Harangszó, 1938
1938-08-14 / 33. szám
1938 augusztus 14. HARANGSZÓ 265 addig el nem mozdulni mellőle, amíg velük nem ment. Általában nagyon ke- vesett evett. Igénytelen ember volt. Berlini fárasztó útjain sokszor csak egy almát vett útközben. Az volt az ebédje. De azt is legszívesebben valakivel felezte. Nem volt ideges. Bármennyi munkája volt, nyugodt volt mindig. A több ezer ember ellátása s az óriásivá fejlődött intézmény vezetése rengeteg időt és gondot igényelt, mégis ha valakit fogadott, az illetővel annyira belemerült a részletekbe, hogy úgy tűnt fel, mintha sok ideje volna. Ha levéldiktálás közben megzavarta egy látogató, ilyen pedig rengeteg volt napjában, fogadó szobájából az irodába visszatérve, pont ott folytatta a diktálást ahol abba hagyta. Minden hozzáfordulónak belső ügyét, magáévá tudta tenni. Éles szeme volt. A legapróbb dolgot is észrevette. Egy eldobott papirost, vagy útban heverő követ vagy egy szo- morkodó arcot. * Az emberekben szunnyadó jót, még az elvetemült bűnösben is észrevette. Erre a szikrányi jóra alapította embermentő munkáját. Nagy emberszeretete és bizalma szinte önmaguk fölé emelte az embereket, akiket a jó számára meg akart nyerni. így képes volt pl. egy börtönből kiszabadult sikkasztót megajándékozni bizalmával s rábízni az intézet pénztárát. Nem csalódott benne.A sikkasztó élete végéig Bethelben maradt s leghűségesebb ember volt. Kiterjedt munkáját csak úgy tudta elvégezni, hogy sok önzetlen munkatársa volt. Munkatársait nagyon szerette és megbecsülte. Nagy önállóságot adott nekik s elvárta tőlük, hogy mindent éppen olyan jól vagy még jobban végezzenek el, mint ő maga. Ha mind nagyobbá váló munkájának jövőjére gondolt, nem aggodalmaskodott, hanem bízott Istenben, aki majd ellát mindent. Művész volt abban, hogy embereket hogyan kell lelkesíteni és megnyerni az Ur munkája részére. Állandó derűs öröm egyik fő jellemvonása. Ez az öröm a megtapasztalt isteni irgalomból táplálkozott. Jeligéje is ez volt: „Miután irgalomban részesültünk, nem fáradunk bele a munkába.“ Mikor már többet és többet betegeskedett élete alkonyán, orvosai eltiltották a munkától. Erre azt mondta: „Uraim, önök eltilthatnak a munkától, de azt az örömöt, amit nekem a munka szerez, azt nem tudják megadni.“ Kérő levelek, munkáját ismertető cikkek írásában soha ki nem fáradt. Pedig ezrével írta a kérő leveleket. Mert olyan sokat kért és olyan sokszor kért, sőt mindig kért, elnevezték a legnagyobb koldusnak. De ő nem bánta ezt a szép nevet. Nem magának, hanem betegeinek kért, koldult. Az összes adományokat megköszönte, még a legkisebbeket is. Azt mondják munkatársai, hogy Bettiéit nem annyira kérő leveleivel, mint inkább köszönő leveleivel építette fel. Az az ember, aki mások számára olyan sokat kért, a maga számára soha sem kért semmit. Még csak elismerést sem várt. Sem címet, sem rangot, sem kitüntetést, sem hírt, sem dicsőséget nem várt. Megelégedett azzal, hogy Isten szolgája lehet, ez volt legnagyobb öröme és boldogsága. Élete vége felé szélütés is érte s sok nehézségen kellett még átmennie. De szívesen tűrte s készült a halálra. Jobban mondva mindig készen volt a halálra. Úgy vette, mintha egy függönyön át kellene menni egy szebb helyiségbe. Mikor 79 éves korában az Úr magához szólította hűséges szolgáját elmondhatták: occidit, ut luceat! Letűnt, hogy fényljék! **• Mikor 30 év előtt az öreg Bodel- schwingh apó egy bibliaórán, amit diakonisszái és munkatársai számára tartott, maga mellé ültetett és mint intézetében dolgozó első magyarországi theológust bemutatott engem hallgatóságának, olyas valamit éreztem, mint Saulus Damaskus alatt. Valami felcsillant a lelkemben. Valami csodálatos elkötele- zést éreztem hazai epileptikusaink iránt. Ettől az érzéstől többé nem is szabadultam. Bodelschwingh apónál nem csak megismertem, de meg is szerettem az ott foyó munkát, a kimondottan gyakorlati keresztyénséget. , Bethelből hazánkba visszatérve 1906- ban az volt lelkészi működésem célkitűzése, hogy a Bodelschwingh-féle szere- tetmunkát egyházunkon belül létesítendő intézetben megvalósítom. Megboldogult Scholtz Gusztáv püspökömnek ezt a célkitűzésemet lelkésszéavatásom napján gyermeki őszinteséggel bejelentettem. Nagy megértésre találtak szavaim szeretett püspökömnél. A Megváltó iránti hála, valamint a testi és szellemi fogyatékosok iránt érzett szeretet, bel- missziói munkára sarkalt. A „Missziói Lapok“-ban írt