Harangszó, 1938
Kis harangszó
14. oldal. KIS HARANGSZÓ 1938. február 20. ját. Csak az a gyermek vigyáz az egészségére, aki gondol Istenre és Őrá hallgat. Lehet más is jótanuló és rendes életű, de bizni csak abban lehet, aki Istenben bízik. Ez az Istenben bizás ez a kegyesség. Gyakorolni pedig úgy kell, hogy olvassuk a bibliát, hallgatjuk az. Isten Igéiét és imádkozunk. A levegőből meg a felhőkből nem szól hozzánk az Isten. Igéjét azért adta, hogy abból meghalljuk parancsait és Ígéreteit és hogy mi feleljünk ezekre imádságunkkal és életünkkel. Vedd elő most a bibliádat és olvasd el a Timótheushoz irt I. levél egész 4. részét Imádkozzál is mellette. SULYOK DANI hittérítőt lát. Csendes estén giling-galang, Templomba hív minden harang: Jöjjetek és hallgassátok Messze földek vándorának Szózatát! Kínából jött hozzánk haza Pogányoknak az angyala! Egyszerű nő, haja fehér, De megifjúl, amint beszél Azokról. Térkép lobog a kezében: Itt volt, itt járt annyi éven. Érik már az Ür vetése, Segítsetek, hogy ne érje Semmi baj! Bálványszobrot mutat elő. Ott azt hiszik ez az erő. Nálunk ilyen csak az Isten, Persze ettől vigasz nincsen Semmise. Beszél ottani bűnökről. Eltorzított lábú nőkről, S hogy a nők eltorzult lábát Kisbaba cipőkbe zárják Bűnösen. Egy ily cipőt meg is mutat. — Aztán dicséri az Urat, A magvetőt, az aratót, A magyarnak lelket adót Segítni!... Sulyok Dani ámul, hallgat. Érzi magát hősnek, nagynak. Bárcsak szárnya nőne máma S mehetne már Afrikába Hithösnekl Sokoray Miklós bácsi. Az őrangyal. Németből átdolgozta: P. L. — És látod, kicsikém, minden jó ember mellé Isten őriző angyalt rendelt, aki láthatatlanul kíséri és védi élete minden útján, — fejezte be édesanya az elbeszélését. — Csak a jó emberek mellé, édesanyám? — kérdezte a kis Idus. — Csak a jó emberek mellé, gyermekem. A rossz emberektől szomorúan elfordúl Isten és az ő angyalai. Laci, a tizenötéves gimnazista, gúnyosan félrehúzta a száját, önkénytele- ntil abbahagyta az olvasást és édesanyja elbeszélése utolsó szavait hallotta ő is. — Miiven szépeket tud édesanya mesélni. Milyen kár, hogy az efféle dajkamesék már csak kislányoknak valók — gondolta magában. Hangosan persze egy szót sem szólt. De édesanvia éles szeme észrevett valamit. Egy pillanatig vizsgálódva tekintett rá, úgy, hogy Laci elpirulva hajolt ismét a könyv fölé. Mikor kis húga már lefeküdt, édesanyja odament hozzá: — Laci, miért húztad el olyan gúnyosan a szádat? — Én? Téved édesanyám, — próbálta meg a tagadást. — Igen, te. Jól láttam. Fiam, te már nem hiszel? Laci dacosan kapta fel a fejét: — Édesanyám, hogyan teheti föl egy művelt emberről, hogy az efféle mesékben hisz. Ezen én már túl vagyok. — Te ostoba fiú, te. Művelt emberről beszélsz és még azt sem tudod, hogy a műveltség első feltétele az, hogy tiszteletben tartsuk a mások benső meggyőződését. — És ha az csak babona? — kérdezte a fiú gúnyos vállrándítással. Édesanya most már komolyan megharagudott:
