Harangszó, 1937
1937-05-30 / 22. szám
176. HARANGSZÓ 1937. május 30. Csak egy szabály alól nincs kivétel: Isten örök kegyelmének szabálya alól. Az alá mindenki odatartozik. Isten bizton tartja kezében övéit. Akik evésre, ivásra bízták magukat, azután pedig fák, hegyek magaslatán akartak menedéket találni, elpusztultak. Az a Noé, aki Isten kezébe tette le életét, a bárka által, mint egy törékeny dióhéj által is megmenekült. Ma is ez az egyetlen bizonyosság. Isten keze, kegyelme az egyetlen bizonyos mendék. Június 1. Ábrahám áldozata. I. Móz. 22, 10—14. Istennek sok útján nem igazodunk el és sok parancsolatját nem értjük, de végül mindegyikből megértjük, hogy Isten minden útján és parancsolatán át ment és szeret minket. Áb- rahámtól azt kérte el, aki legeslegjob- bán szeretett, Ábrahám felajánlotta készséggel. Jutalma az lett, hogy nemcsak visszakapta ismét Izsákot, hanem úgy kapta vissza, hogy ez a visszanyerés örök ajándék, áldás volt Ábrahámra is, Izsákra is. Június 22. Tíz igaz. I. Móz. 18, 32. Az ótestámentomban alig van megrá- zóbb történet ennél. Nem az teszi olyan borzalmassá, hogy elpusztul két virágzó város asszonyostól, gyermekestől, hanem az, hogy ez a két hatalmas város milyen könnyen megmenekülhetett volna. Csak tíz igaz, istenfélő emberre lett volna szükség a két nagy városban. Egy csepp egy kutban. És ennyi se volt a két városban. Milyen nagy az értéke az Ur igazainak és milyen végtelenül nagy a felelősségük családjukkal, nemzetükkel, egyházukkal szemben. Isten általuk akarja megmenteni a világot. Június 23. Illés. I. Kir. 19, 18. Kevés rokonszenvesebb prófétát találunk Illésnél. Egyetlenegyet se dicsőített meg av vah amivel Illést: magához emelte. Mégis kevés - próféta van, akinek sorsa üldözöttebb volna Illésénél. Az ő útja is kanyarodott olyan szakaszra, ahol emberszemmel úgy látta, nincs tovább, jobb meghalnom, mint élnem. De ahol az emberszem mindent elveszve látott, ott Isten megmutatott 7.000 embert, tehát egy egész sereget! így akarja meg- nutatni, hogy az Urnák mindenütt és mindig van serege amely talán kicsi sereg, de győzhetetlen, mert az Istené! Június 4. Jónás. Jónás 1, 1—3. Szivet facsaró látvány bontakozik ki itt a szemeink előtt. Egyik oldalon egy veszendő óriás város, másik oldalon egy futó, menekülő próféta. Melyik az elszomorítóbb!? Az az érzésünk, azért lett a nagy város ilyen gonosszá, mert ilyen prófétái voltak. Csak az Isten volt irgalmas és kegyelmes. A nagy várost is visszahozta az ítéletből bűnbánata nyomán az életre, a meghátráló prófétát is megtartotta az ítélet által. Ninive is, Jónás is hirdeti: Ki magát bízza Istenre, nem épít az a fövenyre! Június 5. Zakeus. Lukács 19, 1—10. Zakeust mindenki irigyelte, ö maga is azt hitte, hogy ő nagyon irigylésre méltó helyzetben van. Nemcsak gazdag ember, hanem népe gazdasági életének irányítója. Addig tartott ez, mig Jézus iá nem nézett. Előzőleg büszkén azt hitte: a világ legnagyobb arany garmadájának az ura. Most Jézus szeme fényében azt látta, hogy egy csomó csillogó kavicsot takargatott gyermekes mohósággal. Előzőleg talán arra is gondolt: segíteni fogja ezt a názáreti rabbit. Most meg azon sóvárog, kaphatna-e ő: az útszéli koldus a Jézustól egy parányi kincset. Vagyona zömét szórja ei két kézzel és úgy érzi, most lett páratlanul gazdaggá, mert üdvössége lett a házának a Krisztus által. Június 26. Péter. Lukács 9, 28—3ö. Péter azelőtt is mindig az Úrral votl. Mellette tapasztalta a csodálatos halfogást. Ő vallotta először Krisztusnak. Mégis most itt egy csupasz hegyen érezte magát legboldogabbnak az Ur társaságában. És pedig azért, mert az eddigi életében sok minden érdekelte Pétert, lekötötte figyelmét. Benne élt a világban, melyben az Ur számára is szentelt időt. Itt meg elmaradt a világ s egyedül az Úrral és egyedül az Urnáit élt. Itt értette meg, hogy az egyetlen hely, amely szép, boldogít, ahol ott van az Ur. Minden hely szép, áldott, aho! ott van az Ur. Fábián Imre. KARCOLATOK A Qös. Béna hadirokkant biceg házról- házra. Fiatalságát, egészségét a