Harangszó, 1937

1937-01-10 / 2. szám

10. HARANÖSZÓ 193f. január 1Ö. f Bancsó Antal. 1850—1937. Az újesztendő harmadik napjának reggelén, az ébredő Budapest egyik nagy házának csendes lakásában halálos álomra hunyta le szemét Bancsó Antal, a soproni theológiai akadémia nyugal­mazott igazgató-tanára. Egy nagy csa­lád vesztette el benne szeretettel öve­zett fejét. De sírbaszállott vele az evangélikus lelkészképzés és theológiai tudományosság egyik kiváló munkása is, kinek neve fogalom, munkája pedig büszke egyházi gazdagság volt. Bancsó Antal, — 1850-ben született Kisbaboton, — falusi földmíves házból indult élete útjára. A kiváló tehetségek­kel megáldott jeles fiatalember a lel- készi pályára készült. Három évet töl­tött külföldön s gazdag tudással felvér­tezve foglalta el az eperjesi theológián a neki felajánlott tanári széket. Hat év múlva a dunántúli egyházkerület a sop­roni theológiára választotta meg ren­des tanárul. 41 évig működött a lelkészképzés szolgálatában. Az utolsó hat évben a theológiai akadémia igazgatója volt. Az újszövetségi és a rendszeres theológiai tudományokat adta elő. Nagy képzett­ségű, átfogó tudású tudós ember volt. Filozófiai és theológiai ismeretei kifor­rott tudományos rendszert képeztek. A A szabatos tudományos előadás nagy­mestere volt, mondatai csiszoltan, sza­batosan és világosan közölték gondo­latait. Keresve sem találhatott bennük az ember felesleges szót, avagy helyte­lenül megválasztott kifejezést. Lelkészi szolgálatot soha sem vég­zett, de egész életében az egyházat szolgálta. A dunántúli egyházkerület majdnem minden bizottságának tevé­keny tagja volt. Különösen nagy mun­kát végzett a főiskolai nagybizottság­ban és a népiskolai bizottságban. A Dunántúli Énekeskönyv szerkesztő-bi­zottságának elnöke és az egyházi éne­kek egyik tevékeny bírálója volt. Nevé­hez fűződik a népiskolai vallásoktatás rendezése, Ő készítette el a vallásokta­tás tantervét és azt a vallástanítási uta­sítást, mely ma is értékes irányító ta­nulmány. 41 évi akadémiai tanári szolgálat után, 1919-ben nyugalomba ment. Ké­sőbb azután tanári és tudományos érté­kének elismeréséül a soproni theológiai fakultás tiszteleti doktorai sorába ik­tatta. Az egyházzal való kapcsolatát nyu­galomba vonulása után is fenntartotta. Az egyetemes egyház 1918-ban Dunán­túl részéről aljegyzővé, majd 1921-ben főjegyzővé választotta s ezen megbízás­t Bancsó Antal. ban 1928-ig működött. Tartalmas és nyugodt egyénisége, biztos ítélete és körültekintő nagy tudása mindvégig értékessé tették személyét és munkáját. Egyénisége szerint komor, magába- mélyedő, tudós ember volt. Arcát rit­kán derítette fel mosolygás. Jobban szerette a hallgatást, mint a sokbeszé­det. De nyugodt tekintetű szeme mö­gött meleg lélek égett s szíve tele volt megértő jóságos emberszeretettel. Gyászjelentése prófétai igében tük­rözi egyéniségét, életét, szolgálatát és elvégzett munkáját: „A bölcsek fényle­nek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön és örökké fényle­nek.“ (Dániel 12, 3.) Temetése január 5.-én volt a budapest-farkasréti teme­tőben. D. Kapi Béla püspök temette. Bancsó Antal a theológiai katedrán és az egyház szolgálatában világító csil­lagként fénylett, de az örökkévaló Isten világosságát árasztotta, nem pedig sa­ját fényét. Éppen ezért tovább él hálás papinemzedékek lelkében és az egyház életében! Evangélikus egyházunk rövid világtörténelme. 8. Litvánia. Történet. A litvániai reformáció tör­ténete nem deríthető ki egészen vilá­gosan. Csak azt tudjuk, hogy már a re­formáció századában, tehát a 16. szá­zadban voltak Litvániában evangélikus gyülekezetek. E gyülekezetek főként a hitükért elűzött külföldiekből tevődtek össze, akik a szabadságszerető s mások vallási meggyőződését békén hagyó len­gyel főurak birtokain kerestek mene­Zrinyl prókátora. >> Történeti színmű, négy felvonásban. Egykorú dalokkal. Irta: Payr Sándor. Zenei részét zongorára és énekhangra alkal­mazta és saját szerzeményeivel Is kibővítette: Kapi Gyula. WITTNYÉDY: Nem is csalódik bennem. Még ma írok Thököly Istvánnak Árvába, hogy a lovakat akárhonnan is elő­kerítsék. Mert „akárki mit ítéljen is felőlem, de akinek jóval lehetek vagy magam szerint vagy jóakaróim által, azt tartom éltemben való nyereségnek.“ KOSZOCZKI: íme úgy jártam, mint Saul, aki az ő apjá­nak elveszett szamarait kereste és királyságot talált. Én is el­veszett lovaimat kerestem és egy lutheránusban királyi nemes szívet találtam. Az Isten fizessen meg érte nemzetes uramnak. WITTNYÉDY: De azután, édes jó páterem, ne bántsá­tok ám a lutheránusokat. Vallásbékére van szüksége a hazá­nak, hogy nagy és szabad lehessen. Zrínyitől, a jó katholikus- tól tanuljunk türelmet és szabadelvűséget. KOSZOCZKI: Zrínyi nagy hős és bölcs ember. Isten megáldja Wittnyédy uramat. (El.) 9. JELENET. Wittnyédy. Szovits prédikátor. SZOVITS (Belépve szemben találja a jezsuitát, meghök- ken és kérdőleg néz Wittnyédyre): Jó napot kívánok! WITTNYÉDY: Isten hozta, tisztelendő uram. Ne féljen, a páter csak a szamarát vagy a lovait keresi, nem engem. SZOVITS: De mit keres Saul a próféták között? WITTNYÉDY: Elintéztem, nyugodjék meg. Mi hír van az eklézsiában? SZOVITS: Sok a baj, mint mindig. A patrónusok szűk­markúak, az elöljárók lágymelegek, a polgárok templomke­rülők, a cselédek paráznák. Nehéz a pasztorális. Tanácsért jöttem, nemzetes uram. WITTNYÉDY: Halljuk csak. Ha módomban áll, szívesen segítek. SZOVITS: Locsmándról, a kelmed jószágából akar ide­házasodni egy ifjú legény, Keller Pál. Már jegyet is váltott. De most egy menyecske körül ólálkodik, már itt is hagyta a jegyesét. WITTNYÉDY: A Keller Pali? Nézze meg az ember. No, ezzel sommásan fogok elbánni. Berendelem holnapra és sa­játkezűig verem rá a huszonötöt. Majd lelohasztom a sze­relmi lángját. SZOVITS: Köszönöm. Fenn is kell tartani az eklézsia tekintélyét, különben elvadulnak az erkölcsök. WITTNYÉDY: Hát a kúrátor, egyházfi és harangozó nem szorulnak buzdításra, vagy a céhekben nincsen háborúság. Mert most igen dolgos kedvemben vagyok. Sok a szabad időm. SZOVITS: Elértem, nemzetes uram. Már megyek is. Sok szerencsét a kedves leányasszony mennyegzőjére. WITTNYÉDY: Nem addig az, tisztelendő uram, hanem estére együtt leszünk. Igen jeles vendégeim lesznek. Okvet­len elvárom. Isten megáldja, tisztelendő uram. (Szovits el.) 10. JELENET. Wittnyédy és Náthán. (Hosszú kaftánban, balmellén a szégyenjel, sárga posztókarika.) NÁTHÁN (Bejövét találkozik a távozó pappal. Csudál- kozó tekintet mindkét részről): Kezeit csókolom, tekintetes uram. Isten meghozta mi közénk. WITTNYÉDY: Micsoda szél hoz ide téged is, Náthán, éppen most?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents