Harangszó, 1937
1937-09-19 / 38. szám
1937. szeptember 19. HARANGSZÓ 303. telőkövet mutatják, amely fölé Luther Mártont tartották, amikor a szent keresztsében részesült. A vásártéren tetszetős és markáns Luther szobor áll. Ettől néhány lépésre az a ház, amelyben Luther utolsó napjait töltötte és amelyben az Ur magához szólította. Itt is mindössze két szoba, egy háló és egy ebédlőszerű valami, ebben a szobában halt meg a reformátor. Itt mondotta Jónásnak és Coleius- nak a nevezetes szavait: „Eislebenben születtem és kereszteltettem meg. Hátha itt kellene maradnom?“ És később: ,,Oh édes Jónás doktor, itt maradok én Eislebenben. ahol születtem és megkereszteltettem.“ — A falon hatalmas, megka- póan szép festmény (modern időkből!, amely Luther meghalása óráját ábrázolja. A képen Jónás, Coelius, Luther két gyermeke (akik Eislebenbe kisérték, amikor a mansfeldi grófok viszálya miatt odautazni kényszerült), a mansfeldi gróf nejével és mások. Olyan emberek .akik Luther csodálatos meghalá- sának tanúi voltak. A kép egy jelenetet ábrázol, amelyet egykor igy írtak le: Mikor pedig elcsendesült, Jonas és Coelius hangos szóval igy fordultak hozzá: Tisztelendő Atya, állhatatos marad-e halála órájában is Krisztushoz és tanításához úgy, mint azt hirdette? Érthető szóval válaszolt: Igen! — Ez történt 1546. február 17-én éjjel. Csütörtökön reggel, 18-án 2 és 3 óra között még egyszer szelíden, mélyen sóhajtott és minden gyötrelem és halálos kín nélkül lehelte ki lelkét. Ezek az órák és ez a hely nagyielentőségüek evangéliumi szempontból. mert Luther nagy állhatatosságát mutatják halála órájában is. Innen az András templomba mentem és felhágtam arra a szószékre, amelyről Luther utolsó igehirdetését tartotta Máté 11, 25. alapján. Erről a szószékről hirdette az Igét Luther születésének 450. évfordulóján dr. Raffay Sándor bányakerületi püspök. Mansfeld, Worms és a többi Luther város megtekintésére már nem jutott idő. De miközben Weimarban, Leipzig- ben, Berlinben Goethének, Schillernek, I isztnek, Wágnernek, Herdernek, Wie- landn'ak, Nagy Frigyesnek és másoknak nyomait kutattam, minduntalan rátaláltam egy szobor, egy emléktábla, egy régi házon keresztül Luther és a reformáció emlékeire bizonyságául annak, hogy Istennek ez a nagy műve át meg áthatotta az egész német nép életét. Amikor körutam végén Potsdamban a Garnisonskirche (Nagy Frigyes nyughelye) előtt megálltam, a toronyban elhelyezett harangjáték ezt az éneket játszotta: Dicsérd én lelkem a dicsőség ötök királyát... — Ahol még a torony harangjai is a Magasságos dicsőségét zeneik, nem lehet ott a szivekből kitörölni, hogy Krisztus minden mindenekben. Szántó Róbert. A tiszai egyházkerület püspökavató közgyűlése. Szeptember 7-én nagy ünnepe volt a tiszai egyházkerületnek, mert ezen a na- nnn iktatta be hivatalába dr. Dómján Elek megválasztott püspököt. Már előtte való este érkezett meg a hivatalosak és vendégek többsége Debrecenbe. Ekkor jött meg az új püspök is családjával, akit az egyházközség nagyobb köldöttsége fogadott az állomáson. Kedden d. e. a templomban isten- tisztelettel kezdődött a közgyűlés, amikor Duszik Lajos egyházkerületi főjegyNémethonban magyar szívvel. V. Itt maradok én, ahol születtem. . . . Kellemesen lepett meg a kis Eisle- bennek (16000 lakos) tisztasága és szépsége és az a szokatlan udvariasság, amellyel az „Arany Oroszlányban fogadtak. Ezt azért hangsúlyozom, mert a német szállókban és vendéglőkben nem erény az előzékenység és a gyorsaság. A pincérek általában udvariatlanok. Az embernek a pénzéért sokszor fél óráig kell várnia, amig kiszolgálják. Idegesítő annak az embernek, aki rövid idő alatt sokat akar látni. Ezért volt olyan feltűnő, hogy itt szinte magyaros szívélyességgel szolgáltak ki. Julius 15. Gyönyörű reggel. Az első állomás Luther szülőháza, amelynek földszintjén az öreg bányász élt hitvesével. Ziegler