Harangszó, 1938
1938-05-01 / 18. szám
1938. május 1. HARANGSZÓ 143. MIÉRT? Miért kell rohanni, Ha jó volna járni, Vagy robot munkánkban Egy percre megállni? Mért mosolyog arcunk, Ha bent sir a lelkünk, Miért olyan nehéz Hii barátra lelnünk ? Amikor elválunk Miért fáj a szivünk ? Mikor bajba vagyunk, Mért kevés a hívünk ? Miért fegyverkeznek Ha békét hirdetnek ? S a szeretet helyett Gyűlöletet vetnek. Ami őröm egynek Miért könny az másnak ? Mért nem nyújtunk kezet, Mi soha egymásnak ? — Millió a kérdés! Hol a magyarázat ? Mindenre felelet Csak ott van, Tenálad. Ember vagyok, Uram! Most lehajtom fejem. Ha ütni akarok, Tartsd vissza a kezem, Ha lázadna ajkam, Nyisd szelíd beszédre, Mindig békés szívvel Készüljek elédbe. Nem lesz több kérdésem, Ha Te úgy akarod, Legyen meg mindenben A Te akaratod. Gyarmathy Irén. Menekülés az orosz pokolból. (Egy orosz evangélikus papné élményeiből) Fordítja: Húszak József. 2 Menekülés. Már egy hónapja semmi hírt sem hallottam férjemről, amikor végre egy ász- szony titokban bejelentette, hogy mar visszatért és itt rejtőzik a városban. Felkerestem őt a megadott címen és kértem, hogy meneküljön át a határon. Először nem akart beleegyezni abba, hogy gyermekeimmel egyedűlhagyjon, de megértettem vele, hogy választania kell: vagy számkivetésbe küldik, akkor már soha többé nem láthatjuk egymást, vagy elmenekül és akkor még találkozhatunk. Elfogadta tehát tanácsomat. Amikor a hatóságoknak feltűnt, hogy férjem már régebben nem látható, a városban, két héten át mindennap beidéztek és.férjem felől tudakozódtak. Végre már egészen összetörtem, úgy hogy amikor mennem kellett ideges remegés fogott el. Sohasem tudhattam, hogy nem utoljára búcsúzom-e el gyermekeimtől, hogy nem záródik-e be egyszer mögöttem örökre a kihallgatási terem ajtaja. Végre egy jóbarátunk levelet hozott a férjemtől, hogy sikerült megmenekülnie. Most már rajtam a sor. 1930. március 6.-án hajnalban keltünk útra. Egy orosz öregasszony, a fia és én, két apró gyermekemmel. Vezetőül egy koreai férfi vállalkozott. Szánkón tettük meg az útat a legközelebbi faluig, onnan gyalog tovább. Az idősebb gyermekemet a vezető a hátára vette, a kisebbet az alig két hónaposat úgy vittem a karomon. Vezetőnk a hosszabb és nehezebb útat választotta, mert így vállalkozásunk sikere biztosabbnak látszott. Hatvan versztnyi út állott előttünk és huszonöt hegyet kellett megmásznunk havas, jeges terepen. Az erdőkben tövises bozótokon kellett áthatolnunk, úgy, hogy ruhánk rongyokra szakadozott. Eszembe jutott: jövevény vagy ezen a világon. Három nap múlva kenyérkészletünk a végére járt, az ivóvizet olvasztott hólével pótoltuk. Az éhenhalás réme fe nyegetett. Amikor már az utolsó hegyet is megmásztunk, a sok koplalás miatt erőtlenül rogytam le a hóra. A többiek ekkor olvasztott hóléből és egy kis rizslisztből levest csináltak, de amikor megetettek, elájultam. Egy órát fekhettem a havon mire magamhoz tértem és kissé megerősödve folytathattam az útat. Hajnalban értük el az első kínai falut, ahonnan a kínai határőrség, minden könyörgésünk ellenére, visszatoloncolt az orosz határra és átadott egy éppen arra cirkáló orosz lovas járőrnek. Minden eddigi fáradságunk, nélkülözésünk tehát teljesen kárbaveszett. Nem tudhattuk, hogy milyen sors vár reánk. El voltunk készülve a legrosszabbra. Most már mint szökevényekkel fognak velünk elbánni. Fogságban. A szovjet határőrségen mindent elvettek tőlünk, még a bibliát is és étlen- szomjan kísértek tovább a főgyűjtőhelyre, ami ismét egy napi gyaloglást jelentett. Itt nyirkos és rosszul világított börtönbe kerültünk, ahol már mintegy hatvan férfi aludt, a puszta földön fekve, borzalmas összevisszaságban. Alig találtunk annyi helyet, hogy a gyermekeket lefektethessük. Borzalmas éjszaka volt ez. A füstölgő