Harangszó, 1937

1937-11-28 / 48. szám

384. oldal. HARANGSZÓ 1937. november 28. AHOGYAN ISTEN FELELT NEKEM. Erőt kértem, hogy feladatomat teljesíthessem; Gyengeséget kaptam, hogy engedelmességre szorittassam. Egészséget kértem, hogy nagy dolgokat művelhessek; Betegséget kaptam, hogy még nagyobbra képesítsen. Gazdagságot kértem, hogy boldog lehessek. Szegénységet kaptam, hogy bölccsé lehessek. Hatalmat kértem, hogy hódoljanak az emberek; Tehetetlenséget kaptam, hogy meglássam: Istent nem nélkülözhetem. Sok mindent kértem, hogy élvezhessem az életet; Életet kaptam, hogy minden azé az életé legyen. Követ kértem, amit kenyérnek néztem; Kenyeret kaptam, amit kőnek véltem. Sok mindent kértem, aminek nem örvendeztem volna; Mindent kaptam, ami engem boldoggá tett. Sokat kértem; Minden kérésemet és értelmemet meghaladó mértékben kaptam. c ír«-j^c-s-c p-a.oos o OLVASSUK A BIBLIÁT Halottaink emlékezete! Nov. 29. Jelenések könyve 14:13. Az egyházi év utolsó vasárnapját halottaink emlékezetének szenteltük. Szívünkben felszakadó fájó sebekkel kerestük fel sirhantjaikat. Újra elmúlt egy egyházi év, melyben a halál utcákat vágott so­rainkban. Néhol lassú vendég volt — hosszas betegség után vitte el egy-egy kedvesünket, másutt mint gyors rabló ragadta meg áldozatát... Most már egyformán békén pihennek, mindmeg­annyi magvetés a feltámadásra. Tanul­ságos dolog nekünk élőknek a temetők­be elzarándokolni! Itt látjuk az életet a maga belső lényegében. Minden te­mető könyv, sok-sok lappal s miközben a lapokat forgatjuk, eltűnődünk felette, mennyi mindent tud nekünk elmondani. Halottaink fejfái, sírkövei mint néma kérdőjelek merednek felénk: Hát Te mit hiszel? Hiszed-e, hogy „boldogok a ha­lottak, akik az Urban haltak meg?!“ Nov. 30. TI. Timóteus 2:11. Hiszen ez a hit olyan egyszerű, olyan emberi — és mégis olyan nehéz! Mert ha csak azért élünk, hogy meghaljunk — hol a cél? Nem kezdet é csupán a földi élet? Meg­tanulunk járni, beszélni, alkotunk, dol­gozunk egy keveset, szerzünk sok-sok tapasztalatot. De alig hogy elkezdtük mindezt, szól a harang, hogy minket utolsó útunkra kísérjen. Hát már vége? Hát minden álmunk, minden reményünk csak por, hamu volt csupán?... Isten­nek hála, a halál nemcsak Vég, hanem uj Kezdet is. A tökéletesség kezdete. Az élet virágai gyümölcsüket csak a halál után termik meg. Aki életében távolo­dott Istennek a Jézus Krisztusban meg­jelent szeretetétől, az a halál után to­vább távolodik, mig aki ennek a szere­tetnek verőfényében élt, az szembe megy az örök világossággal. Istenhez jutni — ez a Krisztus által megváltott lélek végső vágya. „Igaz beszéd az, hogy ha meghalunk vele, együtt élni is fo­gunk vele!“ Dec. 1. 90. zsoltár 12. vers. Pál apos­tol egyik levelében azt mondja, hogy a halál a bűn zsoldja. Anélkül, hogy ennek az Igének számunkra fanyar igazságát csorbítani akarnók, szívünk mélyéből szól a költő szava: ami olyan egyetemes, olyan kivételt nem ismerő, mint a halál, az semmiképen sem lehet rossz! (Schil­ler.) Isten világkormányzásának fensé­ges titka az, hogy minden baj — mely a bűn átka is, mely az első emberrel jött a világra — áldássá változik abban a pillanatban, amidőn lelkünk a halál ré­vén Isten színe elé jut. Igen, a halál — mint Isten küldötte — az emberiség nagy jóltevője. Ezt ismeri fel a zsoltáriró aj­ka, amidőn így sóhajt: „Uram taníts meg számlálni a mi napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!