Harangszó, 1937

1937-06-27 / 26. szám

1337. június 27.

HARANGSZÓ

207

akarta, hogy így legyen, hogy amíg a föld lészen, vetés és aratás meg nem szűnnek. De az a kenyér, amely ebből az aratásból kerüi az asztalunkra, csak ezt a földi életet táplálja, amelyet testben élünk. Ez a kenyér nem ment meg minket attól az aratástól, amelyen előbb- utóbb nekünk is oda kell dőlnünk a nagy kaszás lábához. Minden bu- zakereszt árnyékában egy fakereszt sötétlik. Az emberi élet nagy rejtélye az, hogy a kenyér, amelyből egy darab elég, hogy táplálja a testet, — végül is nem tudja megtartani az életet. Hiába van belőle még olyan sok is, — aranyhegyek között, vagy kenyérhegyek között, meg kell halnunk! Az ember aratása ezen a világon mindig egyúttal a halál vetése is.

Az emberi életnek ezt a sötét rejtélyét az Isten igéje leplezi le, amikor azt mondja, hogy a hűn zsold- ja a halál. Azért halál felé vándorló élet az emberi élet, mert kiesett az Isten kezéből, mert elfordult teremtőjétől, mert Isten nélkül való élet, bűnös élet. Az Isten azonban végtelen irgalmából nem hagyott minket bűnben és halálban, hanem elküldötte Jézus Krisztust, hogy megszabadítson minket. Elküldötte, hogy a halálba sárguló emberi életmezőkön új élet magvetése, örök élet kenyere legyen a

számunkra. Azóta, hogy ő eljött, van Istennek aratása ezen a földön.

Aratni csak ott lehet, ahol előbb már vetettek, — minden aratást kell, hogy megelőzzön a magvetés. Isten aratásának a magvetése maga Jézus Krisztus. Az ő engedelmes élete és halála az a jó mag, amely százszorosát terem. Hogy a magból vetés, életetadó termés, kenyér lehessen, kell, hogy előbb a földbe hulljon, magát feláldozva elhaljon. Így halt meg érettünk Krisztus, hogy élet kenyere lehessen számunkra. Kenyér, amelyből élnünk kell s amely által élni fogunk. Kenyér, amely nem a múlandó testet táplálja, hanem megtartja az egész embert örök életre. Aki az ő testét eszi, az él örökké. (János 6, 51.)

Az ő érettünk való áldozati haláláról, amellyel nékünk életet szerzett, szól az igehirdetés. Ez az igehirdetés az egyház magvetése. Ennek az igemagvetésnek egyetlen, örök alapja a testté lett ige, Jézus Krisztus, egyszeri magvetése, melyben önmagát vetette el'életmagul. Ebből az egyszeri magvetésből élünk, ezt a soha el nem fogyó életmagot vetjük, amely Jézus Krisztus maga, aki élet igéjévé lett a számunkra. Mit adhatnánk mi magunktól és magunkból, ha ő újra meg újra meg nem töltené üres

kezeinket; ő, aki elvégezte az egyetlen, örök magvetést, ő küldött el minket munkásokul — az ö aratásába.

Ezért mondja Jézus az egyház igehirdető magvetését aratásnak. (Ján. 4, 35., Máté 19. 37—38.) Az igazi, egyszeri magvetést Ő cselekedte meg, az erről való igehirdetés már aratás. Begyűjtése annak a termésnek, amit Krisztus élete termett. Az aratás pedig mindig ítélet. ítélet a föld felett, amely az elvetett magot befogadta, ítélet a termés felett, amely a jó magból termett. Az egyház igehirdetése is aratás: ítélet azok felett, akik hallgatják, befogadják, vagy elfordulnak tőle. Akik befogadják, azok gyümölcsöt teremnek az örök életre, akik pedig elfordulnak tőle, azok már megítéltettek a kárhozatra. (Ján. 2, 18.) Még együtt nő a búza és a konkoly, de sorsuk már eldőlt. Isten ismeri őket. Itt és most dől el az ember sorsa, befogadja-e az igét, hogy mindennapi kenyere legyen, üdvösség eledele életre, — vagy elzárja előle szívét s így eleven szenet gyűjt a maga fejére ítéletre.

Ti talán azt mondjátok: messzi van még az aratás, ráérünk még a megtéréssel. Jézus másképen látja a dolgot, ő azt mondja, hogy itt van már az aratás ideje. (Ján. 4,

hagyj aludni, ne lötyögj folyton, — Fordult a fal felé Kati bosszúsan és jókora irigységgel.

