Harangszó, 1937

1937-10-17 / 42. szám

1937. október 17.

HARANGSZÓ

333.

mérésénél, hanem a válságos Idők kü- sröbén össze sem tudtak fogni. Az öt világrészre terjedő bolsevista propaganda nem tudja még mindig összefogásra késztetni az egyházakat.

Az új pápai törvénykönyv különösen a vegyesházasságokról vallott felfogásával megmételyezi a családok békességét s most annyira megy, hogy nemcsak a vegyesvallású házasfeleket nem tartja törvényes házasoknak, hanem az ilyeneket elválásra szólítva fel — ő maga zül- leszti a családi életet. Sajnos ez és egyéb más azt mutatja, hogy az igen sokat hangoztatott felekezeti békesség nem őszinte.

Az állammal való viszony is sok kívánnivalót hagy maga után, mert még mindig nincs egyenlőség, még mindig vannak „másodrendű" egyházak, az egy évszázaddal előbb beiktatott egyenlősé- gi és viszonossági törvény még nincsen érvényre emelve. Az államnak pedig az a legjobban felfogott érdeke, hogy a sérelmeket megszűntetve állítsa helyre és őrködjék a felekezetek békessége felett.

A püspöki jelentés ezután áttért a kerület belügyeinek tárgyalására, amelynek kapcsán szomorú és örvendetes jelenségek váltakozásában mutatta be a kerület életét. — A kerületi gyűlés a püspöki jelentés meghallgatása után áttért a folyó ügyek tárgyalására.

Z. P.

Terjesszük a „H ARANGSZó“-t!

Egyházunk rövid világtörténelme.

16. Németország;.

Ebben a rovatban az egyes országok evangélikus egyházainak történetét és jelenlegi helyzetét szoktuk ismertetni röviden és sorozatosan.

Mivel a német evangélikus egyház» ról, mint a reformáció bölcsőjéről a legtöbbet tanultunk és tudunk, ezúttal a történeti rész elhagyásával főként a jelenlegi helyzetről mondunk el olvasóinknak egyet-mást.

Az a hatalmas belpolitikai változás, amely Németországban Hitler 1933. évi uralomrajutásával beállott, az evangélikus egyházra sem maradhatott közömbös.

Azt nem lehet mondani, hogy az új hitleri állam elvileg egyházellenes álláspontot foglalt volna el. A nemzeti szocialista tan 24. pontja így szól: „Követeljük a szabadságot minden hitvallás számára, feltéve, ha az nem veszélyezteti az állam létét és nincs ellentétben a német faj erkölcsi érzékével (!?). A párt a pozitív keresztyénség alapján áll, anélkül, hogy magát akármelyik hitvallás oldalára elkötelezné. Küzd az anyagiasság zsidós szelleme ellen s meg van győződve, hogy a nemzet felépülése csak belülről történhetik, úgy hogy a közérdeket a magánérdek elé helyezzük.“ Azt is el kell ismerni, hogy az állam milliókkal támogatja az egyházat.

Ennek fejében azonban erőteljes beleszólási jogot is követel magának az

egyház életébe. Fő törekvése az volt, hogy a több tartományi egyházra különült német evangélikus egyházat egy birodalmi püspök vezetése alá rendelve, beállítsa az egyházat az állam engedelmes szolgálatába. Eltekintve attól, hogy az államnak nincs joga az egyházat szekértoló szolgaként kezelni, a hitleri állam ennek a szándéknak a keresztülvitelénél súlyos hibákat követett el.

Az első hiba az volt, hogy a birodalmi püspökséget pártpolitikai érdemek jutalmazásaképpen arra a Miillerre bízta, aki arra mindenképpen és teljességgel alkalmatlan volt. A második pedig az, hogy az állam egyes forrófejű tényezői az állampolgári engedelmesség jogos követelésén túlmenően, az evangélikus egyház belső ügyeibe, például az igehirdetésbe is bele akartak szólani. Voltak, akik zsidó-gyülöletükben az ó- testámentum. sőt Jézus Krisztus ellen támadtak. Mikor pedig a lelkészek a keresztyénség tiszta tartalmáért, Isten igéjéért sikra szálltak, bizony százával börtönözték be őket.

Nincs hely annak a hosszú küzdelemnek az ismertetésére, amely ezek körül a kérdések körül az egyház és állam között támadt. De szólnunk kell röviden arról az ellentétről, amely, az evangélikus egyházban magában keletkezett Hitler uralomra jutása óta. Két tábor áll ma élesen szemben egymással. Egyik a „német keresztyének“ csoportja, amely a nemzeti érzést azonosítja a vallással s Isten új kijelentését látja Hitlerben, a másik pedig a „hitvalló keresztyének“ csoportja, amely az államÓh, te Jóska!

Elbeszélés. Irta: Cslte Károly. 19

XVII.

Óh, te Jóska.

Juliska szelíd dorgálással jött be a konyháról a szobába:

— Ej, édesapám, megint bor mellett fii. Meglássa nem jó lesz ebből. Nem fiatal ember már. Nem elég baj, hogy édesanyám olyan nagy beteg s édesapánk se legyen?!...

— No, ne haragudj leányom. Nem iszom többet. Csak még egyszer a kézfogódon. Tudod-e, hogy Jóskát vömnek fogadtam? ...

— Hol veszi édesapám azt a leányát, akit hozzá ad feleségül?

Érted jön el leányom, érted! — mosolygott Mihály, bodor füstöt eregetve.

— Egyszer már eljött értem, de nem jó kedvvel ment el.

— Most úgy jön, hogy el is visz téged.

— Jól feltegye a kalapját a fejére, ha azzal akar megpróbálkozni.

— Leányom, tudod-e, hogy Jóskából gazdag legény lett?

— Úgy kell neki!

— Aztán szép, derék legény.

— Van neki dereka is.

— Különb legény biz ő Ferkónál, ha lutheránus is.

— Különb is lehetne, ha nem volna olyan hálaistenkedő lutheránus legény.

— Hej leányom, — állt fel Mihály, — kemény legény Jóska, ha jámbor lélek is. És ilyenből válik a legjobb férj. A betyárkodó Ferkókból pedig olyan emberek lesznek, akik a menyecskéiket gyakran el is döngetik.

Juliska már fordult kifelé, az ajtó küszöbről szólt vissza.

— Akit tudnak, édesapám. Csak hozzám nyúljon valaki, a sodrófavég alighanem összekoppanik a kobakjával. De legyen nyugodt, nem olyan ember lesz az, akihez én hozzámegyek.

— Ej, hiábavaló dolog fehérnép szájjal disputába elegyedni. Jóska lesz az urad, ha mondom s vége! — legyintett Mihály nagyot a kezével s indult ő is kifelé.

Nem telt el két perc, jött vissza újból. Kisgál Istókot és Jóskát bocsátva előre.

— Ne uraltassátok magatokat, Istók, csak előre. Én itthon vagyok. No lám, Julcsa teríti már az asztalt. Telepedjetek melléje.

Istók mindjárt leült s az öblösebbik kulacsot fogta szemlélés alá, sóvár tekintette! várta a kínálást.

— Köszönöm, biró ur. Hát eljöttem megint.

— Isten hozott, édes fiam, örömmel látlak, akárcsak Miska fiam jött volna haza a katonaságtól.

— Nem sokáig csüröm-csavarom a szót: házasodni akarok s a biró úr kedves leányát szemeltem ki jövendőbeli élettársamul. Ez okból kérem biró urat, adja hozzám a leányát feleségül.

Julcsa mélységes csalódással nézett Jóskára s elborult tekintettel ment kifelé.

— Adom, Jóska, adom! — felelte Mihály s a távozni akaró Julcsára szólt. — Julcsa leányom! Légy szives, hívd be Juliskámat, avagy már itt is van, akit keresünk.

— Hiba van, biró uram, hiba van! — mondta Jóska kemény érces hangon.

— Micsoda hiba volna, fiam?

— Az a hiba, hogy nem az igazi leányát, hanem az árva Juliskát, az én egyetlen evangélikus, jó hitsorsosomat kérem feleségül!

— Mi a pokol?! — ugrott fel Kis Mihály s kiejtette szájából a pipát.

— Nem a pokol, hanem a mennyország felé közeledem, biró uram — állt Jóska most Julcsa elé. — Juliskám! Én sem vagyok angyal, te sem vagy angyal. Kenyeret eszünk, gond az életünk, gyarló emberek vagyunk, de evangélikus vallásunknak mind a ketten hű gyermekei leszünk e szórványszigeten is a sirig: meg tudnál-e nekem bocsátani?

A boldogság ragyogó könnycseppje csillogott Julcsa szép, fekete szemében. Kezét nyújtotta s nem tudott mást szólni, csak azt rebegte:

— Óh, te Jóska!...

— Vége. —