Harangszó, 1938

1938-05-22 / 21. szám

1938. május 22.

HAftANGS2Ó

169.

A bűn zsoldfa a halál.

Irta: Szende Ernő. 20

A lelkész arca szigorú lett.

— Vegyék tudomásul, hogy nem szoktam hazudni!

Dénes tovább tamáskodott.

— Nem hiszem! Bizonyítsa be!

— Ezt könnyen megtehetem.

Odament az ajtóhoz s kiszólt.

— Ella kérem, jöjjön be!

Egy magas, karcsú leány lépett be.

A lelkész kézen fogta s odavezette az asztalhoz Dénes elé.

— Itt van. Ez az.

Dénes hangosan felkacagott.

— Ha ha ha! Ezt ugyan bárki állíthatja! Bizonyítékot uram! Bizonyítsa be, hogy ő csakugyan a Dezső bátyám leánya!

A lelkész vállat vont.

— Ha önnek csak az kell, azt azonnal megtehetem.

Újból odament az ajtóhoz s hangosan kiszólt.

— Kérem, jöjjenek be.

Az ajtó kitárult.

Belépett Várkonyi Dezső, dr. Somogyi és két csendőr. A lelkész Várkonyi Dezsőre mutatott.

— íme, itt van.

Dénes torkából állati üvöltés tört elő. S nyomban rá hangos revolver döreje rázkódtatta meg a levegőt.

Dénes hanyatt vágódott.

Halántékon lőtte magát.

Hangos sikoltozás, kiabálás töltötte be a szobát.

A zűrzavarban Péter felkapta a kést, de kárt már nem tehetett magában.

A két csendőr lefogta s a másik pillanatban két keze bilincsbe szorult.

Az orvos Déne mellé térdelt.

Egy két pillanat múlva fel kelt, s legyintett.

— Vége. ____

V

árkonyi Dezső csendben megszólalt.

— Senki sem vétkezhet büntelenül!

A lelkész megerősítette.

— A bűn zsoldja a halál!

Várkonyi Dezső a jelenvoltakhoz fordult.

— Várkonyi Dezső vagyok, akit ez a halott meg Péter, a szolga méreggel akart eltenni az útból, hogy vagyonomat megszerezhessék. De tervük csak félig sikerült. Ez a derék orvos dr. Somogyi rájött gonosz cselekedetükre, s álompor révén elhitette velük, hogy meghaltam. Eltemettek. De Horváth nagytiszteletü úrral kimentettek a kriptából. Isten után nekik köszönhetem, hogy élek. S ez itt leányom, akit húsz éves korában vezérelt a jó Isten karjaim közé. Ennyit tartottam szükségesnek, hogy önöknek elmondjak. S most hölgyeim és uraim, készülődjenek. Elég volt a dorbézolásból. E szent este nem arra való, amire önök használták. Ez a Krisztust várók estélye. A szánkók kérem várják önöket s beviszik az állomásra. Utazzanak otthonukba. Térjenek magukba. A mai este legyen az intő példájuk. S talán még az önök szívébe is betérhet a világ Megváltója.

Meghajtotta magát s kifelé indult. A többiek szónélkül követték.

Bementek Várkonyi szobájába.

Várkonyi Józsit hivatta.

— Két fogat vigye ezeket az idegeneket az állomásra. Most azonnal. Egy fogat meg minket visz Sáriba a lelkész lakhoz.

— Igenis nagyságos úr.

— Hát csak szaporán.

A kocsis elment.

Várkonyi a lelkészhez fordult.

— Nem veszi rossz néven nagytiszteletü uram, ha vendégnek kínálom magam? Szeretném ezt a szent estét megünnepelni én is a maga kedves családja körében. S ha lehet, szállást is kérek úgy a magam, mint leányom részére. Nem szeretném az éjjelt itt tölteni.

A lelkész örömmel egyezett bele.

