra kiváncsiak csak, hogy no, sikerül-e nekik, vagy bennmaradnak-e? Unnepiessé lesz részükre az alkalom, de a kórus közreműködése csak szórakozást jelentett és nem elmélyedést. Nem igényesek ezek a gyülekezetek, mert nem is tudják szegények, hogy az nem az igazi egyházi zene, nem is tudják, hogy az más, az szép, az vigasztal, felemel, hogy van olyan protestáns zene is, amelyik odavaló a mi templomainkba s amely zene a tétovázó emberi lelket szárnyaira veszi, hogy megmutassa neki a hit mélységeit, magasságait, fájdalmait s örömeit és a meggyőzött lelket odaröpítse diadalmas suhanással Isten trónusa elé. Mert van olyan protestáns zene is, amelyre büszke lehet minden protestáns. A baj csak az, hogy nem követelik „ezt“ a zenét és hogy nem teremtik meg a gyülekezetek azokat a körülményeket, amelyek elemi szükségletei a magasabb- rendű zenélésnek. A protestáns kórusirodalom első terméke az az énekkari gyűjtemény, amelyet Luther Márton és Walther János a torgai iskola énekmestere adtak ki 1524-ben, Wittenbergben. Több mint 40 vegyeskarra írt művet tartalmazott egyszerűbb és művészibb kivitelben. Ezzel indult meg a prot. kórusirodalom s hosszú sora következik azoknak, kik mind kiválóbbnál-kiválóbb kompozíciókat hagytak az egyházakra. Lossius Lukács, Goudime! Claudius, Lobwasser Svájcban, Osiander, Galvisius, Nicolai Fülöp, Gesius, Eccard, Hassler, Prae- torius, Telemann, Schütz, Scheidt, Purcell és a két óriás: Händel és Bach János Sebestyén. 1524—1750-ig a prot. énekművészetnek olyan sok kiváló mestere és olyan sok örökóletű alkotása termett, hogy nincs egyház, amely hasonlót tudna felmutatni. Hogy csak a legutolsót említsem: Bach János Sebestyén az evangélikus zenének legma- gasabbrendű képviselője — hogy csak az istentiszteleti énekműveket említsem — öt esztendő minden vasár- és ünnepnapjára írt egy-egy kantátát énekkarra, szólóhangokkal, zenekari és orgona kísérettel, öt esztendő minden ünnepére mást és mást és most halála után 200 esztendővel ott tartunk, hogy nincs Magyarországon egyetlen gyülekezet sem, ahol egy évben egyszer is felhagzana vasárnapi istentiszteleti alkalommal egy Bach-kantáta. Hát nem olyan kérdés ez, amelyet szóvá kell tenni? A világ zene- irodalmának a legnagyobb mestere, a zeneszerzők koronázatlan királya az evangélikus Bach J. S. Csodálatos tudással és költőiséggel megírt műveinek legnagyobb részét az evangélikus templomok részére írta s a magyarországi evangélikus gyülekezetek legfeljebb beállnak azoknak a táborába, akik mesz- sziről csodálják nevét és művészetét, ahelyett, hogy minden erejüket megfeszítve, állandóan élnének műveivel s ezzel az egyházi zenénk nívóját a Iegma- gasabbrendű zene színvonalára emelnénk. Mert ahol ez a Bach muzsika szólal meg, ott minden művelt ember meg- illetődött lélekkel hallgat. Tudom, hogy sok minden hiányzik hozzá! Hogy ezek a művek magyar fordításban nem kaphatók! Ez is micsoda szomorú bizonyíték arra, hogy Magyar- országon nem keresik őket, lefordíttani és kiadni: nincs vállalkozó! Hogy egy- egy gyülekezet kebelében hallatlanul kevés a vonós hangszereken jól játszó egyháztag, kikből egy kóruskíséretre való rendes együttes megszervezhető lenne. Tudom, hogy ma még a magyar énekkarok legnagyobb része nem hangjegyolvasó tagokból áll