Harangszó, 1939
1939-05-21 / 21. szám
1939. május 21. HARANGSZÓ 166. és ne gondolja senki, hogy egyéni dicsőségkeresés van olyan életmegnyilvánulásaimban, amelyeknél egyházunk méltóságát és a püspöki állás tekintélyét képviselem tiszteletet parancsoló módon. Püspöki munka-célkitűzésem jellegzetesen egyházi. Az a célom, vágyam, munkám és imádságom, hogy az egyház legyen igazán egyház. : Az egyház nem vallásos célú társulat, azonos vallási típust, vagy célkitűzéseket képviselő embereknek emberi közössége. Az egyház Krisztus misztikus teste. Nem emberek alapították és nem emberek tartják fenn sem. Isten Szentlelke hozta létre, az „hívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben" (Luther Kis Kátéja). A feje az Ür Jézus Krisztus. Nemcsak úgy, mint dísz, hanem úgy is, mint aki kormányoz és uralkodik. Ez az anyaszentegyház látható, ha a kereszt botránya alatt éli is a tulajdon életét. Mindez az egyháznak nemcsak di- dicsősége, hanem felelőssége is. Ha félreértések lehetősége miatt nem merem is azt állítani, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, azt azonban vallom, hogy „hitet csak úgy kapunk és az csak úgy erősödik meg, ha megigazított bűnösök gyülekezetében az egyházban élünk. Csak Krisztus testének többi tagjával együtt tartozunk Krisztushoz, a főhöz!“ A finn evangélikus egyház éb- redési mozgalmai is azért maradtak fenn mindig az egyházban, mert az volt a meggyőződésük: „ha az egyház nem anyám, Isten sem Atyám nékem". Mindezt, amit eddig az egyházról mondottam, vallom az evangélikus egyházról. Keresztyénségünk nem egy láthatatlan és délibábot kergető utópiák megfoghatatlanságában lévő egyházfogalmon kell fölépülnie, hanem konkrét hitvallásos alapon. A hitvallások nem csupán történeti emlékek, melyek élőttünk járó ősök hittudatának tartalmát rögzítették meg számunkra, hanem kötelező normák, amelyek, amíg az evangélikus egyházhoz tartozunk, számunkra feltétlenül kötelezők. Az egyháznak különböző életmegnyilvánulása van és eszerint szoktunk beszélni az egyház történelmi, jogi és lelki értékéről. Talán mondanom sem kell, hogy bármennyire tiszteletben tartom is az előző kettőt, az egyház leglényegesebb életformájának az egyház lelki arcát tekintem. Az egyház lelki arcán az uralkodó vonás a misszió. Az egyház Isten küldötte az ő népének összegyűjtésére e világban. Isten tékozló gyermekei azonban nem a tudatlanság sötétségében té- velyegnek csupán, s azért nem lehet őket egyszerű felvilágosító munkával Istenhez visszavezetni, hanem a sötétség isten-ellenes hatalmának rabságában sínylődnek s így fölszabadításukra harcot kell indítani. Az egyház lelki arca tehát mindig harcoló egyházat mutat. Ez a harc mindenekelőtt befelé folyik. Az ítéletnek Isten házán kell elkezdődnie. Ez a legbelsőbb misszió. Azután az egyház elhidegiilt emberei felé kell megindulnia, ez a belmisszió. És el kell jutnia egészen távoli világrészek kunyhóiig, ez a külmisszió. A misszió gondolata természetszerűleg vezet át a szórványkérdéshez. A missziói munka nemcsak evangélizálás, hanem gyűjtő munka is. Ebben a kerületben is nagy területek vannak még, amelyek pontosabb és lelkiismeretesebb lelkioásztori feldolgozásra várnak. Szeretném, hogy ha nem lenne kerületünkben egyetlen egy olyan magában álló evangélikus sem, aki nem érezné magán pásztorának figyelő szemét és ne érezné maga körül az evangélikus testvériség családját. Szórványaink gondozása nyomán természetszerűleg áll elő új meg új templomépítési vágy. Szeretném, ha az egyház népe esztendőről-esztendőre közösen és céltudatosan szervezett munkával tudná egy-egy templom építését lehetővé tenni és a kicsiny nyájak templomának értékét azzal is növelni, hogy benne a kerület szívének dobogását is maga körül érezheti. Az egyház lelki élete jogi keretek között folyik le. Azért van az egyháznak jogi élete és kell is, hogy legyen. Aki ezt nem látja be, az rajongó, akit a szétfolyó lelki értékek hamarosan meg fognak tanítani a jogi keretek fontosságára. Aki azonban azt mondja, hogy a jogi keret minden, s ha azt kiépítem, akkor minden rendben lesz, az naív, akit hamar meg fog tanítani