olajlámpa, az amúgy is elhasznált levegőt annyira kibirhatatlan- ná tette, hogy a fáradtságtól és éhségtől elcsigázva sem jött egész éjjel álom a szememre. Amikor reggel egymást támogatva, a rossz éjszaka után halottsápadtan megjelentünk kihallgatásra egy hivatalnok előtt, olyan szánalmas állapotban lehettünk, hogy az szemmelláthatólag megrémült tőlünk. Leültetett, kenyeret és vizet hozatott számunkra. Kis idő múlva a felesége is bejött és egy kis batyura való gyermekholmit adott át részvevő szavak kíséretében. Amikor magunkra hagytak, térdreborulva adtunk hálát Istennek, hogy ez idegen emberek révén a legborzalmasabb pusztulástól mentett meg bennünket. Innen ökrös szekéren vittek bennünket tovább egy kikötőig, ahonnan másnap hajón visszaszállítottak illetőségi helyünkre Estére érkeztünk meg. Nyomban utána éjszakai kihallgatás következett a G. P. U. rettegett hírű irodájában, ahol már egy ízben én is megfordúltain. Rámripakodtak: „Hogy merted megkísérelni, hogy a szovjet unióból a bur- zsujok szárnyai alá menekülj?... Titkot akartál elárulni?... Akkor pedig kém vagy! És tudod mi a kémek sorsa? Golyó! Kettős bűntettet követtél el. Előf zör azt, hogy szöktél, másodszor azt, ogy a gyermekeket is magaddal vitted, logy jössz te ehhez? A gyermekek a mi tulajdonaink és nem a tied!“ Csak ültem némán és magamban Istenhez fohászkodtam. Hallgatásom még jobban felingerelte hóhéromat. Revolverével hadonászott az arcom körül: „Ti keresztyének nem értetek a gyermekneveléshez. El kell tőletek vennünk és gyermekotthonba adnunk őket.“ Erre piár nem tudtam tovább hallgatni. Bátran a szeme közé néztem és alig hallhatóan mondtam: csak a holttestemen át vehetik el tőlem gyermekeimet. Itt ismét hét napig tartottak fogva. A negyedik emeleti szűk börtönszobában még vagy negyven asszony volt rajtam kívül. Akadt ott orosz, koreai, zsidó, gruzir és más fajú nő, meg néhány nagyobb gyermek is az ón apróságaimon kívül. A bánásmód a lehető legrosszabb volt. Cementpadlón kellett feküdnünk. A napi adag élelmünk egy kis- darab nyirkos, ragasztó lágyságú kenyér, valószínűleg különkészltmény volt foglyok számára. Délben és este kaptunk egy-egy korsó vizet. Ehhez járult még, hogy a férgek valósággal felfaltak bennünket. Szivettépő volt, hogy a gyermekek éheztek és nekünk tehetetlenül kellett néznünk. Nem csoda, hogy ilyen borzalmas körülmények között vérhas ütött ki a foglyok között és mind jobban elharapódzott. Orvosságul három fej fokhagymát és egy telemarék konyhasót osz- totak ki közöttünk, amit nyomban az őr jelenlétében el kellett fogyasztanunk. Ennek a rettenetes orvosságnak gyógy- hatását azonban nem sokára tapasztalni lehetett. Nemcsak a legsúlyosabb betegek gyógyultak meg, hanem á járvány teljesen meg is szűnt. Ekkor ismét megkezdődtek a kihallgatások. A foglyokat egyenként szólították. Akik pedig egyszer eltávoztak, többé már nem tértek vissza. Mindnyájan tudtuk, hogy valamennyiünket ez a borzalmas sors vár. Amikor én következtem, egyik gyermekemet kézenfogva, a másikat a karomra véve indultam. Nem voltam képes őket csak egy pillanatra is egyedül hagyni. Attól tartottam, hogy tá- volléttemben elveszik őket tőlem. Imádságban magamat és gyermekeimet Isten oltalmára bíztam és mentem. Akkor azt hittem utolsó utamra. (Folytatjuk.) NagyilsxieleiU Szerkesztőség f D. D. Raffay Sándor püspök úr önagyméltóságának, mint a Luther-szo- bor végrehajtó bizotsága elnökének neveken és megbízásából hálásan köszönöm folyó hó 13,-áról kelt nagybecsű levelét, amelyben közölni méltóztatik hogy a .,Hurangszó“-nak a Luther-szo- bor javára végzett gyűjtése 912 pengőt eredményezett. Különösen emeli ennek az összegnek értékét az, hogy kis adományokból tevődött egybe, amelyek között sok a bibliai szegény asszony filléréihez hasonló áldozat.
