Harangszó, 1938
Kis harangszó
1938. március 20. KIS H ÁRANGSZÓ 23 oldal. SZÓLNAK-A K ^KIS-HARANGOKÉ A kisgyülekezetek lelke. Imádkozás után csak jelez ám a Sanyi. — Mit akarsz? — Tanító bácsi kérem, azt tetszett mondani, hogy félévkor újra választjuk a Kisgyülekezetet. Hát ne tegyük meg’? — Megtehetjük, ha akarjátok. A régiek tán megunták? — Nem, de van közöttünk több gondnoknak, pénztárosnak, kisnővérnek való is, hát hadd próbáljanak azok is valamit! — Igazatok van. Két napig gondolkodjatok rajta, kiket válasszunk meg a régiek helyett, azután legyen csak vá lasztás! Friss munkaerők jönnek. Uj, egészséges gondolatokat hoznak az új emberek. .Jó lesz. (Taps az egész vonalon.) Közben a leányok közül is jelentkezésre emelkedik egy vékony, fehér, vértelen kis ujjacska: — Mi az. Emmi? — Hallotta a Tanítóbácsi, hogy mi történt az V—VI. osztályban? — Bizonyosan eltűnt egy narancs, vagy egy vajaskenyér. — Sokkal érdekesebb, mondja tovább a kis szöszke, — egy pár jő cipőt dugtak a Lackner Lincsi fiókjába. — Akkor valaki mezítláb ment haza a kiscserkészek, vagy a Tábiták közül? — De igazán, Tanítóbácsi, ez nem vicc. A Budaker tanítóbácsi kérdezte a Lincsit, hogy miért nem volt templomban? Megmutatta a cipőjét. Csupa rongy volt. — Ilyen cipővel igazán nem mehetsz szegény Lincsi sehova sem. Szép tőled, hogy iskolába eljársz — mondja a tani- tóbácsi —, de majd én beszélek a nőegv- leti nénikkel, hogy a cipődet megcsináltassák. — A többit majd én beszélem el az Emmi helyett, figyeljetek csak. Ezzel akkor az V—VI. oszt.-ban vége is lett a beszélgetésnek, s a rongyos cipő esete után kissé elszontyolodva folytatták a munkát. Néhány leánykának azonban kissé megmelegítette a szíve táját ennek a lyukas cipőnek az ügye. Nem szóltak senkinek, de valami nagy töprengés ülte meg a lelkűket. Másnap reggel, mire a Lincsi a helyére ült, már ott volt a fiókban a jó cipő. — Kié ez a pár cipő? — kérdezte, mint ahogyan máskor szokták a talált dolgokkal. Senki sem jelentkezett. Jön a tanítóbácsi: ő is megkérdezi. Senki sem felel. S olyan csend lett az iskolában, mint soha. Hiába kutatták, s hiába kutatják ma is, nem tudni, ki tette oda a cipőket. Hanem a benne levő papírra ez volt írva: „Ez a cipő a Lackner Lincsié.“ Többet aztán senki sem kérdezett, hanem úgy látszott, hogy mindenkinek könny tolakodik a szemébe. A leányok kezébe zsebkendő került, a fiúk meg mind a pad alá tűntek, nehogy elpityeredjenek. Még az I.-ben is sokan nyitva felejtették a szájukat, mire a mesének a végére értem, s kissé meghánytuk, vetettük a dolgot. Mikor azt hittük, hogy vége mindennek, hát csak belebök ám szutykos újával a levegőbe a Bébicz Berci; s nyújtózkodik, mint egy kútágas. — No mi az Bébicz Benjámin?! — Tanítóbácsi kérem ez épen olyan, mint a „Gazdátlan jó cselekedet“ a II. osztályos könyvben. — Igazad van Bébicz, de hogyan tudnak arról a felsőbb osztályokban? — Bizonyosan elolvasták a mi könyvünkben. — Az én könyvemből is mindig olvas a testvérem — mondja Bütyök gyerek. — Hát azt tudjátok-e, hogy minek örülök én legjobban — kérdem ismét kis Bunkóimat? — Annak, hogy amit olvasunk s szépnek, jónak találunk, azt meg is tesz- szük, mondja ismét a kis Emmi. — Hijnye...! de kedvemre feleltek ma gyerekek! A Bébicznek is elengedem a büntetést. Mától kezdve a többivel mehet haza. Ám ha hiszitek, ha nem Kisharangszó olvasói, nálunk már alig akad rossz ruha meg rossz cipő. A Kisgyülekezet vezetői úgy összevadásznak mniden rongyot, hogy csuda. Másnapra már ki is van javítva. Még megérjük, hogy kon- venciós suszterja, meg szabója lesz a Kisgyülekezetnek. A Szwecserát úgy felöltöztetjük husvétra, hogy szegény édesanyja sem ismerne rá, ha feltámadna
