Harangszó, 1936
1936-11-15 / 47. szám
376. HAKÁNÓSZÓ 1936 november 15. dély. Nyilvánvaló, nem szívesen adták, de ha megadták, úgy tették, hogy ne tudják felépíteni. Kétszer1 akkora templom építésére kötelezték a gyülekezetei, mint amekkorát építeni akartak. Arra számítva, nem tudják úgy sem felépíteni. És a gyülekezet mégis felépítette, az akkor nagy templom bizony elég kicsi már. Isten nem engedte elbukni a nyíregyházai evangélikusok tempomlépí- tési tervét. Gúnynévből dicséret. A gyülekezet tót tagjait „tirpák“-ok- nak nevezik. Úgy hallom, nem szívesen veszik, ha valaki így emlegeti őket. Pedig ha tudnák, hogy ez a megjelölés éppen elismerést fejez ki számukra, bizony inkább büszkék volnának rá. A tirpák szó eredeti jelentése „tűrő“. Hogy mi köze van a nyíregyházai tót testvéreknek a tűréshez? A gyülekezet nyomorúságai, bajai, megpróbáltatásai közben zokszó nélkül, engedelmesen tűrték Isten kezének súlyát Nem tudta őket kimozdítani semmi de semmi ebből a tűrő állapotukból. Ekkor gúnyolták őket „tőröknek“ tirpákoknak. Ma már elfelejtették a késői unokák ennek a rájuk ragasztott névnek a történetét, talán szégyenük is, ahelyett, hogy büszkék lennének rá. A kis elemista véleménye. Egy fiatal -tanyai tanítónő mesélte. Feladta a reformáció hetében iskolájában azt a kérdést, mióta ünnepeljük mi evangélikusok a reformáció emlékünnepét? A sok helyes, évszámot is feltüntető válasz közül egy különösen is meglepte. „Három éve“ — hangzott az általános derültséget keltő válasz. Valami igazság azonban mégis csak van a feleletben. Ő mint nyíregyházai fiú három éve veszi észre a reformációt a gyülekezetében, helyesebben a tanyán. Érdekes, hogy valóban három év előtt kezdődött Nyíregyházán az a lelki ébredés, amelynek hullámai lassan-lassan az egész nagy gyülekezetét a hatalmába kerítik. Ez a kis diák is megérezte valahogy az új lelki szél megfrissitő hatását, s ezért adta ezt a választ. A messzi világító fény. Nagy tömeg tolong a templom előtt. Az esti istentiszteletre jönnek a hívek. Sok kíváncsiskodó is akad ,akik nem értik ezt a nagy sütgést-forgást, amely immáf egy hét óta tart. Fenn a toronyban erősfényű villamos lámpák ontják a fényt. Valaki az előttem haladó csoportban óvatosan felteszi a kérdést társainak. „Hiszen ez már tüntetés! Miért kivilágítani a templomtornyot?“ Figyelek a válaszfa. „A tanyák miatt van. Ott is mindenütt látják s ilyenkor összegyülekeznek a tanyásiak, énekelnek és imádkoznak, akárcsak itt a városban.“ A fény átvilágít a sötétségen. Igen, de nemcsak ilyen formában. Fontos-e az ifjúsági munka? Mindig határozottabban hangzik az erre a kérdésre adott „igen“ egyházunkban. Nyíregyházán is. A majdnem 50 főből álló tantestület r'észtvett a számára rendezett vezetői konferencián a jubileumi hét alkalmából. A tanyák világában mindig kérdés volt az ifjúsági munka, de igazán kérdéssé az csak most vált. Keresi ez a gárda is a többivel a megoldásokat, a megfelelő módszereket. Sok-sok kérdés bukkant fel, amely mögött ott van az evangélikus tanítói kar egy részének felelősség érzése ez iránt az eléggé fel nem becsülhető értékű ügy iránt. Egy vallomás. Ezen a vezetők számára rendezett konferencián hangzott el egyik tanító ajkáról ez a mondat: „Az ifjúsági munka átváltoztatta az életemet“. Kimondhatatlanul sokat és nagyot jelent ez a kijelentés. Jelenti elsősorban azt, hogy az ifjúsági munkában nincs hiábavaló fáradozás, minden vetést aratás követ, ha máshol nem, a vezető életében. Megtanítja a vezetőt arra, hogy rádöbbenjen életének elintézetlen és megoldatlan kérdéseire. Sok életcélt vesztett ember találta meg az ifjúsági munkán keresztül ismét a célt. Nemcsak erőt igényel, hanem erbt is ad, nemcsak fáraszt, hanem pihentet is, nemcsak gondot okoz, hanem örömet is ad. A tanító számára az ifjúsági munka bizonyítás, mennyiben volt munkájának eredménye. Erre a bizonyságra minden tanítónak szüksége van. i.me, pár szó és pár kép, amit leírtam. Igénytelen szókoszorú, amit szeretnék odahelyezni az emlékezés oszlopához, amelyen ez az ige áll: Mindeddig megsegített bennünket az Úr. Megsegítette nyíregyházai gyülekezetünket is. Erős Sándor. Párbeszéd. Egyik: Mi a véleményed a bibliáról ? Másik: Isten igéje. Egyik: Mindent megértesz a bibliában ? Másik: Nem. Egyik: Mit csinálsz mikor olyan vershez érkezel, amit nem értesz meg? Másik. Arra gondolok, hogy Isten böl- csebb mint én s imádkozom, hogy értessen meg velem az ő igéjéből annyit, amennyire szükségem van. Zrínyi prókátora. 4 Történeti színmű, négy felvonásban. Egykorú dalokkal. Irta: Payr Sándor. Zenei részét zongorára és énekhangra alkalmazta és saját szerzeményeivel is kibővítette: Kapi Gyula. LÖVEY (gúnyosan): Talán bizony a törököt verték meg akkor a polgárok? ANDRÁSSY: Vagy a császár engedte el az adót? Mert az is nevezetes volna. NÄGEL: A magyar uraknak ez a csúfolódása egyszer még a torkukra forr. Hát Páuer uram sem tudja? PÁUER: Tizenhétben jubiláltuk mi a reformációt... NÄGEL: Szegény Lackner bíránk mennyi könyvet írt s ím e nemzedék már a numerust sem ismeri, mit a városház falára Íratott. 1617. aranyesztendő, mert emberemlékezet óta akkor volt Sopronban legtöbb és legjobb — a bor! PÁUER és a TÖBBIEK: Igaz is! Tudjuk már! NÄGEL: És kell-e mondanom, mit jelent Sopron életében a bor, ez a folyékony színarany? Ez a mi éltető elemünk, örömünk és gazdagságúnk forrása. Boraink viszik hírünket mesz- sze országokba. Boros hordóink előtt megnyílnak a legerősebb várak és a királyi kegy kapui. A soproni bor megvidámítja a szívet, meggyógyítja a beteget, oroszlánná neveli a bárányt, termékennyé teszi a meddőt. Legfelsőbb helyről van erről pecsétes levelünk. ANDRÁSSY: A borát is német issza, nem magyar. NÄGEL: Nem is érdemlik kelmetek. Mert tudják meg, aki a mi aranybányánkat elapasztja, magyar ember, a kelmetek Wittnyédyje. Pert akaszt a lengyel kereskedők nyakába, boros hordóikat letartóztatja. Veszett hírünk lesz az idegen országokban. A boros szekerek elmaradnak. Koldusbotra jutunk. Hát van-e nagyobb ellensége a városnak, mit Wittnyédy? PÁUER: Egy óráig se tiirjük. Be se bocsássuk többé. Menjen a magyarok közé, azok dolgában futja az országot, egye is hát azoknak kenyerét. KRÄMER: Nincs helye közöttünk! NÉMET TANÁCSOSOK: Ki vele! PÁUER: Mondtam én azt, Vit’tnyédy nem is lehet jó ember, mert hiszen ő bornemissza. Kismartonban a palatínus ebédjén egymaga ivott savanyúvizet. Hát ember az ilyen? METZGER: Bornemissza és mégis mindig rabiátus. ANDRÁSSY: Ne bántsák e nagy embert, kinek, nem méltók, hogy a saruja kötőjét megoldják. Igen, rabiátus, sőt ittas is, miként az apostolokról mondták az első pünkösdkor, hogy édes bortól részegek. Wittnyédy is ittas, noha bornemissza. Ittas a magát emésztő lázas honszerelmétöl, ittas a Zrínyiért lángoló lelkesedéstől. De mit értetek ti ebből, ti számító, önző polgárok, kik megisszátok a bort és féltek az egyetlen magyar bornemisszától? NÁGEL: Kelmed sem jobb Wittnyédynél. A magyarok ellenségei a városnak. Miattuk vesztjük el a császár kegyét, miattuk leszünk koldusok. Szentenciát kérek Wittnyédyre! ANDRÁSSY: Há meg sem várják, míg haza jön, ki sem hallgatják? Hej, jertek Lövey, Reichenhaller uram. Nekünk itt már nincs helyünk. Az új bíró maga tüze! a magyarok ellen. Megbontja a régi békességet. Hagyjuk itt őket, menjünk el. ANDRÁSSY (indulóban): Hej, csak igaz a régi vers: Varga varr tanácsot, a szűcs meg csinálja, Az ország törvényét takács magyarázza, Gombkötő és borbély azt deliberálja, — Alászolgája! LÖVEY: Isten megáldja, szenátor uraim. (A magyarok mind el, helyük az asztal balfelén üresen marad.) 9. JELENET. (Előbbiek. A magyar tanácsosok nélkül.) NÁGEL (sietve beszél): Megtisztult a levegő. Szabadabban beszélhetünk. Mind hű városi polgárok vagyunk. Felteszem tehát a kérdést: Megadja-e a város Wittnyédynek a kért fát, meszet és téglát? MIND: Nem adjuk!
