Harangszó, 1938

1938-05-01 / 18. szám

1938. május 1. HARANGSZÓ 143. MIÉRT? Miért kell rohanni, Ha jó volna járni, Vagy robot munkánkban Egy percre megállni? Mért mosolyog arcunk, Ha bent sir a lelkünk, Miért olyan nehéz Hii barátra lelnünk ? Amikor elválunk Miért fáj a szivünk ? Mikor bajba vagyunk, Mért kevés a hívünk ? Miért fegyverkeznek Ha békét hirdetnek ? S a szeretet helyett Gyűlöletet vetnek. Ami őröm egynek Miért könny az másnak ? Mért nem nyújtunk kezet, Mi soha egymásnak ? — Millió a kérdés! Hol a magyarázat ? Mindenre felelet Csak ott van, Tenálad. Ember vagyok, Uram! Most lehajtom fejem. Ha ütni akarok, Tartsd vissza a kezem, Ha lázadna ajkam, Nyisd szelíd beszédre, Mindig békés szívvel Készüljek elédbe. Nem lesz több kérdésem, Ha Te úgy akarod, Legyen meg mindenben A Te akaratod. Gyarmathy Irén. Menekülés az orosz pokolból. (Egy orosz evangélikus papné élményeiből) Fordítja: Húszak József. 2 Menekülés. Már egy hónapja semmi hírt sem hal­lottam férjemről, amikor végre egy ász- szony titokban bejelentette, hogy mar visszatért és itt rejtőzik a városban. Felkerestem őt a megadott címen és kértem, hogy meneküljön át a határon. Először nem akart beleegyezni abba, hogy gyermekeimmel egyedűlhagyjon, de megértettem vele, hogy választania kell: vagy számkivetésbe küldik, akkor már soha többé nem láthatjuk egymást, vagy elmenekül és akkor még találkoz­hatunk. Elfogadta tehát tanácsomat. Amikor a hatóságoknak feltűnt, hogy férjem már régebben nem látható, a vá­rosban, két héten át mindennap beidéztek és.férjem felől tudakozódtak. Végre már egészen összetörtem, úgy hogy amikor mennem kellett ideges remegés fogott el. Sohasem tudhattam, hogy nem utol­jára búcsúzom-e el gyermekeimtől, hogy nem záródik-e be egyszer mögöttem örökre a kihallgatási terem ajtaja. Végre egy jóbarátunk levelet hozott a férjemtől, hogy sikerült megmenekül­nie. Most már rajtam a sor. 1930. március 6.-án hajnalban keltünk útra. Egy orosz öregasszony, a fia és én, két apró gyermekemmel. Vezetőül egy koreai férfi vállalkozott. Szánkón tettük meg az útat a legközelebbi fa­luig, onnan gyalog tovább. Az idősebb gyermekemet a vezető a hátára vette, a kisebbet az alig két hónaposat úgy vit­tem a karomon. Vezetőnk a hosszabb és nehezebb útat választotta, mert így vál­lalkozásunk sikere biztosabbnak látszott. Hatvan versztnyi út állott előttünk és huszonöt hegyet kellett megmásznunk havas, jeges terepen. Az erdőkben tövi­ses bozótokon kellett áthatolnunk, úgy, hogy ruhánk rongyokra szakadozott. Eszembe jutott: jövevény vagy ezen a világon. Három nap múlva kenyérkészletünk a végére járt, az ivóvizet olvasztott hó­lével pótoltuk. Az éhenhalás réme fe nyegetett. Amikor már az utolsó hegyet is meg­másztunk, a sok koplalás miatt erőtlenül rogytam le a hóra. A többiek ekkor ol­vasztott hóléből és egy kis rizslisztből levest csináltak, de amikor megetettek, elájultam. Egy órát fekhettem a havon mire magamhoz tértem és kissé megerő­södve folytathattam az útat. Hajnalban értük el az első kínai fa­lut, ahonnan a kínai határőrség, minden könyörgésünk ellenére, visszatoloncolt az orosz határra és átadott egy éppen arra cirkáló orosz lovas járőrnek. Minden eddigi fáradságunk, nélkülö­zésünk tehát teljesen kárbaveszett. Nem tudhattuk, hogy milyen sors vár reánk. El voltunk készülve a legrosszabbra. Most már mint szökevényekkel fognak velünk elbánni. Fogságban. A szovjet határőrségen mindent el­vettek tőlünk, még a bibliát is és étlen- szomjan kísértek tovább a főgyűjtőhely­re, ami ismét egy napi gyaloglást jelen­tett. Itt nyirkos és rosszul világított bör­tönbe kerültünk, ahol már mintegy hat­van férfi aludt, a puszta földön fekve, borzalmas összevisszaságban. Alig talál­tunk annyi helyet, hogy a gyermekeket lefektethessük. Borzalmas éjszaka volt ez. A füstölgő olajlámpa, az amúgy