Harangszó, 1938

Kis harangszó

58. oldal.

KIS HARANGSZO

1938. október 2.

járatta a királylány és a szegény zsidógyermekból előkelő fiatalember lett. De Mózes nem feledte el, hogy az ő otthona nem a palota, hogy ő nem a pogány egyiptomi nép gyermeke; későbbi története majd megmutatja, hogy Mózes élete

végéig hűséges fia volt népének és egedelmes szolgája az egy igaz Istennek.

Vájjon, ha valaki közületek a nyomorúságból palotába kerülne, nem feledné-e el szegény édesanyját, nem lenne-e gőgös, büszke ember belőle?

MUNKÁRA FEL!

Munkára fel! Iskolánkban Ez légyen jelszavunk. Munkánkat el nem végzi más, Végezzük hát magunk!

Munkára fel! Parány vízcsepp Kivájja a követ:

Csak ernyedetlen szorgalom Terem gyümölcsöket.

Munkára fel! A kis méhek Behordják a mézet,

Soká nem tűrik maguk közt A lusta heréket.

Munkára fel! Ne egyék, ki Megveti a munkát!

Ne kapjon, csak tintalevest És papírgaluskát!

Munkára fel! Urunk így szól Ama végső napon:

Néked, te hű, orságomat Örökségül adom.

Harmad Béta bác*i.

Hegytetőn.

Hegyet másztam.

Fenn a tetőn nagy faragott kő jelezte a magasságot. Nagyon megizzadtam, de nem volt nyugtom, míg körül nem tekintettem. Az első dolgom volt, hogy kiterítettem a térképemet a kőre és sorra kerestem a távoli és közeli hegycsúcsokat. Mindig jó, ha az ember tudja hol jár és mit lát. Épen beállítottam az észak-déli irányba a térképe- j met, mikor a közeli erdő szélén két fiú ! jelent meg. Halkan íütyörésztek. Egészen közelembe jöttek és illedelmesen | rámköszöntöttek. Fogadtam a köszönté- j süket.

— Mérni tetszik? — kérdezte az ! egyik. Azt hitte, mérnök vagyok.

— Nem, fiam. Eljöttem, hogy gyönyörködjem ezekben a szép hegyekben.

— Bizony szépek — mondta a másik.

— Tudjátok-e, melyiket, hogy hívják?

Nem ment a tudomány. Ráhajoltunk

mind a térképre és sorra vettük a he gyeket, no és a látható falucskákat. Egyiknél csak megvillant a nagyobbik fiú szeme.

— No nem gondoltam, hogy még a mi falunk tornya is idelátszik. Ott, ott annak a nagy, messzi erdőnek a szélén. Messzi van. Nem egy könnyen lehet oda eljutni.

— Hogyan kerültél ide, ha olyan messze van a falutok? — kérdeztem.

— Itt vagyok kertészfiú a pusztán. Ott a hegy keleti oldalán. Pista is ott van.

— Apád-anyád meg ott lakik Hegyháton?

— Nem. Meghaltak. — Azzal iecsuk- lott a feje és nagyon könnyes lett a szeme. Pedig edzett pusztai fiúnak látszott. Volt már vagy 15—16 éves.

Én is csak elhallgattam. Kezemet a fiú fejére tettem. Erre aztán még a hangja is megcsuklott.

— No hát ne sírj azért. Gyere in-