s az ilyen kórusok jobb szeretik a zeneileg naivabb dolgokat, mert könyebben megjegyezhetik maguknak hallás útján a szólamokat, míg a nagylélegzetű klasszikus kompozíciók ritmusai és dallamnehézségei hangjegyekből éneklő énekkarokat kívánnak. Tudom, hogy nicsenek zenei vezetők az egyházközségekben. A mai tanítóképzők körülbelül 3—4 évi zongoraanyag elvégzésével bocsátják ki az átlagos zenész tanítóikat, kik ezzel a szerény képességgel a gyülekezetek zenei vezetői lesznek, holott ez a képesség arra sem elég, hogy kellőképpen „hallgatni“ tudjuk a Bach-zenét! (Folytatjuk.) OLVASD ÉS TERJESZD A | ~HARANGSZÓT! 2. JELENET. Gyuri: (Jön.) Az életet. Csontos: Én a halált. Akkor együtt mehetünk. Gyuri: Mit akar Csontos bácsi a kötéllel? Csontos: Mi ez a fekete itt a földön, mondd fiúi? Gyuri: Erre megy a trianoni határ. De nincs itt semmi feketeség. Csontos: Trianon. Nem látsz feketét? (Fejét tapogatja.) Akkor... akkor, hol van az fekete sáv? Én látom, látom. Gyuri: Mit akar a kötéllel? Csontos: Csitt fiú! A becsületet akarom kévébe kötni. Elszóródott. Te is segíts, összeszedjük. A legkisebb darabját se hagyd ott. Drága árú. Nincs annyi pénz, amiért megvehető, ha elveszett, összeszedjük, hogy el ne veszelődjék. Arra menj fiú és keress! Gyuri: Maga félre beszél. Csontos: Hallgass! Csak azért, ne tudják, mit keresek. Gonosz a világ s irigy. Ránk tátja állkapcsát. Bele ne ugorj Én erre megyek. (El.) 3. JELENET. Gyuri: Erre, édesanyám. Erre! Marusánné: Hűvös van. Alig bírom a lábam. Fáradt vagyok. Gyuri: Mindjárt túl leszünk. Akkor aztán pihenhet, édesanyám. Marusánné: (Sír.) Hogy itt kell hagynom mindent. Atyáddal se tudom, mi lesz? Úgy fáj a szívem. Még kárt tesz magában. Gyuri: Ha megteszi, már nem érdemli az életet. Marusánné: Hogy beszélhetsz így, Gyuri?. Mégis csak az atyád!! Gyuri: De hazájának nem volt hű gyermeke. Marusánné: Istenem, hogy így kellett jönnie!!? 4. JELENET. Mihály: (Jön.) Mit jajgat, nagyságos asszony? Marusánné: Szegény uram. Szegény! Mihály: Megmondtuk mi azt százszor is, farsang után böjt s aki nem hallgat az okos szóra, az előbb-utóbb megszenvedi. A szemét között szegbe lép az ember. Marusánné: Istenem, de bele léptünk! Gyuri: Hogy jön erre, Mihály bácsi, ilyen korán? Mihály: Julis szólt be hozzánk még az éjjel, merre fordult a dolog s Bodóval akarnék szót váltani, de lám jön is. 5. JELENET. Zsuzsi: (Jön Bodóval.) Nem fog visszamenni. Ni itt van Mihálv bácsi is. Jön velünk? Mihály: Nem bírja már az én korom az ilyen zökkenéseket. Mi már csak maradunk az öcsémmel. Itt is kell valaki. Ép azért szerettem volna még egyszer Bodó úrral beszélni, mint is lesz hát, ha már ránk szakad az egész ügy. Bodó: Úgy lesz minden, Mihály bácsi, mint volt. Itt maradok magukkal. Visszamegyünk s folytatjuk a munkát. Zsuzsi: Az estét sem fogja megérni. Bodó: Akkor elvérzem, de a csatateret nem hagyom. Nem hagyhatom! Zsuzsi: Bodó Miklósra ez a föld, ez a csatatér már csak vesztőhely. Bodó: S a bitófa a becsület jele lesz síromon. Hitem azt mondia. maradj s én maradok. Mihály: Magam is jobb szeretem, ha marad. Majd csak lesz valahogy. Marusánné: Szegény jó uram! (Autózúgás.) Gyuri: A bukaresti autó. Ismerem a búgását. Zsuzsi: Észrevették a szökést s jönnek utánunk. Siessünk, Miklós. (Folytatjuk.)