az élet arra, hogy hiába ásom meg a folyó medrét, ha nem találok rá a forrásra, amelyből a mederbe élő víz folyik bele. Mindkettő pedig hamarosan kénytelen szomorúan tapasztalni, hogy lassacskán szétválik egymástól a közigazgatási és az élő egyház és kialakul a közigazgatási és az élő hívek különálló tábora. Az egyház harmadik arca a történelmi arc. Egyházunk mindig nevezetes volt történelmi értékéről, jelenét mindig a történelmi erők folytonosságában élte és nem akart múltjától foradalmi- lag elszakadni. Ez a történelmi alakulat lehet meddő az Isten országa számára, de azért nem jelenti azt, hogy mindenestől elvetendő. Különösen olyan tényezőknél fontos a történelmi öntudat ébrentartása, akiknél ez a történelmi öntudat, mint életformáló erő kívánatos, hogy jelentkezzék. Tiszai egyházkerületünknek sem szabad elfelejtenie több mint háromszázados történelmét, s nem szabad elfelejtenie a régi nagy tiszai egyházkerületet. Ha ezt az egyházi ideált tiszai egyházkerületünkben meg akarjuk valósítani, ehhez szükséges, hogy szervezett rendekbe sorakoztassuk s fegyelmezett tért, melyben elvesztettem szerelmét... és alázatos leszek, igen alázatos, mint az ajtók előtt rimánkodó koldus. Zsuzsi: Gyakran többet várhat a szívektől a koldus lehajtott feje, mint a trónon hetvenkedő gőg! Rodescu: (Térdre esik.) Szerelme koldusa vagyok. Nézzen le rám, könyörgő koldusára. Zsuzsi: Úgy látszik a megbánás őszinte. Az ostrom bíztató. Egv korty bort a sikerre. (Tölt.) Rodescu: (Felugrik.) Lehet még remélnem? Boldog vagyok, Zsuzsi. (Kocintanak. Isznak. Rodescu kiissza poharát.) Ugye, remélhetek? Zsuzsi: A remény a szívnek egyik dalos madara, mely legutoljára hagyja el az égő kalitkát. A haldokló is remél és sohasem reménytelenül. Rodescu: (Zsuzsi kezét fogja.) Az enyém ez a kéz. Igen. Az enyém. Nem csak papíron, a törvény rideg betűjében, hanem a szív vágyakozása is nekem ítéli. (Tölt.) A boldogságunkra, Zsuzsi! Zsuzsi: (Isznak.) A mi boldogságunk még csak ígéret. Rodescu: ígéretében is felér az egész világgal. Zsuzsi: ígéret és teljesedés között még hosszú, álmos hetek fekszenek. Rodescu: Minden perc az örömnek megsejtése s így a várakozás is boldogság nekem. Zsuzsi: Lehetnek várakozásnak kegyetlen pillanatai is, mikor minden ígéret a semmibe hull. Rodescu: (Iszik.) Csak játszón velem. Annál jobban fogom. Beléje haraptam s nem engedem. Az enyém lesz, kicsikém, az enyém s ha még oly kegyetlen a várakozás. (Közben tölt, iszik.) Zsuzsi: Maga kezd férfi lenni. Erélyes, makacs. Ezt szeretem. Rodescu: (Iszik.) Makacs vagyok s nem engedem, Zsuzsit, nem engedem. Makacs vagyok. Zsuzsi: Kezd nekem tetszeni. Eszményem a férfi, ki szerénységben is gerinces, csökönyös s nem engedi, mit egyszer megmarkolt. Rodescu: Makacs vagvok... gerinces. Nincs az a hatalom, mely elvegye tőlem. Nincs Zsuzsi, nincs. (Erősen érezni már rajta a bort.) Zsuzsi: (Szuggerálóan.) Én értem a férfi küzdjön. (Ko- cint, isznak.) Az én szerelmem drága s a magáénak követeli iövendő férjem egész lelkét. S ha valaki rám veti szemét, férjem legyen vaddá, mint a puszták tigrise, mikor a párját viszik. Tud-e ilyen lenni? Rodescu: (Ijedten figyel. Alig tud felocsúdni.) É.. é.. én vagyok az, Zsuzsi, én .. én. (Nagyot iszik.) A tigris .. én vagyok a tigris. (Mutatja a kezét.) Látja ezt a kezet? Ez a pokol, a pokol s megfojtom, ki el akar téged vinni. Megfojtom. Bodót is megfojtom. Itt a pokol. Zsuzsi: Szegény Bodó. Nem veti az már szemét senkire. Pedig olyan annak a szeme, hogv ingerel. Rodescu: Tudom, láttam. Téged is ingerelt. Láttam. (Iszik.) Sajnálod. Nem a bor beszél belőlem, de sajnálod. Dühös vagy, hogy kezünkre adták a gazembert. Nem a bor beszél belőlem, nem. Én az igazság embere vagyok, nem a bor, nem, de megfojtom. Sajnálod Bodót. Zsuzsi: Lehet is sajnálni szegényt. Rodescu: Te szereted, Zsuzsi. Zsuzsi: Elárulták és sajnálom. Különben is minden tettet, mely a köztisztességbe vág, utálom. Maga ép úgy járhat, mint Bodó. Rodescu: Én? Én? Rodescu? Börtön. Én? (Röhög.) Megfojtom. Zsuzsi: (Suttogva.) Mondjuk, visszajönnek a magyarok, mert azok nem nyugszanak addig. (Folytatjuk.)