harctéren hagyta. S most azzal tartja fenn magát, hogy tollat, ce— Asszonyom, tudna őn az uráért nagyon erős lenni? Mert az ura nem tudott erős lenni, nagy csapás érte önöket, de most arról van szó, hogy legalább az urát mentse meg, nem bírta el a nagy lelkimegrázkódtatást. Az asszony megingott. — A fiam! — És zokogva borult le a zöld katonaládára. A jegyző megkönnyebbült, tudta, hogy a könnyek felszabadulást jelentenek. Úgyis volt, az asszony roskadozva bár, de tetterős lett. — Mi van az urammal, hol van? A jegyző fogta a kalapját: •— Jöjjön, asszonyom, keressük meg, hazafelé ment, tehát ebben az irányban keressük. Elindultak, az egyenes utca kivezetett a kis városból, minden szembe jövőt megkérdeztek, hogy látták e az öreg urat? Voltak, akik látták az országúton haladni. Már a szomszéd falu határában jártak, amikor a holdvilágos estében messziről három alakot láttak szembe jönni. — Üljünk le, asszonyom, ide a fűre, hiszen már alig áll a lábán, — leültek és vártak. A három imbolygó alak egyre közelebb jött, igen ez ő, — idősebb Balázsi magas alakja a középen, két ifjú cserkész vezeti karonfogva. Elmondották, hogy cserkész missziót teljesítettek a határban és visszafelé jövet találkoztak Balázsi bácsival, köszöntötték, kérdezgették, de feleletet nem kaptak, csak nézett rájuk üveges szemekkel, mosolyogva. „A láda megjött“, — ennyit tudtak belőle kicsikarni. Az ifjak tudták, hogy mit jelent ez a három szó: „A láda megjött.“ Együtt harcoltak ők is ifjú Balázsival, aki iskolatársuk volt annak idején, ők már a háború rokkantjai voltak, egyiknek hiányzott a balkarja, másiknak az egyik szeme. Az öreg urat haza vezették, ágyba segítették és orvost hívtak hozzá. Hetek, hónapok teltek el, az öreg úr lassan gyógyult állandó letargiájából. Az idő azonban minden tudományok feletti legjobb orvosság, biztos balzsam a sebzett lélekre, itt is megtette eredményes hatását. Két év telt el azóta és idősb Balázsi egy szép napon, míg felesége a piacon járt bevásárolni, előkereste az aranyrámás képet és visszaakasztotta a régi helyére, azután a szekrénybe rejtett többi emléket is mind a helyére rakosgatta. Mikor az asszony hazajött, azt mondta neki: Olvassuk el lelkem azokat az írásokat, leveleket, tudod — azokat, — a ládából. — Jaj Istenem, mi lesz ebből! Az öreg úr megölelte. — Te szegény jó feleségem, szegény martír asszonyom, ne félj semmit, egészséges vagyok és csodállak és szeretlek. Az iratcsomót elővették. Egy levél volt legfelül, helybeli ismerős úrileánynak volt címezve, aki azonban ezt a levelet sohasem látta meg. Minek, hiszen már asszony, férjhez ment azóta. Az anya hangosan olvasta fel a levelet. .......Levelét kézhez kaptam, egyetlen szó állt benne. d e ez az egy szó többet ér egy egész kötetnél. Köszönöm ezt az egy szót: „Várom.“ Hogy ez az egy szó mit rejt magában, azt én tudom legjobban. Két drága öreg ember tanította meg ezt az egy szót megismerni, ők mindig várnak: az édesanyám, az édesapám. Ütközet előtt kaptam drága levelét, a szívem felett viseltem, talizmánom volt. Könnyűnek éreztem magam a fülsiketítő ágyútfiz gyehennájában is, kacagtam a halálmezőn. Itt, itt a szívem felett éreztem a talizmánomat, amely megvédett minden poklokon keresztül. Most pedig pihenünk, készülődünk haza, — haza! Óh, hogy mit jelent nekünk ez a szó: haza menni!...“ A levél itt befejeződött, a két öreg összenézett, nem volt könny a szemükben, régen kiapadt minden könnyük és nem sejtették, hogy ez a levél volt a végzetük. Mikor az ifjú ezt a levelet befejezte, kimászott a lövészárokból, csend és béke honolt a nagy harc után a mezőn, egy fa volt közelben, melyre a zubbonya volt akasztva, a levelet ide a zubbonyzsebbe csúsztatta. Túlnan egy orosz tiszt távcsővel kémlelte a mezőt, csak úgy unalomból, egyszer csak a fegyveréhez kapott és durr. A fa előtt álló daliás magyar tiszt hanyatt vágódott, a szívét járta át a gyilkos golyó. Az orosz tisztek megtapsolták bajtársukat a nagyszerű találatért. Ifjabb Balázsi Márton pedig három perccel később belépett az örökélet kapuján.