Margittal. Itt látta meg a napvilágot a nagy reformátor. Egyszerű kis szobácskák. Az emeleten a szokott kép: Luther muzeum Luther emlékekkel, későbbi időből származó festményekkel. Az egyik szobának asztalán életnagyságú hattyú, amely a Húsz megjövendölte Luthert akarja jelképezni. Kora reggel volt, úgy hogy a ház őrét álmából csengettük fel (azért beszélek többesszámban, mert itt belebotlottam egy másik idegenbe, aki útmutatóval a kezében és egy fiatal leánnyal az oldalán szintén böngészte a Luther helyeket. Bemutatkoztunk. Kartársra akadtam, aki leányával Jütlandról jött, hogy végigjárják a német Luther-városokat.) Luther szülőházának közelében van a Péter-Pál templom, amelynek sekrestyéjében (régen kápolna) azt a kereszÓh, te Jóslta! Elbeszélés. Irta: Cslte Károly. 16 XIV. Rablók a csapdában. — Különös, édesanyám, nagyon különös, hogy mi itt örvendezünk a talált szép pénznek és majdnem az egész falu fut utána, hogy osztozkodhassék belőle, mégis eddig rá sem gondoltunk azt keresni, hogy mikép kerülhetett a bundabélés közé varrva? — tűnődött Jóska az asztal mellé telepedve. — Pszt fiam. Megint kopognak az udvaron. Hallga! — Hadd kopogjanak. Ahogy ide kopogtak, úgy vissza is kopognak, amint leolvassák az ajtóról az üzenetet. Déhát mondja csak, édesanyám? Mint vélekedik? Hogyan került a bundába az a sok pénz? Fejtse meg a nagy talányt! — Egyszerű annak a megfejtése, galambom, fiam, — akárcsak a gyerekeknek a cseresznye lakmározás: megeszik magostól. A nagyon indulatos természetű, özvegy magtalan Varga Jancsi, a bundád volt tulajdonosa, egyszer úgy feldii- hösödött a rávetett sok adó miatt, hogy eladta házát, földjét. Azt mondta: azért is megmutatja, hogy egy fillér adót ő többé nem fizet. — Hallottam én is róla, hogy milyen különös, bogaros ember volt. — Nagyon bogaras volt, az Isten nyugtassa. Mikor mindenét eladta, egy kis kamara szobát bérelt magának a Bakter- féle házban, ott törtek rá egy éjjelen a rablók, miután hire ment, hogy pénzzé tette a vagyonát. Akkor mindenki úgy tudta, hogy elrabolták a pénzét. Annyi igaz, hogy nagyon meg- kinozhatták szegényt, mert rövid idő múlva meghalt. Ezt már te is tudod, lelkem jó fiain, hisz együtt mentünk el a temetésére. — Hogyne tudnám, édesanyám, hisz körülbelül három és fél évvel ezelőtt történt. És most már mindent értek. A pénzt nem vihették el a rablók, mert az öreg ebbe a bunda-kabátba varrta s nem árulta el nekik, bárhogy kínozták. Higyje el, édes anyám, hogy igy volt. — Nem is lehetett máskép galambom, gyerekem. Különös eset, az bizonyos, be lehetne írni a kalendáriumba. — Bele ám! Higyje el, édesanyám, hogy még abban is ritkán talál az ember ilyen érdekes történetet;... És bizony, ha jól meggondolom, a pénz, ez a sok pénz nem is engem illet, nem a miénk, hanem Varga Juliskáé, kitől a bunda-kabátot kaptam. Higyje el, hogy az övé. Az özvegy meghökkent, ráncos fakó arca még halványabb lett s mintha megnyúlt volna. — De-de, fiam! Csak nem akarod mind neki adni! Jóska, magában befelé mosolyogva, szólt: — Majd meglátjuk, mit csinálunk. Mindenesetre a becsületnek, igazságnak eleget kell tenni. A pénz Juliskáé. Egyelőre más valami fontos dolog jutott eszembe. Higyje el, nagyon fontos!... Azok a kutyafülü rablók, ahogy meglátogatták Varga Jánost, úgy valószínűleg ide is belátogatnak köszönés nélkül. Érti, édesanyám? — Uram Istenem, ne hagyj el! — sikoltott fel Nani. — Megölnek akkor bennünket. — Ne ijedjen meg, édesanyám, felkészülve várom ám őket. <* — Jaj! de mikor ők többen, sokan lesznek. — Nem baj, okárhányan lesznek. Nem találnak bennünket a szobában. Édesanyám kifekszik a pajtafiába, az illatos jó szénára, én pedig az udvaron elrejtőzve, leshelyen várom őket. — Jaj, galambom, gyerekem! Én mégis nagyon félek. — Semmit ne féljen, édesanyám: az igaz emberrel vele van az Isten. Higyje el, hogy velünk lesz!...
