Harangszó, 1937
1937-06-13 / 24. szám
HARANGSZÓ 191. A népek életét és sorsát nem a fehér, sem a zöld asztalok mellett döntik el, — de vezeti őket az Isten. Nem politikai erők találkozása, hanem testvér-baráti szivek szeretete kapcsolhat össze két nemzetet. Mannermaa J. • Egyszer egy földmíves késő estig szántott. Este a lovai elé állt az Isten és megállította őket. Az ember azonban félretolta tijtábó! az Istent és azt mondotta néki: nekem még ma be kell fejeznem ezt a munkát. Késő éjszakáig dolgozva hazafelé indult. De újra útjába állt az Isten és szántóföldiére mutatva igy szólt: látod a földed, jóllehet egész éjjel dolgoztál — mégis szántatlanu! maradt! Az én segítségem nélkül semmire sem mégy. Rahamägi H. B. i * Amikor a magyar evang. egyháznak az elvesztettek helyett felépített új intézményeit látom, a hangvaboly jut eszembe. Akárhányszor dúlják szét ellenséges kezek — csakhamar újra épül. Ezt az építő hangya-szorgalmat tanultuk megismerni és megbecsülni Magyar- országon. Voipio A. * Az ember Isten-értékelése és önértékelése fordított viszonyban van egymással. Minél kisebbnek látom magamat, annán nagyobb előttem az Isten. * A finn ébredési mozgalom egy jellegzetes alakját, Lagus Jónást halálos ágyán megkérdezték, hogy mit visz Isten elé. A haldokló próféta felemelte két kezét az ég felé és azt mondotta: csak ezt a két üres kezet. — Emeljétek magasra a kezeteket s ha meg tudjátok iiresíteni. Isten meg fogja azt tölteni kegyelmével. Pakkala E. * 1937. jünius 13. Az egység útja a felébredt lelkiismeret. Malmivaara T. • Jobb kis csapatban, de az Úrral lenni, mint nagy tömegben, de elpusztulni. • Hogy az ember Isten képére teremtetett, ez azt jelenti, hogy gyűlöljük a bűnt. Az Isten képének arcvonása tehát mirajtunk a bűn gyűlölete. * Mi északi lutheránusok el sem tudjuk képzelni, hogy finn-ugor nép más is lehet, mint lutheránus. * Sokan beszélnek a Krisztus keresztjéről, de kevesen hordják azt. Rinne K. * Ahol Krisztus keze áldólag megnyugszik, ott nagy dolgok történnek. Az öt kenyér és a két hal megsokasodik. Milyen nagy dolog történhetik a gyermekkel is a keresztségben, mikor megnyugszik rajta Isten keze. Muroma U. • Ahol a bűnt nagynak tartják, ott nő meg a kegyelem. Gummerus. * Minél nagyobb a szenvedés, annál nagyobb a győzelem, s minél nagyobb a sötétség, annál élesebb benne a világosság. Gnadenteich Jaan. * Az egyik finn testvérünknek mondottam — beszélgetésünk kapcsán, — hogy az ő bizonyságtevésük minket nagyon megerősít hitben s a keresztyén életben s kifejeztem előtte abbeli óhajomat, hogy ha a jó Isten hozzá segít, három év múlva magam is kimegyek Finnországba, hogy a finn keresztyénséget egész közelről lássam. Szavaimra ezt felelte: Ne tessék nagy reménységgel jönni, mert mi finnek „gonoszok" vagyunk! Nékünk magyaroknak éppen ez a legfőbb bajunk, hogy nálunk mindenki abban a hiten él, hogy ő „jó keresztyén“ s csak kevesen akarják önmagukról elismerni s még kevésbbé nyíltan bevallani, hogy ők „gonoszok!" Tanuljunk alázatosságot a mi finn testvéreinktől. V. J. * A konferenciának meg volt a maga humora is. Sok mulatságos tévedésre adott alkalmat az, hogy a tolmácsokat is külföldieknak nézték azok, akik nem ismerték személyesen őket. A tolmácsok természetesen egy ideig engedték, hogy csak hadd gyötörjék magukat a magyarok az idegen nyelvvel s csak mikor már nagyon kiizzadott a szegény magyar az idegen nyelv kerékbe törésének munkájában, akkor árulták el, hogy ők bizony magyarok. A sok esetből egyet hadd mondjak el: * Az egyik előadás után odamegy a tolmácshoz, aki egészen fiatal magyar