Harangszó, 1938

1938-01-16 / 3. szám

1938. Január 16.

HARANGSZ0

19.

kü! négyszemközt átnyújtotta az összeget anélkül, hogy valaki látta volna és hogy eszébe jutott volna nyugtát kérni. Jellemző ez a finn bizalomra! Ki merne közülünk teljesen ismeretlen emberre rábízni csak 10 pengőt is, hogy azt adja át valakinek a hatodik országban?! Azonban ez az ezres a finnek emberek

Finnország.

A helsinki nagy-templom.

Finnországi

tanulmányutam emlékeiből.

Más a vető, más az arató.

becsületességébe vetett bizalma mellett beszél arról a felelősségről is, amelyet ők magyar evangélikus ifjúságunk, elsősorban földműves ifjúságunk iránt éreznek. Hisszük, hogy a lapinlahtii népfőiskola magyar tanítványán keresztül csak még jobban megszeretik és megismerik ifjainkat.

Rauma vagy Pori?

A szabadgondolkozók a kis Rauma városkában akartak Isten-ellenes gyűlést tartani. Az előadásra szóló belépőjegyek 80%-át a város vallásos és hazafias elemei gyorsan megvették, hogy a hitetlen elemek így kénytelenek legyenek távol maradni. De ezzel sem érték még be. Előre megtudakolták, hogy az illető író, melyik vonattal érkezne városukba és hogy mikor van az utolsó elágazási állomás várótermében. Ott azután az illető, tanár urat a telefonhoz kérették. Óvatosan közölték vele, hogy nem tanácsos Raumába vonattal mennie, mert nagyon izgatott a hangulat és az állomáson tüntetés lenne. Ezért ők gondoskodtak kénvelmes autóról, amellyel folytathatja útját. Miután az Író úr elhelyezkedett az autóban, az autó hatalmas iramban haladt előre az esti sötétségben. Jó félórás út után az autó megállott egy magas ház előtt és utitársa, akivel kedélyesen elbeszélgetett, belépett a ház udvarára. Miután a tanár ugyancsak hiába várta utitársát, követte őt a házba. OdaFinnországi tartózkodásomnak egy része arra az időre esett, amikor finn testváreink már visszatértek a magyarországi finn-ugor lelkészgyűlésről. Sokukat meglátogattam otthonukban a júniustól decemberig terjedő időszakban. Akármerre jártam mindenütt nagy elragadtatással és szeretettel beszéltek arról, amiben őket magyar egyházunk részesítette. Engem is, más később jövő magyarokat is, megkülönböztető szívességgel vettek mindenfelé körül, mert amint ők mondják: „a szeretet mindig

adósnak érzi magát.“ Ezért igyekeztek annyi mindenfélével elhalmozni, hogy az már szinte megszégyenítette az embert.

Egy ezres.

Ez az ezer márkás finn pénz is a májusi lelkészkonferencia következménye. A konferencia finn résztvevői közül egy fiatalabb lelkész, Nerhi Emil az alapítandó magyar népfőiskola céljaira ígért egy bizonyos összeget. S haza indulásom előtti napon találkoztam vele először életemben. S az előttem addig ismeretlen ember arra kér, lennék-e szíves e juttatni 1000 finn márkát az említett célra. Azután minden további nélDénes szólni akart, de az öreg úr tiltakozva emelte fel a kezét.

— Várj, hadd fejezzem be. Most elmondom, ami a szívemen fekszik. Aztán beszélhetsz, ha akarsz. Anyád korán elhalt. Szegény öcsémet leverte a gyász és soha helyre nem állt az idegzete, mert rajongásig szerette anyádat. Közben te felnőttél, s komoly tanulás helyett tivornyákban lelted örömödet. Lumpoltál, szórtad a pénzt, ész nélkül. Egyik ezres követte a másikat. Apád megterhelte a birtokát. A pénzt neked adta. De ez nem volt-elég. Három váltóra ráhamisítottad a nevét, ötvenezerről szóltak a váltók. Ugyanannyit szedtél fel uzsorásoktól. Mikor kitudódott a becstelenséged apád főbe lőtte magát. Mást nem tehetett, hiszen fizetni nem tudott. De halálának oka nem ez volt, hanem te, a te becstelenséged. Te aztán világgá mentél. A birtokot meg elárverezték, ebből vettem meg ötszáz holdat azzal a szándékkal, hogyha te visz- sza térsz a becsület útjára, rád hagyom.

Dénes nagyot nézett.

— Csak ötszázat?

Az öreg úr csodálkozva tekintett rá.

Annyit hát. Ez a te részed. Vagy nem?

— Hát a többi kettőezerrel mi lesz?

Az öreg úr arcát gyenge pír futotta át. Akadozva szólalt meg.

— Arról... arról... egyenlőre még nem határoztam. De a napokban megcsinálom a végrendeletemet.

Dénes szíve vadul kalapált, önkéntelenül is kiszaladt a száján.

— A napokban készíti el?

Az öreg úr fürkészve nézett rá.

— De furcsákat kérdezel! Ugyan mit érdekel ez téged?

Dénes hamar összeszedte magát.

— Igaza van, bátyám. Semmi közöm a dolgához.

Az öreg úr bólintott.

— Ügy is van. Ez az én dolgom s a napokban okvetlen megírom utolsó akaratomat, annál is inkább, mert rosszul érzem magamat. Állandó görcsös fájdalmak kínoznak s az orvos nem tudja megállapítani, hogy mi a bajom. Rossz elősejtel- mekkel vagyok tele. Úgy érzem, valami baj ér, ami végzetes lesz reám. Hatvan éves vagyok, könnyen kidőlhetek a sorból. Hát ezért akarok mielőbb végrendelkezni. De hagyjuk ezt. Most rólad van szó. Van vagy két éve, hogy bezörgettél hozzám, rongyosan, letörten, s alamizsnát kértél. S én befogadtalak, de csak azért, mert apád utolsó levelében arra kért, legyen rád gondom. Hát ezért adtam hajlékot. S nem mondom, eleinte meg voltam veled elégedve. De csakhamar kiütközött belőled a mihasznaság, az urhatnámság, az üres, léha élet. De vártam türelemmel. Hátha mégis jobb belátásra térsz? De már látom, nincs értelme a várakozásnak. Olyan vagy, amilyen voltál és olyan is maradsz.

Dénes fogadkozni próbált.

— ígérek mindent, bátyám. Csak még most segítsen ki.

Várkonyi Dezső vállat vont.

— Miattam ígérhetsz, amit akarsz. Aki a becsületszavát egyszer megszegte, az eljátszotta előttem örökre a szavahihetőségét. így hát neked sem hiszek többé.

Dénes keze ökölbe szorult. De türtőztette magát, mert minden az öreg úrtól függött. Egész jövője, jóléte, sőt talán az élete is. Lehorgasztotta a fejét és alig hallhatóan suttogta:

— Csak most az egyszer adja meg azt az összeget. S én életemre fogadom, hogy soha többet nem fogja hallani, hogy kártyát vettem a kezembe. Megjavulok s meglátja a kedve szerint fogok eljárni s méltó leszek a jóságára. (Folytatjuk.)