Harangszó, 1939

1939-04-16 / 16. szám

1939. április 16. HXRÄNGSZö 125. Az erdélyi román- oláh kérdés a legújabb történeti kutatások megvilágításában* Irta: Molnár Sándor. Északi oláhoknak nevezzük azokat, akik a Balkán félsziget! őshazából észak felé terjeszkedve először keriézségek- ben, majd vajdaságokban megszervezve a Dunától északra állandóan is megte­lepedtek, a magyar királyság tőszom­szédságában. Erdélyben is ehhez az oláh népágazathoz tartozó pásztorok szivá­rogtak át, akiknek utódait a magyar nyelv 1848 tájáig kizárólag oláh, majd később, különösen háború utáni időben érthető okokból románnak nevezi. Vol- taképértl politikai története csak az északi oláhságna'k van, amelynek vajda­ságai a 14. században alakulnak meg, nagyrészben magyar hatásra és természe­tesen magyar fennhatóság alatt. Még a vajdaságok feltűnése előtti időben, nem sokkal a tatárjárás után, a Szörénység- beH, Olténiában (a Duna. Kárpátok és az Olt közötti terület) és Monténiában (az Olttól keletre, egészen Moldváig) talál­juk az első hiteles nyomait azoknak a kenézségeknek, amelyeknek oláh jelle­gét általában bizonyosra veszik. Első forrásunk e kenézségekre Vonatkozólag IV. Béla királyunknak 1247-ben kelt ok­levele, amely szerint a tatárjárás pusz­tításait orvosolni akaró uralkodó a jeru- zsálemi ispotályosok nagymesterének és johannita vitézeinek adományozta a Szö- rénységet Joan és Farkas kenézségeivel együtt az Olt folyóig, azzal a kikötéssel, hogy a terület jövedelmének felét köte­lesek neki beszolgáltatni és pénzt is csak a király engedélyével verethetnek. Tehát nem valami hatalmas kenézekről van szó, akik független államalakulatok élén állhatnak, mint ezt például Onciul és Jorga hirdetik, hanem a magyar ki­rály fennhatósága alatt álló kezdetleges csoportokról, akik jelentéktelenségük­nél fogva, még csak hűbéri viszonyban sem lehetnek a királyhoz, mert ez sza­badon ajándékozza el kenézségeiket. Ugyanakkor meghagyta IV. Béla az olá­hoknak Litovoj és Seneslav földjét. Phi- lippide oláh tudós Jorgával és Onciullal szemben helyesen jegyzi meg, hogy ezeknek sem lehet az egész Olténiát és Munténiát tulajdonítani, hanem mind­ketten az említett területeknek egy ki­sebb, pontosabban meg nem határozható részén szolgáltak vajdai minőségben uruknak, a magyar királynak. (Oláh tan­könyvek Litojov vajdát az összes olá­hok első nagy egyesítőjének tüntetik fel.) A havasalföldi, másképpen oláhorszá­gi, vagy munténíai vajdaság, valamint a moldvainak megalapítása az Anjok ural­kodásának idejére esik. Az elsőt az oláh krónikában feljegyzett legendás adatok szerint Radu Negru hívta volna életre, aki állítólag Fogarasból vándorolt ki a XIII. század végén. Ezt az országalapító „fejedelmet“ azonban a dákó-román tör­ténetírás találta ki, annak a hamis szem­léletnek az alaoián, amely az oláhokat és első uralkodóikat Erdélyből származ­tatja. A déli vajdaság első oklevélileg kimutatható feje a Bécsi Képes Króniká­ban is szereplő kun ősöktől származó I. Baszaráb, aki sikertelenül próbálja ki­vonni magát, urának Károly Róbert ma­gyar királynak hűbérurasága alól. Leg­először egy 1324-ből származó királyi oklevélben találkozunk vele, amelyben Károly Róbert elismerését fejezi ki Már­ton Comes-nek, aki „több ízben hűen és dicséretre méltóan teljesítette követi tisztét Baszarábnál, a mi Kárpátokon túli vajdánknál.“ A moldvai vajdaságot I. Bogdán, La­jos király „hűtlen hajdani márama-osi vajdája“ alapította meg a XIV. század 40-es éveiben. (1342.) Érdekes, hogy a pártütő vajda elleni hadjáratban Bogdán ellen rokonai, Dragos máramarosl ke­néz, továbbá a Bogdántól elűzött Szász vajda fiai, Balk, Dragos és János támo­gatják a királyt, akitől jutalmul meg­kapják a hűtlen vajda birtokait és igy számos részben még ma is élő nemesi család őseivé lesznek. Nem célunk e helyen a vajdaságok külön történetének további részletes is­mertetése. Röviden annyit jegyzőnk meg, hogy a XV. század elején Munté- nía, a XVI. században pedig Moldva