Harangszó, 1938
1938-08-07 / 32. szám
254. HARANGS2Ó 1933. augusztus f. a vágyát nem lehet elnyomni erőszakkal. Az apának bizonyára nagyon fájó, belső küzdelmet okozott ifjabb fia ilyen irányú kérelme. De jól tudta, hogy nem tanácsos erőszakkal visszatartani azt, aki távozni akar. Akiben benne van a vándorösztön, hadd menjen. Szerezzen tapasztalatokat s okuljon a maga kárán. Az élet nehéz útjai sokakat helyre igazítanak. Az édesapa odaadta ifjabbik fia örökrészét, de ebbe a „részbe“ sok-sok hő imát is szőtt. Az apai házból és apai kézből kiengedte távozó fiát, de csendes imáiban Isten kezébe tette azzal a hő óhajjal: „Hozd vissza fiamat!“ Mennyei Atyánk nagyon sokszor megengedi, hogy az emberek önválasztotta utakon járjanak, mivel ez így esik jól nekik. Később azonban nagyon sokan belátják, hogy az a sok szenvedés és baj, amivel ezeken az utakon találkoztak, tulajdonképpen nem más, mint az a „rész“, amit ők maguk választottak maguknak, áhított örökségként. Rájönnek arra, hogy ez tényleg az „ő részük“, amit ők akartak s kerestek. Ezzel a „résszel“ véltek boldogulni. Sokan, nagyon sokan keservesen csalódnak s az az érzésük, hogy fejjel mentek neki a falnak. Boldogság helyett, boldogtalanságot találtak. Boldog ember az, aki ilyenkor az atyai házra gondol! Ford.: W. J. Apróságok Bodelschwíngh életéből. Közli: Wallrabenstein Jakab. 2 Mint baseli teológus, kiváló tanárok hatása alá került. Nagyon szerette az evangéliomot. Látta a különbséget Isten népe és a világ fiai közt. Teljes igyekezetével azon volt, hogy ő is, mint Isten gyermeke, az Ür népének táborába tartozzék. Puritán gondolkozásával és szerény magaviseletével igyekezett ezt kifejezésre juttatni. Ihletett óráiban verseket írt. Már együtt volt egy egész kötetre való. Hiú volt verselési tehetségére. Az Ige világosságában ezt a gyengéjét felismerte. Mit tett, mikor a hiúság ördöge be- léfészkelődött? Egy kirándulása alkalmával a verseskötetre egy nehéz követ kötött s beledobta az előtte elterülő tóba. Meg akarta semmisíteni mindazt, ami az ó embernek kedves. Krisztushoz akart mindinkább hasonlítani. Krisztust akarta igazán követni. Azért tépte el ilyen erélyes kézzel azokat a szálakat, melyek őt e világ hivságos dolgaihoz köthették volna. Ezt a puritán életfelfogást, a tettekben mgnyilvánuló szerénységet és áldozatkészséget megtartotta élete végéig. Az odafelvalókkal törődött, az idelenn- való hivságos dolgokra nem sokat adott. A miniszter fia, egy miniszter lányát vette feleségül, de oly igénytelenek voltak mindketten s annyira csak az Ür ügyét és a missziói szolgálatot nézték, hogy pl. mint fiatal házasok egy kis emeleti szobácskábán húzódtak meg, mely csak az alatta levő, tanító lakásban álló kályhának csövén át volt fűthető. Ritka lemondás! Csak igazán Krisztus lelkületű emberek képesek erre. Jézus minden követőjének ezt mondja: Aki engem követni akar, vegye magára keresztjét s úgy kövessen. Nekem nincsen fejem hová hajtsam. Mesterétől megtanulta a lemondást. Nem az ó ember, hanem az új ember diadalmaskodott benne. *** Basel után az erlangeni egyetemen is töltött egy félévet. A pünkösdi szünidőben nagyobb gyalogkörútra indult. Erre a célra egyszerű szürke ruhát csináltatott. Ebben senki sem nézte diáknak. A hegyek közt egyszer vihar éri őt utói. A szélben, esőben alig halad. Találkozik egy vándorló mesterlegénnyel, ki éppen úgy küzd a viharral, mint ő. Betérnek egy korcsmába s éjszakára is kénytelenek ott maradni. Ez az éjszaka is alapvető jelentőségű lett Bodelschwíngh későbbi szociális munkájában. A vándor- legény könyvkötősegéd volt, ki ezen az éjszakán utitársát beavatta az országúton csavargó, kolduló, munkakerülő vagy munkát igazán kereső vándorlegények minden titkába, életfelfogásába, életmódjába. Viszont Bodelschwíngh is bepillantást engedett leikébe és vallásos életfelfogásába. Az együtt töltött éjszaka emlékére Bodelschwíngh egy újtestamentumot ajándékozott a vándorlegénynek. Bodelschwíngh ezután 32 évvel előadást tartott Leipzigben. Az előadás után egy, őszszakállú könyvkötőmester állt elébe s kezében tartotta a már szét- foszló, ajándékba kapott újtestamentumot és azt mondta, hogy egész életére Az elvesztett haza. Regény. Irta: Hamvas József. 7 — Azt írja, hogy kedves tanítványát, Pomarius Sámuelt ajánlhatja, aki nagy- tudományu, tiszta erkölcsű és igen munkás lelkű ember. — Hát ha így van. — így van, ha írja. Az inspektorok helyben hagyták. Aztán neki ültek, hogy megírják a hivatalos levelet Calovius Ábrahámnak és a hivatalos meghívást Pomarius Sámuelnek, akit megválasztottak kollégiumi főigazgatónak, a X. osztály teológiai tanárának. A kollégium épületén serényen dolgoztak tovább. Pomarius pedig megindult családjával Magyarország felé. Csacán, a határon, az ottani pap köszöntötte latin beszéddel az Urnák magyar földre érkező tudós munkását. Zsolnánál a 78 éves Ladivér esperes fogadta a városi és vidéki papsággal, a városi iskolával. Zene szól és megajándékozzák. Lőcsén, volt tanítványa, Hain Gáspár bíró fogadja és viszi be ünnepélyesen a városba. Eperjes közelében előkelő nemesek és kollégiumi tanárok, mint a rendek és az iskola képviselői, üdvözlik. Közvetlen Eperjes előtt négy báró fiú lovagol elébe és a tanulók ne’vében üdvözlik. Aztán hatfogatos kocsira ültetik, 20 lovas kíséri és így viszik diadalmenetben a városba. Az evangélium oltárán így lobog magosra a tűz Eperjesen, mikor a sötétség már országszerte oltogatja a világosságot. Sóváry örömmel üdvözölte új otthonában Pomariust. — Köszöntlek, tisztelendő tudós uram! Olyan országba jöttél, ahol reng a föld a földalatti sötét erők gonosz háborgásától, de fényes és erős a magyar lélek napja. Ne engedjük, hogy a földalatti sötétség -sírba döntsön bennünket. — Az egész világ forrong, nemes barátom, — felelt Pomarius. — Nem dühönghetett harminc évig háború büntetlenül. A háború megbénítja az erkölcsöt és felserkenti a gonoszságot. Csak húsz éve annak, hogy megkötötték a békét, tehát még az a nemzedék .él, amelynek minden törvénytelenséget megengedett a háború. Ettől a nemzedéktől nem lehet azt kívánni, hogy úgy tisztelje az isteni és emberi törvényeket, mint azok, akik a béke tisztes, áldott levegőjében nőttek fel. — Hát nekünk át kell szenvednünk ezt az időt? — Bizony nehéz meggyomlálni azoknak a lelkét, akik megszokták a rablást a háborús világban. Megszokták, hogy virtus agyonütni valakit, aki nem az ő csapatukhoz tartozik. — Meddig lesz ez így? — Nem kell csüggedni. Az eltévelye- dettek körül egyre épülnek az új rend falai. Mindig jobban beleütik majd a fejüket az izgágák és ettől mindig jobban kijózanodnak. — Azt hiszem, hogy az eperjesi kollégium is ilyen erős fal lesz. — Lelkemnek, testemnek minden erejével építem! szólt Pomarius, mintha oltár előtt tenne fogadalmat. Sóváry meghatottan búcsúzott el tőle. Pomarius megkezdte munkásságát. A kollégium jó híre mindig messzebbre szállt és távoli vidékekről jöttek tanulók: Erdélyből, Sziléziából, Lengyelországból és Poroszországból is. A magyar tanulók között ott voltak Nyáry Ferenc, Petrőczy Miklós, István és Imre bárók, a Semsey, Sárosy, Szirmai, Görgey, Izdenczy, Zombori és más nemesi családok fiai. A kollégium növendéke lett tizenegyéves korában Thököly Imre gróf is. Pomarius üdvözölte. Bevezette osztályába és át adta tanárának, Szánthó Andrásnak. Osztálytársainak pedig azt mondta, becsüljék meg a szerencsét, hogy Thököly Imrével járhattok egy osztályba. Pomarius szorgalmasan dolgozott az
