Harangszó, 1938
Kis harangszó
ÍÖ38. december 25. KIS HARANGSZó 83. oldal. »almas esemény, a Jézuskának szóló levél megírása. Ez a családi hagyomány szerint advent első vasárnapjának délutáni programmja volt. Most is könnyes lesz a szemem, ha eszembe jut, amint a négy testvér ösz- szebujva, a legkisebb öcsike még nem jöhetett ilyen szempontból számításba ebédután megbeszéltük kérnivaló- inkat s megegyeztünk abban, hogy a közös kéréseket melyikünk írja meg, mert azt már tudtuk szüléinktől, hogy azokban a rettenetes háborús években alig van ránk pénze Jézuskának, his2 oly sok minden kell a harctéren lévő szegény katonáknak. Mire ozsonna után elővette édesanyánk a kellő mennyiségű írószerszámot, már mind jól tudtuk, mi kerül óhajtásunkképen a levélpapírosra. Végre elérkezett a nagy pillanat s én a magam harmadikos elemista tudományával büszkén mártottam tintába toliamat s nem kis lenézéssel figyeltem elsős húgom ceruzával való betűvetését. Béla bátyátokat édesanyánk vette ölbe és kezét fogva rótta papírra a rapszodikus rendezetlenségben diktált kívánságokat Zoltán bátyátok még olyan kicsiny volt, hogy még így sem tudott írni Végre mégis elkészült a levél, édesanyánk borítékba tette, megcímezte szép, nagy betűivel: „Jézuskának a mennyei postával,” majd odatettük közös erővel az ablakba azzal a forró óhajtással: bár csak már holnapra ne lenne itt! Tapasztalati tény volt ugyanis, hogy a mi levelünk napokig ott voll az ablakban, élénk bizonyságául hol egyikünk, hol másikunk nagyon is kifogásolható magaviseletének. Ez persze annál is érzékenyebb dolog volt, mert földszinti pajtásaink levele mindig eltűnt másnapra. Abban az esztendőben nagyon igyekeztünk, hogy a mi levelünk se maradjon sokáig az ablakban és sikerült is annyira megjavulnunk, hogy talán harmadnapra mégis üres volt a helye, mikor reggel felébredve hálóingben odalopakodtam megnézni az eredményt. Ez persze túlságosan nagy öröm volt ahhoz, hogy csendes elmélkedéssel töltsem az időt a többiek felébredéséig s így hangos ujjongással keltettem fel mindnyájukat. Az így támadt zaj természetesen nem volt altatódal a másik szobában alvó szüléink számára sem, aminek következménye egy erélyes hangú intés volt. mondván: „meglátjátok visszahozza Jézuska a levelet, ha nem lesztek jók.“ Hát ez a fenyegetés egészen új volt számunkra, mi eddig úgy tudtuk, ha egyszer elment a levél a mennyei postával, emberi szem számára láthatatlanná válik és azt már csupán Jézuska szemei láthatják meg. Ettől kezdve nagy fegyelmező erő lett édesanyánk számára ez a vésztjósló pár szó: „visszajön a levél!“ Ilyen előzmények után nem lehet csodálkozni, hogy a legviharosabb jókedvünk is elhallgatott, ha édesanyánk nem bírva már velünk, beszólt a konyháról, hogy legyünk csendben, mert Jézuska holnapra visszahozza a levelet s akkor aztán nincs karácsonyfa és ajándék. Minden igyekezetünk kudarcot vallott azonban valamelyik, a karácsonyhoz nagyon is közel lévő délután, illetve este. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna s nem tíz és egynéhány évvel ezelőtt. Estefelé járt már az idő s mi gyerekek egész délután felsőbb felügyelet nélkül szórakoztunk, mert a már nagyon is közel lévő ünnep bőséges munkát adott a szolgálónak, édesanyánk pedig egész délután sütött, a Jézuska számára, közben pedig meg- számlálhatatlanszor beszélt hozzánk, csendet kérve, majd később egy-két enyhe nyaklevessel igyekezett jókedvünket szűkebb keretek közé szorítani. De ez csak rövid időre sikerült úgy, ahogy, s alig tette be édesanyánk a/ íjtót, újra kezdődött az egész. Már estére járt az idő, amikor minden rendes látókból kifogytunk s elkezdtünk fo- gócskázni a négy fal között. Ez persze nem ment csendesen, székek fordultak fel, bútorok mozdultak ki helyükből, közben az elesett kicsike sírása is felcsendült, de ez mind nem lett volna semmi, ha a földszintről nem izentek volna fel, hogy csendesedjünk el, mert nemcsak hogy nyugodtan dolgozni nem tudnak a folytonos dübörgés miatt, hanem a lámpa is úgy mozog, hogy már- már a leeséstől féltik. Erre aztán elfogyott jó édesanyánk türelme végleg. Seszaladt a másik szobába s amikor onnan kijött, kezéből hirtelen az asztalra repült valami: egy boríték s rajta az rás: „Jézuskának a mennyei postával.“ Anyánk egy szó nélkül ment ki s hagyott ott bennünket hangtalanul, dermedt rémületben. Visszajött a levél! Nem jön hozzánk a Jézuska! A két kisebb nagy sírással vette tudomásul a tragédiát, mi ketten a húgommal csak lábujjhegyen járva igyekeztünk rendet