is elhasznált levegőt annyira kibirhatatlan- ná tette, hogy a fáradtságtól és éhség­től elcsigázva sem jött egész éjjel álom a szememre. Amikor reggel egymást támogatva, a rossz éjszaka után halottsápadtan meg­jelentünk kihallgatásra egy hivatalnok előtt, olyan szánalmas állapotban lehet­tünk, hogy az szemmelláthatólag megré­mült tőlünk. Leültetett, kenyeret és vi­zet hozatott számunkra. Kis idő múlva a felesége is bejött és egy kis batyura való gyermekholmit adott át részvevő szavak kíséretében. Amikor magunkra hagytak, térdreborulva adtunk hálát Is­tennek, hogy ez idegen emberek révén a legborzalmasabb pusztulástól mentett meg bennünket. Innen ökrös szekéren vittek bennün­ket tovább egy kikötőig, ahonnan más­nap hajón visszaszállítottak illetőségi helyünkre Estére érkeztünk meg. Nyomban utána éjszakai kihallgatás következett a G. P. U. rettegett hírű irodájában, ahol már egy ízben én is megfordúltain. Rámripakodtak: „Hogy merted megkí­sérelni, hogy a szovjet unióból a bur- zsujok szárnyai alá menekülj?... Tit­kot akartál elárulni?... Akkor pedig kém vagy! És tudod mi a kémek sorsa? Golyó! Kettős bűntettet követtél el. Elő­f zör azt, hogy szöktél, másodszor azt, ogy a gyermekeket is magaddal vitted, logy jössz te ehhez? A gyermekek a mi tulajdonaink és nem a tied!“ Csak ültem némán és magamban Is­tenhez fohászkodtam. Hallgatásom még jobban felingerelte hóhéromat. Revolve­rével hadonászott az arcom körül: „Ti keresztyének nem értetek a gyermekne­veléshez. El kell tőletek vennünk és gyermekotthonba adnunk őket.“ Erre piár nem tudtam tovább hallgatni. Bát­ran a szeme közé néztem és alig hallha­tóan mondtam: csak a holttestemen át vehetik el tőlem gyermekeimet. Itt ismét hét napig tartottak fogva. A negyedik emeleti szűk börtönszobá­ban még vagy negyven asszony volt raj­tam kívül. Akadt ott orosz, koreai, zsi­dó, gruzir és más fajú nő, meg néhány nagyobb gyermek is az ón apróságai­mon kívül. A bánásmód a lehető leg­rosszabb volt. Cementpadlón kellett fe­küdnünk. A napi adag élelmünk egy kis- darab nyirkos, ragasztó lágyságú ke­nyér, valószínűleg különkészltmény volt foglyok számára. Délben és este kaptunk egy-egy korsó vizet. Ehhez járult még, hogy a férgek valósággal felfaltak ben­nünket. Szivettépő volt, hogy a gyer­mekek éheztek és nekünk tehetetlenül kellett néznünk. Nem csoda, hogy ilyen borzalmas körülmények között vérhas ütött ki a foglyok között és mind jobban elhara­pódzott. Orvosságul három fej fokhagy­mát és egy telemarék konyhasót osz- totak ki közöttünk, amit nyomban az őr jelenlétében el kellett fogyasztanunk. Ennek a rettenetes orvosságnak gyógy- hatását azonban nem sokára tapasztalni lehetett. Nemcsak a legsúlyosabb bete­gek gyógyultak meg, hanem á járvány teljesen meg is szűnt. Ekkor ismét meg­kezdődtek a kihallgatások. A foglyokat egyenként szólították. Akik pedig egyszer eltávoztak, többé már nem tértek vissza. Mindnyájan tud­tuk, hogy valamennyiünket ez a borzal­mas sors vár. Amikor én következtem, egyik gyermekemet kézenfogva, a mási­kat a karomra véve indultam. Nem vol­tam képes őket csak egy pillanatra is egyedül hagyni. Attól tartottam, hogy tá- volléttemben elveszik őket tőlem. Imád­ságban magamat és gyermekeimet Isten oltalmára bíztam és mentem. Akkor azt hittem utolsó utamra. (Folytatjuk.) NagyilsxieleiU Szerkesztőség f D. D. Raffay Sándor püspök úr önagyméltóságának, mint a Luther-szo- bor végrehajtó bizotsága elnökének ne­veken és megbízásából hálásan köszö­nöm folyó hó 13,-áról kelt nagybecsű levelét, amelyben közölni méltóztatik hogy a .,Hurangszó“-nak a Luther-szo- bor javára végzett gyűjtése 912 pengőt eredményezett. Különösen emeli ennek az összeg­nek értékét az, hogy kis adományokból tevődött egybe, amelyek között sok a bibliai szegény asszony filléréihez ha­sonló áldozat.

Next

/
Thumbnails
Contents