“ Dec. 2. Lukács ev. 16:19—31. Ebben a példázatban beszél Jézus legrészlete­sebben nekünk a halál utáni életről. „Ha valaki a halottak közül feltámadna és hozzájuk menne — megtérnének“ — mondja a példázat végén a gazdag. S ezzel egy olyan gondolatot fejez ki, amely minden időben és korban nagyon népszerű volt. Igen, ha valaki, aki már egyszer a halál titokzatos küszöbét ál- tallépte, kétségtelenül felismerhetően visszatérne közénk s elmondaná hitelt- érdemlően, mi van ott, micsoda kon­zekvenciái vannak a földi életnek a sí- rontúli életre s leírná elhunyt ismerő­seink sorsát — óh micsoda rettenetes hatással lenne ez reánk, élőkre!! Hogy felrázna hideg közönyünkből, ajkunkra fagyasztana minden gúnyolódást s bűn­bánatra, megtérésre indítana ... Egye­nesen megkapó az a józan tartózkodás s az a szent komolyság, amellyel Jézus ebben a példázatban a sírontúli életről beszél. Néhány komoly gondolat a halál utáni sorsról s ennek a sorsnak a földi élettel való összefüggéséről — egy meg­ragadó képbe öltöztetve. Dec. 3. János ev. 16:22. Miért tu­dunk mi olyan keveset a túlvilágról? Ez a kérdés már sokszor szakadt fel — kü­lönösen halottaink vasárnapján — hívő keresztyén szívekből! Mennyivel több vi­gasztalást tudnánk adni gyászoló szi­veknek, ha feleletet tudnánk adni pl. arra a kérdésre: viszontlátjuk-e egykor elhúnyt kedveseinket a síron túl? Re mélhetjük-é, hogy azokkal, akik itt a mi szívünkről leszakadtak — újra találko­zunk? Nekünk lelkipásztoroknak gyak­ran teszik fel ezt a kérdést a szenvedés kohójában izzó lelkek. Én hiszem, hogy e kérdésre Isten nevében válaszolhatjuk: van viszontlátás; nem a halálé, nem az elmúlásé az utolsó szó a mi életünkben! „Most szomorúságtok vagyon — mond­ja Jézus a búcsuzásnál — de én viszont­látlak titeket s örülni fog a szívetek s örömötöket senki el nem veszi tőletek.“ Dec. 4. Máté 22—32. De hát mivé' lehet i sbebizonyítani, hogy van viszont­látás — kérdezi tovább a töprengő lé­lek. Talán a Bibliával? Hiszen a Biblia nem beszél erről! A józan emberi ésszel?“ De hiszen mi nem írhatjuk elő Istennek, minek kell lennie, hanem meg kell elé­gednünk azzal, amit ő tudnunk enged Kétségtelen, hogy az ember kedélyvilá­ga, lelki élete örök szomjúsággal vágyó­dik a viszontlátás után. De hát a világ­rend édeskeveset látszik törődni a mi vágyainkkal, kívánságainkkal. Honnan vesszük hát a jogot, hogy erre az ős­régi, gyötrő kérdésre igennel válaszol­junk. Nos egyetlenegy, de elégséges bi­zonyságunk van s ez az, hogy „Isten nem a halottaknak, hanem az élőknek Istene!“ Dec. 5. János 11:25. De ennek a viszontlátásnak egy feltétele van. A hit a mi üdvözítőnkben a Jézus Krisztus­ban. Aki benne hisz, annak gyásza ha­lottaink vasárnapján nem olyan, mint akinek reménysége nincsen, ö mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él!“ Aki a halál révén Jézushoz érkezik, annak a halál a lét legdicsőségesebb eseménye. Szűcs Sándor. KARCOLATOK Ót) mikéni fogadjalak? Beteg öregasszony fekszik az ágyon. Unokája énekli a 111. éne­ket, melyet a közelgő ádventre most tanulnak. „Oh miként fogad­jalak, világ Megváltója? ..." Az öregasszony felfigyel. 60 év áldásáért mivel fejezhetné ki hálá­ját Isten iránt? Kedves gondolata támadt. Feje alatt néhány száz pen­gő. Arra szánta, hogy a jövő ta­vasszal fürdőre megy rajta. De most mást határoz. Kályhá­kat állíttat rajta a templomba. Ne dideregjen benne a gyülekezet. Azóta már meg is cselekedte. Egy öregaszony, aki kitárt szív­vel és — meleg templommal várja az ádventi Királyt! HETI KRÓNIKA László Fülöp a Londonban élő világ­hírű magyar festőművész meghalt. A ma­gyar kormány még halála előtt táviratilag küldötte meg számára a Corvin láncot, a legmagasabb művészeti kitüntetést. — Maróthy Jenő, a magyar szépirodalom egyik fiatal ékessége, evangélikus atyánkfia, hirtelen meghalt. — Szent- Cyörgyi Albert Nóbel-díjas professzort Szeged városa díszpolgárrá választja. — A köztisztviselők részleges fizetéseme­lésben részesülnek. —- A kormánypárt alkotmányos érzelmű tagjai tömörülnek a szélsőségek ellen. — Delbos francia miniszter nagy békebeszédet mondott. — Lord Halifax, angol megbízott, aki az európai együttműködésről tárgyalt Ber­linben, hazautazott. — Párisban nagy­szabású összeesküvést fedeztek fel. A

Next

/
Thumbnails
Contents