Harangszó, 1938
1938-04-03 / 14. szám
106. HARANGSZÓ 1938. április 3. afelől, hogy a hűtlenül elhagyott atyai ház ajtaja ismét tárva számunkra. Mi, akik harag és engedetlenség fiai voltunk, immár a kegyelem gyermekei lettünk. Krisztus kiengesztelt minket s azért békességünk van az Istennel. Megnyílnak az ajkak és a szívek hálaadó imádságra. Talán sehol sem fakadnak olyan őszinte fohászok, mint az Ür asztalánál térdelő, Istennel megbékélt lelkekből. Azért ez a szentség joggal nevezhető a lélek eledelének, mely az új embert táplálja és erősíti..., naponkénti táplálékunkra adatott, hogy hitünk üdüljön és erősödjék ..., hogy mikor szívünk már úgy érzi, hogy nagyon nehéz, akkor itt új erőt és felüdülést merítsen.“ (Luther, Nagy Káté.) És vájjon mikor van erre inkább szükségünk mint akkor, amikor a halál félelmei szorongatnak minket? Talán sehol sem mutatta magát az úrvacsora Isten olyan áldott és hatalmas eszközének, mint a halál órájában, az utolsó ellenséggel vívott küzdelemben. Megtört szemekbe, kihűlő szívekbe békességet hozó hatalmas hirdetője, bizonyos záloga az áldott örömhírnek: „nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak.“ (Róma 8, 1.) Mert az úrvacsora Krisztussal való titokzatos és megfoghatatlan, de mégis valóságos közösséget szerez. Ö az egyház teste, mi vagyunk annak tagjai. Már a keresztség által elhív mindnyájunkat e test tagjaiul, de az úrvacsora által lépünk vele teljes közösségre. Mint szőlő- vesszők beleplántáltatunk az ő testébe, benne maradunk és ő miben- nünk marad. Az úrvacsora egymás tagjaivá teszi a híveket is, az úrvacsorái közösséget. Az egy kenyér és egy pohár, — egy test és egy vér, — vétele forrasztja össze a hívők gyülekezetét egyházzá: lelki házzá, amelybe beleépülnek mint lelki kövek, hogy növekedjenek abban, aki a fő, a Krisztusban. Az úrvacsora a testvériség és közösség szentsége: közösségteremtő, egyházépítő, ereje van. Az úrvacsora végül a várakozás, a reménység és vigasztalás ádventi szentsége. A jelenlevő Ür összegyűjti e világban harcoló és szenvedő gyülekezetét, hogy emlékeztesse és előkészítse őket az utolsó ádventre: újból való dicsőséges eljövetelére. A szent test és vér jegyei, melyeket csak a hit lát és vesz emlékeztetnek az eljövendő üdvösségre, mikor majd Isten az ő népével lesz és sátora közöttük lakozik. Útközben van az egyház, erre emlékezteti az úrvacsorái ige: „valamennyiszer eszitek... és isszátok ..., az Ürnak halálát hirdessétek, amig el jövend.” (I. Kor. 11, 26.) És a gyülekezet, a Bárány menyasszonya, az ősegyház imádságával fogadja a szentségben szüntelen elközelgő s egykor teljességgel eljövendő Urát: jőve! Uram Jézus! Íme mennyi áldást kínál nekünk Krisztus az ő szent vacsorájában.. Ne késlekedjünk hát azokat hálaadással elfogadni! „Az Urat magát sérti meg az, aki megveti kegyelmi ajándékát!“ (Luther.) Következő cikkünk címe: Az egyház és az oltári szentség. A német egyesülés egyházi szempontból. Az osztrák evangélikus egyház legutóbb a következő körlevelet adta ki: „Isten nagy csodát cselekedett hazánkkal. A német nép vezére megszabadított abból a sanyarú helyzetből, amely minket evangélikusokat az ellen- reformáció legsötétebb idejére emlékeztetett... Ebben az ünnepélyes órában kijelentjük, hogy mi, mint német evangélikus egyház, készek vagyunk népünk felvirágoztatásában az evangéliom erejéből közreműködni. — E kiáltvány március 20.-án minden evangélikus templomban felolvasandó.“ Az osztrák evangélikusság általában kezdettől fogva a legnagyobb örömmel vette az egyesülést. Ezt maga dr. Eder János gosaui szuperintendens jelentette ki a bécsi rádión keresztül a nagy fordulat legelső napjaiban. Az osztrák evangélikusság öröme érthető. A világ evangélikus egyházai közül ugyanis a magyar után az osztrák evangélikus egyház szenvedett legtöbbet. Könyörtelen ellenreformációval szinte az egész evangélikusságot kiirtották. A 300.000 lélekből álló mai osztrák evangélikus egyháznak is sokat kellett szenvednie, A Dollfuss kormány alatt az evangélikusok az országnak csak másodrendű polgárai voltak. Az evangélikus egyházba való áttérést mindenképpen megakadályozni, vagy legalább is megnehezíteni igyekeztek. Sok betérni szándékozót becsuktak, vagy azzal az ürüggyel, hogy az illető „nem épelméjű“, vagy pedig azért mert az evangélikus egyházba való áttérést a „náci“ mozgalomhoz való csatlakozással azonosították. Csoda-e ezek után, hogy az osztrák evangélikusság úgy üdvözölte az egyesülést, mint az elnyomás alól való felszabadúlást. Nagy az örömük azért is, mert hiszen egyesülhettek a reformáció anyaországának 40 milliónyi evangélikusával. Ez a tény bizonnyal nagyban megnöveli a kisebbségi helyzetben élő osztrák evangélikusság erejét és súlyát. Igaz, hogy a csatlakozott Ausztriával több római katolikus került Németországhoz, mint evangélikus, «de azért a megnagyobbodott német birodalomban is megmaradt az evangélikusság fölényes többsége. Érdekes különben, hogy bár az osztrák hivatalos római katolikus egyház élesen szemben állt a nemzeti szocialista mozgalommal, most az ottani római katolikus püspöki kar körlevélben hívta fel híveit, hogy április 10-én az egyesülés mellé szavazzanak. Egyházi szempontból két reménységet fűzhetünk a német nép egyesüléséhez. Az egyik az, hogy a nemzeti szocialisták egyházpolitikája — mint ígérik is — javulni fog. A másik pedig az, hogy mivel Ausztria becsatolásával Rómának egyik fellegvára esett el, nálunk is enyhülni fog a mesterségesen szított felekezeti ellentét. Spanyolország. Fliedner Tivadar madridi evangélikus lelkész Berlinben elhunyt. Sokat fáradozott Spanyolországban az evangéliom hirdetéséért. Nagy nehézségek között is fenntartotta a madridi evangélikus gimnáziumot, amelyet atyja alapított. Emléktábla a wormsi birodalmi gyűlés helyén, ahol Luther 1517 ápr. 17.-én megjelent.