ke­rül a török uralma alá s a szultánok egészen 1711-ig oláh származású vajdá­kat állítanak a fennhatóságuk alatt ál­ló vajdaságok élére. Ezután kezdődik az úgynevezett fanarióta kor, az oláh történelemnek legszomorúbb korszaka, amely alatt a porta a Konstantinápoly- nak Fanar nevű kereskedő negyedéből származó gazdag kegvenceinek adta bérbe busás áron a vajdaságok trónját. Természetesen az erősen üzleti szellemű görög domni-k az adóprés kíméletlen megszorításával iparkodtak kiszorítani a vételárat jóval meghaladó hasznot, ami által az oláhság mindkét vajdaság­ban valóságos rabszolgasorsra jutott. A ruman név is ebben a korban kapta „jobbágy, rabszolga“ jelentését, ha ugyan már a kun-oláh együtt élés korá­ban is nem volt meg. Ehhez járult, hogy a fanarióták által képviselt görög kul­túra üres formalizmusával csak fokozta a politikai elnyomás következtében Marusánné: (Ijedten.) Te kintről jössz? Azt hittem a szobádban vagy és pihensz. Zsuzsi: Hazudtam. Máshol voltam. Marusánné: (Ijedt gvanuval.) Csak nem?! Zsuzsi: (Izgatottan.) De ott voltam ... a véreinknél vol­tam, anyám! A véreinknél, kiket ti elárultatok pénzért... vagyonért. Marusánné: Minden te érted történt, hogy boldog légy. Zsuzsi: Bűnben nem gyökerezik boldogság. Marusánné: Előkelő helyet akartunk biztosítani az élet­ben. Zsuzsi: S hazúgsággal tömtétek meg az agyamat, a füle­met, a szememet. Idegen lelket loptatok belém. Marusánné: Azt akartuk, hogy gond nélkül élhess. Zsuzsi: Raktatok rám selymet, aranyat, de elvettétek előlem a levegőt, hogy megfulladjon bennem az istenadta érzés, mely magyarnak mond... A Gondviselést akartátok becsapni bennem. Marusánné: Ne vádold szüléidét! Zsuzsi A bűneiket vádolom. Mássá akartatok tenni, mint a mivé az Isten teremtett. Ezért vádollak benneteket Isten és ember előtt. Marusánné: Az Istenért, Zsuzsi, ne csinálj botrányt... Csak ma este ne. Zsuzsi: (Fájdalmas gúnnyal.) Botrányt? Itt? Itt már nincs mivel botrányt csinálni, anyám! (Kint lövés hallatszik.) Marusánné: Istenem ..., mi ez? Zsuzsi: Lövés! Bodót kergetik! Bodót! Mit csináljak? Marusánné: Az utcán volt. Megnézem. (El az ebédlőbe.) Zsuzsi: Jaj, de belém nyilait. 6. JELENET. (Bodó ront be hátulról, homloka vérzik.) Zsuzsi: Az Istenért, Miklós, mi van magával? Bodó: Megsebeztek, de úgy érzem, nem veszélyes. Zsuzsi: (Megnézi.) Ép hogy horzsolta a golyó. Bodó: Mikor átugrottam a patakot, megláttak. Üldö­zőbe vettek s annyira a sarkamon voltak, hogy már nem tud­tam, mit csináljak. Életemet még nem adom, gondoltam s befordultam a kapun, akkor éreztem homlokomon az ütést. Zsuzsi: Csak az Isten védte. (Kinyitja szobája ajtai t.) Menjen be. Ott a mosdó. Mossa ki a sebét. Talál ott fertőt­lenítő szert is. El ne mérgedien. Csak gyorsan, gyorsan. Bodó: Hogy igy kell bujkálnom, mint valami gyáva ^ón­állónak. De nem adom fel a harcot. Zsuzsi: Menjen! Menjen! Bodó: Nem bírom már. (Bemegy.) 7. JELENET. Julis: (Jön kintről.) Bodót keresik. Átkutatnak minden bokrot. Azt hiszik ide menekült az udvarra. Zsuzsi: Itt van a szobámban. Julis: A kisasszony szobájában? (Kint zaj.) Már jönnek. Istenem, mi lesz? 8. JELENET. (A két csendőr jön. Mögöttük jön Gyuri.) /. csendőr: Itt kell lenni a kutyának! Zsuzsi: Nincsenek kutyáink. Mit akarnak? II. csendőr: Bodót zavarjuk. 9. JELENET. (Jön Rodescu Marusánnál.) Rodescu: Mi az? Mi az? Micsoda lárma? /. csendőr: Alássan jelentem, Bodó itt tartózkodik a házban. Beszökött a kanun. Keresztül az udvaron, a kertbei:, de nem találjuk sehol. Itt kell lennie valahol, itt bent. Marusán: Az én házamban? Meg vagytok bolondulva? /. csendőr: Ide menekült. Rá is lőttem s a folyosón vért láttam. De ni, itt is vannak vércseppek. Marusán: (Ijedt bámulással.) Vér. Itt, itt? Rodescu: Hogyan jön ide ez a vér? Fel kell kutatni a lakást. Forgassatok fel minden szobát, minden zugot. (A csendőrök már rohannának, de szembe jön velük »Zsuzsi szobájából bekötött fejjel Bodó.) (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents