Harangszó, 1936
1936-12-20 / 52. szám
418 nyájunkat, szegény bűnös, beteg és megfáradt gyermekeit a mi mennyei Atyánknak. A temetőből már csak egyedül ballagok lefelé az erdei ösvényen. Nem látok, nem hallok semmit. Lelkem más országban, más világban jár. Gondolataim ott kalandoznak szép Magyarországon, magyar földön, magyar ég alatt. Tudnánk-e mi magyar evangélikus egyházunkban hasonlóan csodálatra méltót alkotni? Erre a tépelődésemre Jákób szavában a Szentírás adja meg a választ: „És keljünk fel, és menjünk fel Béthelbe, hogy csináljunk ott oltárt annak az Istennek, ki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam.“ Igen! Né- künk is fel kell mennünk Béthelbe: Isten házába! Nékünk is oltárt kell építenünk annak az Istennek, aki mindig meghallgatott minket és mindig velünk volt az úton, amelyen egyházunk járt. Nékünk is oltárt kell építenünk a szeretet Istenének és ezen az oltáron nékünk is meg kell hoznunk az áldozatot a belmisszió javára. Ennek az áldozathozatalnak pedig legalkalmasabb ideje az ősz, a hálaadás időszaka. — Hiszen betegjeink, szegényeink, árváink és elhagyatottjaink nekünk is vannak, talán aránylag még nagyobb számban, mint Németországnak. Sőt vannak sze- retetintézményeink (Győri Szeretetház, Protestáns Árvaház, Szarvasi Árvaház, Gusztáv Adolf Gyámintézet, stb.), vannak hűségesen szolgáló diakonásszáink. Egyedül a magyar evangélikus egyház híveitől függ, hogy ezek a szeretetin- tézményeink magyar Sionunk Bethelévé legyenek. Egyedül tőlünk függ, hogy magyar földön, a magyar evangélikus egyházban is elmondhassuk: Menjünk fel Bethelbe — csodálkozni! (Vége.) Te vagy az, aki eljövendő...? Mt. 11. rész, 2—6. vers. Megrendítő látvány: Keresztelő János kételkedik. Aki nem akart más lenni, mint az Úr útjának készítője és egyen- getője, aki nem tarotta magát méltónak arra, hogy saruja szíját megoldja, meg- botránkozik Jézusban. Börtönének sötétsége nem fekszik úgy lelkére, mint keserű hónapok kétségeinek az eredménye, ama kérdés: „Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?“ „... aki utánam jő, erősebb nálam...“ János az erőnek a prófétája és amikor arra gondol, aki az ő életének célja és értelme, akkor fenséges alak jelenik meg képzeletében, aki felemelt fejszével áll szembe e korhadt világgal és emésztő tűzbe vet szórólapátjával minden poly- vát. A börtönébe beszivárgó hírek egészen másról beszélnek. Végtelen szelídségről és szeretetről, segítésről és gyógyításról. így születik meg Keresztelő János kérdése. Elviszik tanítványai Jézushoz éí, elviszik minden mi kételyünket is. „Te vagy-é az, aki eljövendő vagy mást várjunk?“ Jézus felel: „A vakok látnak és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak feltámadHARANGSZÓ nak és a szegényeknek az evangélium hirdettetik“. Ezekben a szavakban azonban nem lehet benne a felelet, legalább is nem az egész, hiszen ezekről a tettekről már hallott János. Minden újabb hír Jézus gyógyításairól csak olajat öntött kétségei tüzére: hol maradnak a tömeget felrázó, nagy tettek? A hangsúly tehát az utolsó szavakon van: „És boldog, aki énbennem meg nem botrán- kozik.“ Ha embertársaink közül valaki kifejezésre juttatja velünk szemben bizalmatlanságát, akkor mi szakítunk vele. Isten nagyobb, mint a mi szívünk. Ha ingadozunk is, akkor is hű marad hozzánk. Ő megérti, hogy mi oly lassan tudunk lemondani kegyelmének látható bizonyítékairól. Amikor még ily gyenge a hitünk, akkor odavezet bennünket, mint egykor Tamást sebeihez és nem csendül meg ajkán szemrehányó szó. Tudja, hogy ez az ingadozás nem a végső állapot. Lassan önként lemondunk minden bizonyítékról és reábízzuk magunkat teljesen az élet minden szakadéka felett Isten láthatatlan karjaira. Akkor is, amikor elrejtőzik előlünk, hogy kipróbálja hitünk erősségét. Boldog, aki megpróbáltatások között sem botránkozik meg őbenne. Mennyivel könnyebb nekünk hinni Krisztusban, mint Keresztelő Jánosnak és mennyivel könnyebb nekünk hívő szívvel várni eljövetelét. Mi már tudjuk, hogy érettünk jött a földre, mi már a bölcső körül zengő angyali kar hallásakor is ismerjük a kereszt üzenetét: . . úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen benne, el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.