Harangszó, 1937
1937-11-21 / 47. szám
1937. november 21. HARANGSZÓ 375. 1875-ben keletkezett. Az 1511 lélekből a község területén csak 390 hívő tartózkodott, a többi — jórészt cseléd-sorban — a környező nagybirtokokon élt. Az új lelkész búzgólkodása hamarosan megmutatta a maga gyümölcseit. 17 év múlva a gyülekezet már megépíti mostani szép, hatalmas templomát. A fejlődés azóta állandó. A gyülekezetnek ma 6000 hive van és 5 tanerős iskolája. A községi iskolában Kondorosi templomunk. Élet-halál harc. ugyancsak 5 evangélikus tanító tanít. Az egyház Ura áldja meg Kondoros népét, annak első munkását s mostani munkásait. Kondoros. Ez az alföldi szép egyházközségünk november 6.-án ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. Ugyanis 1887. november 6.-án szentelte fel Áchim Ádám szarvasi lelkész, békési esperes, a gyülekezet jóltevője az egyházközség első templomát s iktatta hivatalába első lelkészét Reviczky Lászlót, későbbi békési esperest, ma gyugalomban élő lelkészt. A gyülekezet akkor 1511 lelket számlált. Maga a község is csak Egy régi gyászjelentés. A Harangszóhoz nagyon sok gyász- jelentés érkezik. Egyik-másik olyan, hogy nem lehet rosszaló fejcsóválás nélkül olvasni. Gyászjelentéseink tele vannak vagy költői ömlengéssel, vagy tettetett érzelgőséggel, vagy olyan keresztyéntelen kesergéssel, mintha Krisztus soha fel nem támadott volna örök élet vigasztaló zálogául. Sőt legutóbb kaptunk olyan gyászjelentést is, amelyen bibliai ige helyett egv régi latin költőnek, a pogány Horáciusnak verséből vett idézet olvasható. Ezzel szemben most a halottakról való megemlékezés küszöbén olvassuk el azt a gyászjelentést, amellyel az Ostffy-nemzetség egyik nagyasszonya, Katalin, 1727- ben hívta ura koporsójához a sógorát. A gyászmeghivó eredetije a mesterházi Hetvési család levéltárában van. íme a levél: „Igaz atyafiságos és egyszersmind szomorúsággal való szolgálatomat ajánlom kedves Sógor Uram Kegyelmednek! Ó-Asszonfa die 23. Decembris 1727. Isten minden lölki és testi jókkal áldja meg kegyelmedet. Méltán ha- sonlíttatik az embernek élete a mez- zei virághoz és az övegnek törendé- kenségéhez, amaz vers szerint. Minden mi életünk, szerencsénk és dolgunk az öveghez hasonló, melly most fénlik, de hamar elromlik, semmiben sem állandó. Tudniillik az én szerelmes édes idvözíilt Uram Tekintetes Nemzetes és vitézlő Mesterházy Páll Uram ma estve úgy mint 23 Praesen- tis 9 és 10 óra között két hétig való betegeskedési után sok szép áhítatos imádsági és fohászkodási közben az eő édes Idvözettőjének ajánlván lóikét E földön örök harc folyik élet és halál között. így ősszel körülöttünk egy egész letarolt világ beszél arról, hogy milyen erős a halál. Hova lett a tavasz millió virága, levele? Halottan hever az avaron. A hervadás legyőzte a virulást, — a halál az életet. Mi magunk is benne gyötrődünk az életnek és halálnak ebben a roppant tusájában. Az egész földi élet egy nagy haldoklás. Mert nem az a helyzet, hogy egyszer meghalunk, hanem az, hogy minden pillanatban meghal bennünk valami. Múló éveink, homlokunk szaporodó barázdái arról beszélnek, hogy halál jár az élet nyomában. És mégis az élet az erősebb. Élet jár a halál nyomában. Mert az élő Isten halhatatlan. Megavúl, elmúlik, elpusztul bennünk, rajtunk minden, ami földi, de aki a Krisztusban hisz, ha meghal is él. Egyházunk az egyházi esztendő utolsó vasárnapján emlékezik meg a halottakról. Az evangélikus ember reménységgel jár a temetőben s reménységgel gondol a saját koporsójára is. Nekünk reménységünk van. Nem önmagunkban, nem a lélek halhatatlanságban, hanem Krisztusban, aki értünk támadott fel. „Boldogok, akik az Urban halnak meg!“ A saját kertjén halad keresztül. Megáll. Előveszi a pipáját. Gyufát gyújt... Lába meginog... Elesik, de valami felfogja. A szalmakazal. A gyufa lángot fog és csakhamar vörös tüzlángok csapnak fel. János pedig megy tovább, be a házba. Ott megbotlik valamiben és elvágódik a földön. Hirtelen fényesség támad. Pár perc múlva hangos az utca. Kísértetiesen hangzik szét a vésztjclző trombita szó: — Tűz van! Tűz van! Az emberek ijedten szaladnak János házához. Ropog a tűz! Zakatol a fecskendő. Tüzlángok csapnak fel! Repülnek a szikrák... Omlik a fal! Recsegnek a gerendák... Karácsony! ... Dolgoznak a csákányok ... Hordják a vizet... Aki ott van, mind segít... Hiába minden! Mire eloszlik a hajnali ködfátyol és felvirrad karácsony szent napja, János háza romokban hever. Tető nincs a falakon. Mindenütt üszkös, kormos gerendák meredeznek az ég felé. Itt-ott még halványan pislog egy-egy parázs. Minden istenfélő ember ünneplőruhába öltözve siet a templomba. Karácsonyt hirdetik a zúgó harangok. János az ágyban fekszik tehetetlenül. Feje bekötve, szeme alatt kék foltok, arca kormos, haja kuszáit. Felesége ott ül az ágyánál. Könnyes szemmel néz maga elé és készséggel ugrik ha a beteg kér valamit. Gondosan ápolja. Közben beszél neki Istenről, az igazságos bíróról, aki nem hagyja el azokat, akik benne bíznak. Egy szőkehaju kisgyermek a sarokban valami bábuval játszik. De nem kell neki a játék. Látja, hogy anyjának köny- nyes a szeme, nem tudja miért, de ő is sírni kezd. Azután kis szemét ráemeli beteg apjára és pityergő hangon kérdezi: — Édesapám! Mikor jön a kis Jézus? A beteg ember nem érti a kérdést, de egy nehéz könnycsepp gurul végig arcán, életében először. Néz elmélázva. Nézi a kisgyermeket. Szíve megremeg... Azután feltekint az ég felé. Megfogadja, hogy ha meggyógyul, másképpen fog élni. * A nap néha-néha előbukkan a felhők közül. Sugarai még bágyadtak, de mindig jobban erősödnek. Megindul a hóolvadás... És János még mindig ágyban fekszik. Jóformán mozdulni sem tud. Arca sápadt. Szíve lassan dobog. Hangja alig hallható. Pedig már nehezen várja, hogy felkelhessen. Lelkében új, éltető remény kél. Dolgozni akar! Isten nevében! Üj életet akar kezdeni. összeszedi minden erejét. Lassan felemelkedik fekhelyéről. Fel akar öltözni és kimenni a szabadba, megkezdeni a munkát, küzdeni, verejtékezni. Most már tudja, hogy miért!..- De alig lép egyet, erei kidagadnak, halántéka lüktet, a szívéhez kap és visszahanyatlik az ágyba. Vágya teljesül. Szenvedései szűnni kezdenek. És mikor a nyár hírnöke, az első fecske megérkezik, János lelke már valahol a mennyországban jár. Kezdheti az új életet! Szakács Béla.