— örömmel fogadom Várkonyi urat szerény hajlékomban. Feleségem úgyis fent lesz még, hiszen alig mutat az óra tizet. Meggyújtjuk újra a karácsonyfát.

— Helyes. Áldjuk mi is az Urat!

A lelkész az orvoshoz fordult.

— Kérem doktor urat, tartson velünk s legyen az éjjel vendégem.

— Az orvos meghajolt.

— Boldogan veszek részt a bensőséges ünnepségen.

Rövid negyedóra múlva a csilingelő lovak röpítették a

szánkókat. Kettő az állomás felé, a harmadik meg a csendben szunnyadó falu felé tartott.

A kastély ablakai elsötétedtek. Csak egy ablakból szűrődött ki gyér világosság.

A halottat ravatalozta fel a cselédség.

•

Együtt voltak a szeretet éjjelén az együvé tartozók. Újból kigyúlladtak a karácsonyfa gyertyái s némán, de ragyogó arccal néztek a csillogó fára. A szívek megteltek melegséggel.

Várkonyi felállt. Kézen fogta a leányát s odalépett Géza elé.

— Leányom, szereted Gézát?

Ella arca lángba borult. Odatemette arcát az apja keblére.

Várkonyi egyik kezével átölelte, a másikkal felemelte az

állát.

Ella kénytelen volt az apja szemébe nézni.

Várkonyi mosolygott.

— Nos, kislányom, felelj. Szereted? Vagy nem? Azt kezdem hinni, hogy bizony nem.

Ella szégyenlősen súgta apja fülébe.

— Szeretem. Szeretem.

Várkonyi bólintott.

— Veled hát tisztába jöttem.

Most Géza felé fordította a fejét.

— És te fiam, Géza? Kell neked ez a lány?

Géza bátran felelte.

— Ha megkapom, elfogadom.

— Hát akkor itt van. Neked adom.

S azzal gyengéden Géza karjai közé tolta a leányát.

S most a szülőkhöz fordult.

— Ezek után kevés már a mondani valóm. Ha elfogadják leányomat leányuknak, én boldogan egyezem bele. Kérem, szóljanak, kell önöknek egy leány?

A nagytiszteletü asszony szólni sem tudott, a könnyei potyogtak s csak némán integetett a fejével. Majd, felkelt, odament a fiatalokhoz s keblére ölelte mindkettőt.

Ezután már leányom is lesz.

A lelkész is odament.

— Jöjj keblemre édes leányom.

Ella szónélkül hajtotta fejét a második apa keblére.

Azután az egész család összeölelkezett. Még a doktornak is kijutott a csókból.

Ismét Várkonyi szólalt meg.

— Úgy érzem, a Megváltó megszületett a mi keblünkben is és adott nekünk oly boldogságot, amit nem is vártunk, nem is reméltünk. Adott nekem egy leányt s hozzá egy fiút. Kettős áldással tetézte az Ür éltem alkonyát. Hálát adok érte s mélységes hálával borulok le az ö végetlen kegyelme előli Kérem, sőt kívánom Géza fiam, hogy nemes és szépséges papi tisztedet folytasd. Isten veled lesz és megsegít. A birtokot átadom neked. Atyádat kérem, tegye le pásztorbotját s engedje át helyét neked s te építtesd újjá Isten hajlékát s az iskolát. Kezd jótéteménnyel hivatásod s további életeden is rajta lesz az Isten áldása. Legyetek hát boldogok, nagyon boldogok, hogy mi öregek is boldogan nézhessük a ti boldogságukat!

A nagytiszteletü asszony hangosan zokogott. Magához ölelte a két gyermeket s könnyein át zokogta.

— Legyen veletek a ma megszületett Megváltó és legyen rajtatok az Isten gazdag áldása most és mindörökké.

A lelkész áldásra emelte a kezét.

— Megáldlak benneteket az Atyának, a Fiúnak, és a Szentlélek Istennek nevében Ámen.

*

Mélységes csend borult a lelkészlakra...

Szentséges éj a falura... Vég*.