“ Remete László. Mit tesz értem az én egyházam ? ! 1. Életem küszöbén megkeresztel. 2. Hirdeti nékem az Isten igéjét. 3. Az úri szent vacsorában újra meg újra összeköt az én Atyámmal. 4. Testvéri közösségbe fűz. 5. Frigykötésemet megáldja. 6. Gyermekeimet neveli. 7. Alkalmat ad az én Uram szolgálatára. 8. Életem minden bajában mellettem áll. 9. Vigasztal, dorgál, tanácsol. 10. Sírom fölé örök élet jeléül odatűzi a keresztet. Mit teszek: én az én egy Házamért ? ! A földön békesség. Ülök az asztal előtt... Előttem újság, melynek hasábjairól az emlékezetes zsinati feljajdulás nyomán felkorbácsolt, de ma már — Istennek hála — elcsitult vihar utórezgései ásítoznak felém. Gondolataim önkéntelenül is a inár derengő karácsonyi hajnal tájai felé szállnak s már hallom az örömhírt is: a földön békesség! Szívem elszorul... Hát lehet-e és szabad-e ma békességről még csak álmodni is? Hát van-e valami ebben a bomlott és vértől megrészegedett világban, ami remélni engedi, hogy az a boldog karácsonyi üzenet egyszer csak mégis valóra válik? Hiszen még azok, akik a békességnek hivatott apostolai: még az egyházak sem tudnak békében élni egymás mellett. De már látom a karácsonyi hajnal derengését... már hallom a karácsonyi öröm-üzenetet: békesség a földön ... És lelkem az angyali ének szárnyain repülni kezd, majd megpihen a kolozsvári katonai börtön 11-es cellájában. A naptár szerint az Ür 1921 -ik esztendejének a karácsonya volt. Tizenket- ten — valamennyien 5—10 évi kényszermunkára ítélt magyar rabok — le- horgasztott fejjel, hazasíró lélekkel álltunk a meggyujtott karácsonyfa körül, amivel a kolozsvári magyar társadalom karácsonyi hangulatot akart varázsolni börtöncellánkba. Jobbról is, balról is egy-egy római katolikus pap állt mellettem. Mind a kettő a Szent Ferenc rendjéből: névszerint dr. Pater Imecs Károly, a marosvásárhelyi zárda főnöke és Pater Szabó Szerafin, a szatmárnémeti zárda egyik áldozópapja. Rabok voltak ők is. Hazaszálló gondolatainkból egyszerre csak egy mély, búgó hang riasztotta vissza lelkünket a valóságba: „Imádkozzunk!“ A hang Harsányi István máramarosszigeti evangélikus lelkész hangja volt, aki keresetlen, egyszerű szavakban küldte fel Istenhez az akkor már 11 hónapja szenvedő 12 rabmagyar sóhajtását a karácsony békessége után. Az ima után a kezek valahogy önkéntelenül találkoztak és egybefonódtak. Mindkét kezem egy-egy becsületes magyar katolikus pap kezébe kulcsolódott... mindannyiunk szemében közös fájdalom könnye csillant s a rabság keresztje alatt édes testvérekké forrva össze —- valamennyiünk szivébe karácsonyi békesség költözött. És karácsonyi békesség után sóvárgó lelkem tavább repül a visszaemlékezések szárnyain ... 1923. március idusa volt... A vacarestii oláh börtön egyik kis cellájában a falhoz támasztott s oltárrá alakított asztal előtt Pater Szabó Szerafin áhítatos csendben misét pontifikái. Mögötte mint ministráns, a római katolikus vallású Sándor Imre és Tamás Endre segédkezik. A cellába beállított két lócán hatan ülünk, a rabságnak immár harmadik esztendejét taposó magyarok s mind a hatan — protestánsok. Az én kezemben egy papírlap remeg s arról olvasva vezetem a kis rabcsapat gyülekezeti énekét: „Hol vagy István király?“... A mise végeztével a kilenc rab megmerevedik s vonagló ajkukon felsír az ima: „Isten áldd meg a magyart!...“ És a kis cellában mo- . solygó arccal végigsuhan a karácsonyi angyal.... a közös kereszt súlya alatt a kilenc rab-magyar szívébe békesség költözik. A kép elszáll..., ismét egyedül vagyok s szemem a kiterített újság egybefolyt betűire mered... Hát mégis van valami, ami még ma is remélni engedi, hogy az az angyali üzenet: a földön békesség még sem megvalósíthatatlan álom? Ez a valami: a közös kereszt! Magyarok! Trianon láncait csörgető rab-magyarok: legyen már egyszer bé193(o tlecembei 20.
