Harangszó, 1936

1936-02-09 / 7. szám

50.

HARANGSZÓ

1936 február 9.

bér, hogy a cipőfűzőjénél folyjon be a híg'sár, de akkor olyan nagy volt a por, hogy amikor a malomból kikanyarodott a teherautó, percekig nem lehetett még két lépésről sem meglátni a házakat. Meleg délután volt. A kapunál egy kutya kilógó nyelvvel lihegett és meg se ugatott, amikor benyitottam, pedig nagyon barátságtalan képe volt. A hosszú, szemetes udvaron nem volt senki sem, de nem is kellett megkérdezni, hogy merre laknak Birkásék, mert a ház legvégénél egy egészen alacsony, kis ajtajú, ablaktalan kamrából már hallatszott egy csomó gyerek hangos sírása és kiabálása.

Birkásék. Az apjuk elhagyta őket már régen, nem is tudják, hogy hol-merre van. Anyjuk a kórházba jár mosogatni. Az ott kapott ételmaradékokból él a család, a havi néhány pengő fizetés majdnem rámegy a lakbérre.

Öt gyerek. Amikor benyitottam, ijedten hallgattak el, de azért mégsem lett teljesen csend, mert a rengeteg légy zúgva dongott az ajtó üvegén. Rengeteg légy volt. A földön elszórt, kirágott dinnye- héjak csak úgy feketéitek a sok légytől. A levegő nagyon rossz volt, újra ki kellett nyitni az ajtót, így már világosabb is lett. A lakás összes bútora egy ágy, egy láda és egy teknő. A láda az oldalára volt fektetve és benne alul rongyokon összetekeredve aludt egy macska, felül a láda tetején egy csomó piszkos edény volt. Az ágyban nem volt ágynemű, csak úgy szabadon volt megtöltve szalmával, abban hentergett négy gyermek.

Mint egy fészek. De nem tartottak olyan rendet, mint a madárfióonnan felülről való bölcsességet, hogy a lelki viharokban vergődő emberek szívében is legyen nagy csendesség.

A diakonissza a viharok urának szolgáló leánya. Csendesítő olaj a háborgó tengerre, enyhét adó balzsam a meggyötört szívre.

Viharos időket élünk. Csoda- e, ha a viharok ura emberek után kiált? Csoda-e, ha a viharban hányódó ember sóvárogva várja az Isten gyermekeinek megjelenését? Csoda-e, ha az egyház, minden viharvertek édesanyja, tudatára ébred a diakonisszaszolgálat jelentőségének ?

Mindez nem csoda. Mindez természetes. Csoda az volna, ha a magyar evangélikus lányok minderről nem vennének tudomást.

Boldogok a békességre igye- kezők és a békességet szerzők, mert ők Isten gyermekeinek mondatnak. T. Z.

Egy diakonissza naplójából.

A budai utca legvégénél az öreg malom mellett van egy elhagyatott utca. Most olyan nagy ott a sár, hogy csak nagy kerülővel lehet

átjutni a túlsó oldalra és akkor is vigyázva kell lépegetni az itt-ott kiálló tégladarabokon, ha nem akarja az em„ Éheztem és ennem adtatok... “

A csoda.

Irta: dr. ScMitt Gyula. 3

— Vidd... vidd... a tied!... — Kiáltja magánkívül.

Az asszony kezét nyújtogatja, a fiú pedig mellére omlik. Átfonja gyenge karjával anyját, mint repkény a fát, hogy egymásba olvadjanak és soha senki el ne választhassa őket egymástól. A felügyelő mozdulatlanra nyílott szemmel bámulja őket. Figyeli a sóhajt, mely fel-feltör belőlük, hallgatja a zoko-' gást, mely meg-megrázza őket. Micsoda hangok!?... Alig rez- dül meg nyomán a levegő s mégis velőkbe hatnak. Bömböl, mint az orkán, sújt, minit a villám. Széjjel dobja az emberben a gazságnak vasvázait, összetöri a dacot s a vérben fürdőit könyörtelenséget könnyekre kényszeríti. Azon veszi magát észre a felügyelő, hogy sír. Folynak könnyei, mint a feldúzzasztott folyam, mely előtt felhúzták a zsilipet.

— Menjetek... menjetek!... — Kiáltottá egyre.

Mást nem tudott mondani. Nem nézhette a szeretet vigalmát, mert poklot jelentett neki, másrészt meg örült, mert belátott a mennyországba.

— Menjetek!... — Mondta egyre s tuszkolta őket kifelé. Utánuk nézett, míg a folyosó végén el nem tűntek az ajtón át. Viszatántorgott, végig feküdt a kanapén s kezével leszorította szívét. Fél, hogy megreped.

11. FEJEZET.

Szegény asszony végigfut a kihalt utcán fiával, mintha lopta volna. Itt-ott megáll, keze közé fogja a kis Mihály fejét s úgy nézi, hosszan, merően, mintha csak magába akarná nyelni képét, hogy sem idő, sem erőszak ki ne törülhesse onnan soha. S tudja Isten, hányszor csókolta meg hazáig. A külvárosban volt a házuk. Düledezőfélben levő viskó, zsupptetövel. Olyan volt teteje, mint a cigánygyerek feje. Borzas és viharvert. Ro- zojga ajtaján ujságpapíros helyettesítette az üvegtáblát. Belülről halványan sárga fény szüremlett ki. Mihálynak megdobbant a szíve. Bebújtak. Sötét odú. A nehéz, sűrű levegőben az olajmécs fénye alig, hogy derengett. Gyalutlan lóca, megrokkant léclábakon görnyedő asztal, egy-két szék volt a bútorzat. Az ajtóval szemben idomtalan kemence terpeszkedett. Ez a kunyhó lelke. Ez melegít, ezen hevernek, ez a közös ágy. A szobának a felét majd ez foglalja le. Rongyokkal van leterítve. Felette lóg a szentkép. Ez a ház lelkiéletének központja. Az asszony, amint belép, ránéz a képre és keresztet vet. Biztatja fiát is, de ez nem igen érti már a kéznek ezt a műveletét. Pedig milyen ügyesen csinálta még ezelőtt két évvel s akkor csak három éves volt. Az asszony letérdel s magához húzza a fiút. Valami imát mormol s nézi a képet. Mihálynak is megindul a szája. Utánozza anyját, de valóban csak szája jár, gyermekimáit már elfelejtette rég. Istenem, de fájt szegény anyjának!...

— Menj, csókold meg a szentképet!...

A fiú félénken nézi anyját s az egyre erélyesebb biztatásra felmászik a kemencére, keresztülgázol a rongyhalmon a falon lógó képig és megcsókolja. Visszajövet megmozdul valami a lába alatt és morog. Az öregapja. Az öreg Mihály. Egésznap a kemencén fekszik és iszik. Mióta meghalt a cár, nem dolgozik. Nincs értelme. Nincs miért és kinek!... Kenyeret az állam ad s pálinkát menyének kell szereznie. Másra nincs szükség. De ennek meg kell lennif... Meg is szerzi az asszony, ha úgy lopja is, mert ha nincs pálinka s az öreg kijózanodik, erőt vesz rajta a honfibú, lemászik a kemencéről s püföl mindent, ami él. Azt szokta mondani:

— Egy jó van a világon: a pálinka. Olyan ez, mint a szivacs, kitörül belőlünk mindent, ami fáj...

Nem is törődött mással. Se menyével, se fiával, ki ott hagyta családját, mert nem tudja megérteni a szovjet-eszméket. Semmivel. Most sem hat rá különösebben, hogy itthon van unokája. Ráemeli fáradtan vérerezett szemét, nézi... bámulja egy ideig megtompult, bamba képpel s menyéhez szól;