Harangszó, 1936
1936-03-15 / 12. szám
90. HARANGSZÓ 1936 március 15. lehervadt remények letarolt mezejéről sok lélek indult már el Isten felé. Hadd legyen nálad is ilyen eredménye a szenvedésnek. Akkor — meglásd — áldani fogod utólag a könnyeidet! Őszintén! ) „Igen szükséges volna, hogy egyetemes rendelettel útját állják nemzetünknél a ruházkodással való roppant fényűzésnek, aminek következtében annyian elszegényednek. Hiszen mint más országnak, adott az Isten nekünk is elég gyapjút, szőrt, lent és mindazt, ami bármely rendnek alkalmas illendő és tisztességes ruházkodásra, úgyhogy semmi szükség arra, hogy oly rengeteg kincset pazaroljunk el és dobjunk ki selyemért, bársonyért, szövetért és más külföldi árukért. De hát senki sem akar a másik mögött elmaradni és így nagyzás és irigység harapódzik el közöttünk s mindebből sok nyomorúság származik, mitől mentek maradhatnánk. ha hóbortos hiúságunkkal felhagyva, az Istentől kapott javakkal szerényen beérnénk. Hasonlóképpen szükséges volna, hogy fűszerfélére is kevesebbet költsünk, mert ez is egyike a mi bajainknak. Országunkból sok pénz megy ki ilyesmire. Pedig Isten *) Ez a cikk dr. Luther Mártonnak „A német nemzet keresztyén nemességéhez“ címen 1520-ban kiadott iratából való. Érdekes bizonysága ez a cikk annak, hogy a nagy reformátor milyen világosan meglátta népe lelki bajai mellett a gazdasági és társadalmi bajokat is. Március 15,-i számunkban azért közöljük Luther könyvének ezt a részletét, mert a mi mai állapotainkra vonatkoztatva is érdemes elgondolkodni rajtuk. jóvoltából annyi nagyszerű enni- és innivaló terem nálunk, mint kevés más országban. Nagy csapása nemzeten az uzsorás hitel is. Ha ez nem volna, akkor sokan a maguk selymét, bársonyát, aranyszövetét, fűszerét és mindenféle drágaságát meg sem is vehetnék. Alig száz éve, hogy meg van s máris csaknem minden fejedelmet, alapítványt, intézetet, várost, nemest és örökséget szegénységbe, nyomorba és pusztulásba döntött. A szoba, amelyben Luther született. Azután az evéssel és ivással való visz- szaélés, amiről mi messzeföldön híresek vagyunk! A vagyonbeli kár még csak hagy- ján, ha nem járnának vele afféle bűnök, mint a gyilkosság, házasságtörés, lopás, Isten gyalázása és mindenféle erkölcstelenség. Itt a világi hatóságnak is kellene valamit tennie, különben úgy járunk, mint Krisztus mondja (Lukács 21, 34.), hogy eljön az utolsó ítélet, mint rejtett tőr, mikor isznak és esznek, bujálkodnak, vetnek és ültetnek, vesznek és eladnak, miként most történik. Végre nem siralmas dolog e az, hogy mi keresztyének megtűrjük körünkben a nyilvános házakat, holott valamennyien tiszta életre kereszteltettünk meg ? ! Tudom jól, azt mondják erre némelyek, hogy ez nem csupán egy népnek szokása, bajosan szüntethető meg s hogy ez még mindig jobb, mintha házas, vagy még ártatlan személyek becsteleníttetnének meg. Ámde nem kellene e a világi és keresztyen kormánynak arról tenni, hogy ennek a pogány szokásnak ne kedvezzenek? Ha izrael népe el tudott lenni ilyen aljasság nélkül, ugyanezt nem tehetné meg a keresztyén nép is? Ezzel és a többi fent említett dologgal csak azt akartam, kivel-kivel megláttatni, hogy mily sok jó dolgot művelhetne a világi hatóság s hogy mily nagy dolog kormányozni, elöljárói .. .* Verni a mellet, hogy én magyar vagyok: egyesek szerint ez is hazafiság. — Nemzeti napjainkon hangos szóval, kokárdával nagyokat ünnepelni: egyesek szerint ez is hazafiság. — Szolgálni csendben, híven, önzetlenül, ez az igazi keresztyén hazafiság. A csoda. Irta: dr. Schlitt Gyula. 8 Körülnéz a viskóban. A kemencén az öreg hortyog s undorító pálinkabűzt áraszt ki magából. Ujjnyi vastagságban por lepi a bútort. Csak úgy tapad minden a piszoktól. Megnevezhetetlen szag terjeng a szobában s Natáliának akadozott a lé- lekzete. Ott fekszik öregapja mellett, a rongyok alatt a fiú is. Arca sápadt. A pálinka a tompa bárgyuság színét festette rája. Natália összeszorított ajakkal nézte és szagolta ezt a nyomorúságot. Ezer és ezer gondolat nyargalt át agyán. Még nem látott ilyen szennytanyát, mit emberi lakásnak neveznek. Fogalma sem volt .róla, hogy ilyen is lehetséges Moszkvában. A külvárost nem járta még be, csak ama tiz százalék körében forgott s ott minden más. De miért nincs itt is így? Szeget ütött fejében. Elvégre egyek vagyunk s mindenkinek joga van a tisztességes megélhetéshez!... Meg is volt győződve, hogy ez így van s lám a bőség szomszédságában a nyomorúság kiált arcába. — Mióta laktok ebben az odúban? — kérdi Natalia. — Hét éve. — S miért nem tartasz rendet, micsoda piszok mindenfelé s azok a rongyok a kemencén? Miiért nem takarítasz? — Takarítani?! Minek az, ha nincs kenyér?... Sokkal könnyebb piszokban éhezni!... A rend..., a tisztaság szemünkbe röhög, ha üres az éléstár s nincs kenyér, a piszok meg velünk érez, velünk sír. Azért szeret a nyomorúság, a szenny és piszok közé húzódni. — Miért nem dolgoztok? — Dolgozni? Egy a bér. Éhezünk így, meg úgy is. A rámszabott munkát különben elvégzem. — Akkor nem is éhezel!... Akkor van kenyered!... — Annyi, hogy nem halunk éhen, pedig hidd el, nem volna a legrosszabb. — Csak jobban megy sorod, mint a cár uralnia alatt?.-. — A cár asztalánál ültem..., érted... a cár asztalánál. Apám gazdag volt s előkelő... Anyám ,szép s az udvarlók serege járta palotánkat, igen palotánkat... Natalia egy lépést tett vissza s úgy nézte a rongyokba burkolt előkelőséget. S valóban azok a ráncok az arcában sok finomságot takarnak. — Kis öcsém is volt és húgom. Nem tudom, hová lettek. Atyámat megölték s anyám bánatában öngyilkos lett. így hallottam. Bár én is megtettem volna..., de gyáva voltam. Szerettem az életet..., a fiatalságot'... Szerettem a múltat s rendületlenül hittem, hogy visszajön. Vártam... vártam... mígnem belegyalult a nyomorúság jelen helyzetembe... — Hogy süllyedhettél ennyire?!... — Úgy bántak velem, mint az állattal. Ütöttek-vertek. Azt mondták, a hercegnőt verik ki belőlem... Tűrtem... süllyedtem... A gyüjtőtáborban látott meg Rujeff 's kihozott feleségének. Utáltam..., de vitt... s kitaposott belőlem... mindent, mi a múltból maradt vissza1... Tűrök..., süllyedek, míg bele nem fulladok a piszokba... — Bele kell törődnünk a megváltozott viszonyokba. — Mint látod, elvtársnő, engem beletörtek!... — Ma nincs sehol bőség, de nem is éhez... Torkán akadt a szó. Rujeffné olyan szemeket meresztett rá, hogy félt befejezni gondolatát. Levágott mondata közé, mint a karvaly: — Ma nincs bőség?... Ma nem éheznek?... Ép úgy van, mint akkor. A különbség az, a söpredék ül a palotákban s a királyok éheznek... Akkor... akkor azonban, kedves elvtársnő, nem éhezett senki. Fehér kenyér volt a legutolsó muzlsikná! is s nem hiányzott ünnepnapján seholsem a kalács... S ma!... Natalia dermedten áll s érzi, mint vágnak rajt végig a szemrehányás villámai. A zajra felébredt a kis Mihály is. Kitürli szemét s körülnéz: — Édesanyám, adjon kenyeret, éhes vagyok!... — Kapsz, kis fiam,., kapsz.,. Hozok neked s ha gyilkol-