lelkész, egy hallgató s csodálkozva szorongatja a kezét: „Milyen csodálatos, hogy ennyire megtanult magyarul!" A tolmács csak hümmöget reá. A lelkes magyar újra kérdi: „Aztán nehéz volt-e a magyar nyelv megtanulása?" „Hát bizony, — feleli a tolmács — már harmincegy esztendeje tanulom." Nagy szemeket mereszt erre az érdeklődő magyar s fejcsóválások között mondogatja: „Nem is gondoltam volna, hogy olyan öreg ember." Talán még most is azt hiszi, hogy finn emberrel beszélt, aki megtanult magyarul. II. Jön a lldérc! A tündöklő égiszemek ezrei fiirkészőleg vetették le ragyogó fénysugaraikat az éjszakai csendbe borult kis falura. Az ezüstfényfl égi gömblámpa teljes pompájában világított számukra, mintha csak azt a kiváncsi, babonás, utcán virrasztó két tucatnyi kisebb, nagyobb népet akarta volna apróbb égi- társainak megmutatni, akik Bencéék és Kónya Verka közös kunyhója sarkánál a Kiskalida felé vezető útnál suttogtak. — Aztán milyen is a saragyli, vagy üdére, ami Verka mamához jár? — Oh, az mindig, de mindig más formában jár. Olykor éppen emberformája van, csak a Iába lóláb, máskor meg valami állatalakban jön. De haliga!... Figyeljen mindenki. Mint ha szekérzörgés hallatszana... Bizonyosan az ördögök szekerén jön ma!.. — Jaj, én is hallom!... Oh, te Mári, úgy félek! A szekérzörgés mind1 közelebbről hallatszott. Már a hosszú ördögfogat homályos alakjai láthatóvá lettek s amint közeledett a bodza- és kökénybokrokkal szegélyezett, faluba vezető úton. A babonás, félelemtől reszkető, kiváncsi nép nagyobb része behúzódott a szembenlakó Tóth Cyuriék udvarára, onnét lestek ki nyitott szájjal, meredt szemmel. — Nézzétek csak, nézzétek! egész sor ördög húzza a szekeret!... Vagy mintha ökrök volnának... Hihihi! hiszen a biró ökrei... Nézzétek, hihihi! Pipás Mihály biró jött vissza Kálidéról... Olyan óriási nevetés, kacagás, íhogás-vihogás hallatszott fel erre, hogy a mezei tagútról lekanyarodó ökrök megriadtak, bősz futásnak eredtek s meg sem álltak előbb, mint csak otthon, a bezárt kapu előtt. A nagy zajra Bözse asszony kidugta a fejét a konyhaajtón. — Mi a mennykő! Megjött már a gvámolatlan ember!... Hé Julcsa! Merre bujkálszz! fíyiss kaput a szerencsétlen embernek, gazdádnak. Magas, barna, feszes járású leányzó ugrott ki erre a szobaaitón és sietett az elreteszelt deszkakaput kinyitni. Bözse asszony a pitvar szélére állva, mindjárt rákezdett a szokott házi nótájára: — Netene, szerencsétlen ember. Nem megmondtam kendnek, hogy egy hétig haza ne dugja az orrát... Elég szénája termett a gyönyörűséges silapos Jancsi vőjének, hadd ették volna legalább is egy hétig az ökreink. — Ühüm! De a silapos Jancsinak van esze! — dörmögte a szekéren ülő. — Mi az! Mit süsmötöl kee? — Majd mindjárt megmondom, manyica, csak várjon a sorára. — Ej, mi a csoda! Még a hangja is elváltozott a szerencsétlen embernek. Hadd nézzek hát a szeme közé! — No, itt vagyok! Nézzen hát a silapos Jancsi szeme közé! — ugrott le Pakodi Jancsi a szekérről a napa elé. — Bözse asszony ijedtében lecsücsült a pitvartalpra, de a következő pillanatban felugrott. — Mi a‘... mimi a‘ csoda, Jancsi!... Hogyan kerülsz te ide s hol az apjuk?! — Az ipám uram nálunk fekszik betegen, ha ugyan fekszik még. Mert hát, hiszem, hogy igen hamarosan meggyógyul őkigyelme, amint megtudja, hogy az ökrei szerencsésen hazakerültek .. No, nyugodalmas jócakát kívánok kelméteknek. — Hát még csak be sem jössz, János, hozzánk? — Nem tehetem most, lelköm, anyám. A szegény Jánosnak haza kell kisérni a silapos Jancsit, mert hátha ő is megijed a üdérctől. No, mégegyszer jóccakát... (Folytatjuk.)
