Harangszó, 1938

1938-11-13 / 46. szám

362. HARANGSZÓ 1938. november 13. Virágszirmok a bevonulás utján. 1938 november 5.-én egy ország ha­rangozott, egy nemzet könnyezett. Ek­kor lépték át csapataink a mondvacsi­nált északi trianoni határt. Elsőnek Thold Dezső evangélikus ezredes dan­dárparancsnok csapatai keltek át Győr- szabadinál. * November 6.-án a felszabadult komá­romi nagyhídon 35,000 magyar honvéd kelt át. Vezette őket gyönyörű fehér lován nagybányai vitéz Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. * A felszabadult Komáromban egy kis harmadikos elemista leányka a követ­kező verssel üdvözölte a kormányzót: ,,. . . Szép Magyarországnak gyermekei iettünk. Még az ég is szebben mosolyog felettünk. Idegen országnak mostohái voltunk, De ma valóság tett, amiről álmodtunk. Álmodtuk, hogy egyszer eljön ez az óra, Félénken, suttogva beszélgettünk róla, De erősen hittük és biztosra vettük — Szent, édes hazánkat sohasem feledtük. És ma édesanyánk eljött végre értünk Megnyertük, amit a jó Istentől kértünk. Felvirradt szivünknek legnagyobb ünnepe, Áldassék érte a magyarok Istene!" A kormányzó lehajolt, felemelte a kisleányt és megcsókolta. Ez a kisleány késő vénségében is emlegeti majd azt a csókot. * Bevonulás. Irta: Kemény Lajos. Majdnem kereken húsz esztendővel ezelőtt, pontosan 1919 január hó máso­dik hetében az egyik felvidéki magyar falu* evangélikus papi házában éldegél­tem napról-napra és ezt azért mondom így, mert súlyos betegségből lábadozni kezdő, szinte újra járni tanulni kény­szerült vendég voltam ott. Csikorgó hi­deg idő, kemény tél volt ez. A falu szinte belesüppedt a méteresnél maga­sabb hóba, mely úgy keményedéit és fagyott éjszakánkint, mintha sohase tudna vele megbirkózni egy eljövendő tavasz. Két szerető szempár leste min­den mozdulatomat, amint a meleg szo­ba kályhája mellől el-el próbáltam sé­tálgatni az ablakig, hogy jégvirágain keresztül ki-kinézzek a csendes útcára, ahol óraszámra sem igen akadt látniva­ló. És ekkor kiáltás harsant fel az ut­cán: „Jönnek a csehek! A temetőnél van­nak!“ A falu ekkor felsóhajtott'. Hallottam, ma is hallom ezt a megrettent sóhajt. Olyan dermedt csend jött utána, mint­ha e megdöbbent sóhajtás után nem vol­na szabad jönni soha semminek, ami ezt elvigye, elmúlni és elfelejteni se­gítse. Ma már tudom, hogy azért volt így, mert húsz hosszú évre ez volt az * Osgyánról van szó, amelynek hősieslelkü evan­gélikus lelkésze, Kemény esperes édesatyja volt. (A szerkesztő megjegyzése,) A Felvidék felszabadításának napján az először felszabadult Ipolyságon iker­pár született. A szülők a gyermekeket hazánk első és mostani megalapítójának emlékére Árpádnak és Miklósnak ne­vezték. Keresztapának a kormányzót kérték fel, amit a kormányzó el is fo­gadott. * Rév-Komárom városbírája zokogva köszöntötte a felszabadult városban a kormányzót. Könnyek peregtek Horthy Miklós bronz-arcán is. * Mikor csapataink először léptek a felszabadult Csallóközre, egy katona le­térdelt s megcsókolta az anyaföldet, amelyet 20 évig cseh bakancs gyalázott * A felszabadult Medvénél egy asszony nagy szelet kenyérrel rohan ki a házból, áttöri a bámulok sorát, elkapja az egyik katonát. — Ne kenyér, édes fiam! Jó kenye­rünk van ám! A katona szeméből elered a könny, majszolja a kenyeret, de azért a lépést vágja keményen. •— Nem vagyok éhes, édes néném. Van nekünk ennivalónk! — Tudom, fiam tudom én, de azért csak edd! Magyar kenyér! Rabsági ma­gyar kenyér! Nektek sütöttem! * Ugyancsak Medvénél az egyik kapu­ban, kemény fákból összerótt hordágyon, párnák között béna leány fekszik. Az alsó testét nem tudja mozdítani. A ke­zében apró piros-fehér-zöld zászlót len­utolsó szabad sóhajtása ennek a magyar falunak. Azután megroppant kint a hó az utcán: beértek a csehek a faluba. Be­vonultak. Nem zenével és nem zajjal, nem diadallal és gőgös önérzettel, ha­nem bizonytalanul és óvatos tekintet­tel, mint a nyugtalan vendég, aki nem tudja, hogy meddig lesz maradása ott, ahová betért. Nem volt egy lélek sem az utcán. Fehéren néztek rájuk a ko­pasz fák, jégcsapok lógtak hosszan az ereszekről, hallgatva nézett rájuk a két templom, a régi várkastély és a falu gémeskútja hátraszegett nyakkal elné­zett felettük. Aztán megbátorodtak és ott ma­radtak. Olvashatatlan nevek kerültek a címtáblákra. Elosztották a kastély föld­jét utánuk jövő idegenek között, akik egy szót sem tudtak magyarul. Gyerme­keinknek tót nyelvű iskolát nyitottak. Megpróbálták fenyegetéssel is és ígé­retekkel is bevinni a nyelvüket a tem­plomba és a régi iskolába, de mind a kettő ellenállt és nem engedelmeske­dett. Uj zászlók, uj törvények, uj pénz jött egymásután. És a nép várt és hall­gatott. Várt a sóhajtására választ. Is­tentől várta. Ha betegért volt a könyör­gés a templomban, mindenki tudta, hogy ennek a betegnek a tiltott neve: Hungária. És mindenki tudta, hogy ilyenkor az orgona hangjai közé el-el- bújik egy-egy félénk sor a Himnuszból. Most kivonulnak. Milyen mélyet kell sóhajtani, mikor ezt leírom... Száz év múlva a boldog és szabad utódok azt gondolhatják, hogy ez a húsz év egy get. Arcán szinte földöntúli öröm. Va­lami égi glória. Egyre ezt kiabálja visító vékony hangján: — Katonák, látlak benneteket! De szépek vagytok! Zihálva sír, az anyja ott áll mellette s még több fekete-kendős asszony. — Látod, Marcsuka! — Látod! — Jankó Margit a nevem, feleli a kérdésre. ■— Mi van veled? — Csont-tuberkulózisom van tizen­három esztendeje. — Hány éves vagy? — Huszonhárom. — Ebben a házban laksz? — Nem. A falu túlsó végéről hoz­tak fel ide kedves édesanyámék. Nagyon kívántam. — Mit keresel itt? Szinte tündöklik a szeme. —- Magyar katonákat akartam látni! Most már meg is halhatok, ezt a beteg testemet el is vethetem: láttam! * Lehota község evangélikus lelkészét Valent Jánost egy magyarbarát tünte­tésből kifolyólag letartóztatták. * A cseh címer jelmondata ez volt: „Pravda vitézi“ = „Győz az igazság.“ — Úgy van: győz az igazság! Csak nem úgy, ahogy ők gondolták. * Moszkvai követségünkön egy kis magyar csoport a bécsi döntés kedvező hírének vételekor elénekelte a himnuszt. fájdalmas sóhajtás volt egy népnek az életében. De én másképpen érzem. Úgy, hogy ez a mostani felsóhajtás száz esz­tendei életet megér. Most ott mindnyá­jan egyszerre kisóhajtják a szívükből ne­héz hallgatásukat. Ködös, sáros novem­beri hajnalon csak lopakodjanak ki a jövevények. Nyugtalan lelkiismeret für­késző tekintetével csak nézegessenek mindenfelé. Siessenek, mert túlsoká vendégeskedtek és a házigazda már ka­nyarodik a falu végén befelé. A temp­lomok kinyitják ajtajaikat, a harangok végre adventét harangoznak, eldugott zászlók előkerülnek, beteg emberek az ablakhoz vánszorognak, lombhullató fák ágaikkal integetnek és a gémeskút be­hajtja a fejét a kútba, hogy édes vizet adjon az érkezőknek. Most már lehet sóhajtani, kiáltani, sírni és imádkozva ujjongani azok körül, akik most bevo­nulnak ... El kell menni oda... Minden fájda­lomnak, könyörgésnek és hitnek drága ünnepét meg kell ott tartani. Nem kell ennek pompás beszéd. Kimondhatatlan érzések ezek. Csak le kell ülni a régi templom régi helyére és hagyni, hagy­ni a könnyeket letörletlenül. Azután ki- meni a temetőbe, oda állani a várako­zásban elfáradt, pihenésre tért öreg papnak a sírja elé, elolvasni rajta a falujának hagyott üzenetet: Légy csen­des szívvel, légy békével, — Bízzál em­ber az Istenben... Megölelni ezt a két aranybetűs sort és közéjük súgni: „El­mentek, — magyar zászló van a temp­lomon ..

Next

/
Thumbnails
Contents