számtalan cikkem, csak ettől az egy vágytól égett. Évtizeden át próbálgattam úgy az egyházzal, mint az állammal megvalósítani célkitűzésemet. Nem sikerüt. Isten máskép akarta, ezt ma világosan látom. Emberi tévedésektől nem mentes, cikk-cakkos út után, végre egyedül csak a jó Isten atyai szeretetére, irgalmára és vezetésére bízván magamat és célkitűzésemet, megkezdtem egyháztól és államtól függetlenül, Budakeszin, Budapest tő- szomszédságában, egy sváb római katolikus. faluban, bérelt helyiségekben az epileptikusok s egyéb testi és szellemi fogyatékosok gondozását. A kicsi mustármag öt ápoltból állott. Ma három szép épületben egy diakonisszanővér segítségével, huszonötöt gondozunk és foglalkoztatunk. A harminc év előtt Istentől lelkembe oltott eszme, testet öltött. A kis mustármag lassan, de biztosan növekedik. Most már nemcsak fizetőket tudok felvenni családi otthonomba, hanem szegény, elhagyott árvákkal is meg tudom osztani kenyeremet. A jó Isten megadja az imával kért és munkával megszolgált „mindennapi kenyeret.“ Az ő segítsége még sohasem maradt el, mióta Jézus tanítását átültettem a gyakorlatba: Aki egyet felvesz az ilyen nyomorultak, az ilyen megvetett és ügyefogyott árvákból, engem vesz fel! Eddig közel száz testi és szellemi fogyatékos ment át az elmúlt évek alatt otthonunkon. Meleg családi otthont és szülői szeretetet adhattunk nekik. Egyik-másik lényeges javuláson ment át. Egy 10 éves vak, béna fiú, ki életében még nem tett egy lépést sem, itt megtanult járni és most boldogan ugrándozik odahaza egészséges testvérével szüleinek nagy örömére. Egy másik 11 éves, halló, néma, félig béna fiú, kit eddig etetni kellett, mint a kis gyermeket, türelmes tanítgatás után megtanult egyedül enni s most odahaza könnyebben tartható. Idegesek, búsko- morok, nyugodtabbak lettek. Epileptikusok görcsös rohamai enyhültek s hosz- szabb ideig kimaradoztak. Bodog vagyok, hogy Jézus keresztjét hordozva, a munkakötényt magam elé kötve szolgálhatom Mesteremet, mint epileptikusok, gyengeelméjüek, nyomorékok, elaggottak, stb. szolgája. De nemcsak szolgája lehetek, hanem őket szerető és megértő atyjuk is lehetek. Az úttörő munka mindig nehéz volt. így nehéz az én munkám is. De én is azt vallom, amit egy bölcs ember mondott: inkább a munka koptasson, mintsem a rozsda megegyen! Mint az ekevas a föld mélyén, itt az erdő szélén, csendben akarom továbbra is végezni azt a rám bízott munkát, egyedül az Isten erős atyai kezének irányításával, hadd fakadjon egyszer ebből a kemény munkából ringó aranykalászos mező, sok-Sok szenvedő, nélkülöző, elhagyott, ehanyagolt, megvetett embertársam örömére, csonka hazánk epileptikusainak áldására! — Vége. — Áramot! A Magyarhoni Gusztáv Adolf Gyámíntézet kérelme. Városi közgyűlésünk volt. A tárgysorozat egyik pontja különösen lekötötte figyelmünket. Arról volt szó. hogy a soproni villamosműveket kössük össze a győri villamosművekkel, hogy ezután a kettő együtt működjék, egymást kölcsönösen segítve. Megvallom: nem láttam he mindjárt az előterjesztés szükségességét, de szívből az indítvány mellé álltam, amikor a villamosművek főmérnöke elmagyarázta, hogy egyes napszakokban, különösen éjjel, a városok áramfogyasztása nagyon kicsi s ezen idő alatt a gépek ereje nincs eléggé kihasználva. Ezért mostanában a szomszédos villamosmüvek áramfejlesztő telepeit villamos ve- zetékekkei kötik össze és a napnak azokban a szakaszaiban, amikor az áramfogyasztás kicsi, csak az egyik áramfejlesztő gépeit tartják üzemben így az egyik gépnek munkaereiét iól kihasználják, a másik gép üzemi költségeit pedig megtakarítják. Ennek az együttműködésnek óriási előnye még az is. hogy az így megépített vezetéken a villamosművek kisegíthetik egymást. Ha tehát valamelyiknél bármilyen okból üzemzavar lenne, vagy olyan áramszükségletről kellene gondoskodnia, amelyet s,aját gépeivel termelni nem tud, akkor a másik villamosmű néhány perc alatt összes rendelkezésre álló gépeit üzembe helyezi a zavarban, vagy bajban lévő villamosmű megsegítésére. Mikor így elmagyarázták a dolgot, a mi Magyarhoni Gusztáv Adolf Gyám- iptézetünkre s annak felette fontos feladatára kellett gondolnom. Miként az áramfejlesztő villamosművek telepeit villamosvezetékekkel kötik össze, hogy egymást kisegítsék a bajból, úgy a Gyámintézet az evangélikus hitéletet fejlesztő gyülekezeteket köti össze, hogy azok egymást kisegítsék és táplálják jó és bal sorsban.