— Hát azért is veszek, Kati néni. Megálljon csak, milyen nagy bögre jó tejeket kap tőlem.

— Nelásd szinű lesz az a tej, vakulsz tőle te is, nemcsak én. •

— Ejnye, ejnye, Kati néni, milyen csúnya beszédet tesz. Való az keresztyén asszonyhoz? Nem szeretem én az ilyen beszédet. Ugy-e, édesanyám, maga se? . . . Igaz, a csizmát maga huzza ám föl. Magának jobban elkel. Elmegyek én mezítláb is.

— Hihi! a hetyke gunár, mezítláb jár! — hangzott Kati ágyából a gúnyos nevetés.

— Sohse csúfolódjék, Kati néni, azért nem kérem kölcsön a maga csizmáját... Csak várjunk soránt, majd ád nekem is a jó Isten. Ugy-e, édesanyám?... De, nini csak, a pénzről se feledkezzünk ám meg! Nem is tóm, én tegyem-e el, vagy tán édesanyámnál jobb helye lesz?

— Jobb, fiam, jobb. Add ide nekem, eldugom a réklim alá. Ne félj, onnét nem tud kiesni.

— Igaz is. Tessék, édesanyám. De tán meg is olvasnánk mégegyszer. No, tiz, húsz, harminc, harmincegy ...

A kiváncsi Kati kifelé fordult az ágyban. Félkönyökére emelkedve lesett sóváron, szapora pillogással az asztalra.

— Megvan! Nohát, csak jól eltegye, édesanyám, hogy baj ne legyen. Egy kis harapnivalót is készítsen kosárba az útra: két jó karéj kenyeret és pár almát. Vagy igaz, két kis szelet kenyérkét is sóval. Tudja, édesanyám? A tehénkéink számára szoktatóul. No, én meg addig kinézek az udvarra s kiengedem a tyúkokat az ólpadiásról.

Bencéné az öltözés kezdeténél tartott még, miért is addig a pénzt az ágyba a vánkosok alá dugta, inig a teljes rejtekhellyel el nem készül, azaz magára nem ölti a kopott, fekete kartonréklit.

Jóska nem sokáig késett az udvaron. Izgatottan jött

vissza.

— Ja), édesanyám, elkésünk! Már mindenki megy. Olyan sok csizmakopogás hallatszik az utcáról, hogy csoda... Hanem annyit mondhatok, hogy senkinek sincs olyan jó, de bűnös mestersége a faluban, de még három faluban sem, mint Verka javas-manyának. Mig kint voltam, egymásután három fehércseléd surrant be hozzá ... Nohát, ugy-e most már indulhatunk is?... Isten megáldja, Kati nénit... Jól vigyázzon a házra.

Végre útnak indult kora reggeli félhomályban a kocogva baktató anva és a nagyreménységű, boldog szívű, mezítlábos legény fia. Tóth Gyuriék udvarán és kertjén mentek át a túlsó kertaljára, honnét a régi gyalogösvényre vezet az út, melyen át legközelebb esik a város.

A kertalján sugár, magas alakú, ringó, kecses járású leány rájuk köszönt.

— Jó reggelt adjon Isten. Nani néniék is a vásárba tartanak?

— Oda, Juliska, oda. Jó reggelt! — felet Jóska anyja helyett.

A biróék Julcsáia volt, fején nagy kerek kosarat vitt.

— Mit viszel, Juliska a vásárra? — érdeklődött Jóska.

— Tejfelt, túrót, tojást és mákot... De, nini csak Jóska, te mezítláb vagy?! Nem fázik a lábad?

— Nem. Semmit sem fázik, Juliska.

— Pedig meg is fagvott egy kicsit a föld.

— Még sem fázom. Hidd el, Juliska, csöppet sem fázom. Kemény gyerek vagyok ám én.

— Kár azért az egészségedet kockára tenni.

— Nem árt meg nekem, Juliska. Hidd el, hogy nem árt meg. Aztán ne gondold ám, hogy nem volna nekem pénzem csizmára. Hidd el, van pénzem. Jócskán gyűjtögettem a két elmúlt nyáron. Dehát ne akadozzunk egymásnak, menjünk sorjába... így la, menj te elől, én meg utánad. Édesanyám pedig elkopog titánunk.

(Folytatjuk.)