Harangszó, 1936
1936-11-01 / 45. szám
1936 november 1. HARANGSZÓ 359. OKTÓBER 31. Emlékezzünk ma Luther Mártonra, Ki régen porladó halott, Kinek lelke egykor megihletve : Istentói küldetést kapott. Te bár meghaltál, — de lelked ma is él! És szítod ma is a tüzet; A hires kilencvenöt tételt Egyre tovább szegezgeted. Szoborként állsz: miként vészben a hós, Földi hatalom többé nem árt neked! „Erős vár a ml Istenünk" ___ H angzik vildgszert dicső éneked. Warmsi gyűlésen, a nagy császár előtt, Szerényen bár, de mégis bátran állsz. „Itt állok, másként nem tehetek“!.. . Könyörületet senkitől se vársz. Majd később a wartburgi várban Görnyedsz sok hosszú éjen át: Hogy kezébe adjad a világnak A porlepte láncolt bibliát. E szentséges könyvvel a kezedben Hirdetni kezdted az Igét, S vezetted, egyre vezetted Istenhez I tévelygő népét. Azóta széles e világon Terjed az eszme a lélek szárnyain, Fényt s meleget árasztva szerte széjjel, Az egész föld határain. csők főd, hogy úgy sem lenne benne semmi. A tövisét is ki kéne előbb irtani belőle. A követ is nehéz volna kitakarítani, mert mikor az öreg templom összeomlott — mát nem is tudom, mikor ■— egészen megtöltötte. Úgy éreztem, mintha rám omlott volna a vén templom. — Úgy tudom, hogy még árpádkori, nyolcszáz esztendős templom volt. — Ammá csak volt!... Amit lehetett, felhasználgattunk belőle. — Maguk? Református magyarok? — riadtam rá megbotránkozva, de a ku- rátof nem jött zavarba. — Románok, magyarok vegyest! Már akinek kű kellett az építkezéshez. Jó kü — tudja — nem igen van a Mezőségen. Már olyan, amit használni lehet az építkezéshez ... Alig vártuk, hogy hozzájussunk! — Szóval templom nincs! —• Van, hogyne volna! —• világosított fel a kurátor. — A románoknak szép, nagy kőtemplomuk van. Kellett, hogy lássa a tiszteletes úr. — És maguk oda járnak? — Hova járjunk? — vonta fel a vállát az atyafi. — Oda kell, hogy járjunk, ha nincs más! — De hiszen maguk kálvinisták, magyar kálvinisták! — képpedtem el. — Mi meg is tartottuk a vallásunkat! — veti fel az ember büszkén a fejét. Igaz, hogy csak nyolc család vagyunk magyarok a faluban. A többi átalment a tisztelendő úrhoz. E szent napon is légy közzöttünk Nagy lelkeddel, hős Lutherünk; Kik összejöttünk, mint hű követőid; Hogy a múltról emlékezzünk. Szelényl Endre. Beszámoló a Gusztáv Adolf Gyámintézet múlt évi sáfárkodásáról. A Gyámintézet nevének hallatára legtöbb ember azonnal a pénztárcáját érzi komoly veszedelemben. Hiszen a Gyámintézet mindig csak kér, hogy adni tudjon. De ajándékozó szeretete mindig sokkal nagyobb mint lezárt pénztárcák ajtaján hallható kérő kopogtatása. Akik résztvettek a Magyarhoni Gusztáv Adolf Gyámintézet idei számadó közgyűlésén, azok leikükön érezhették ennek az adakozó szeretetnek lágyan simogató napsugarát. Gyámlntézetünk október 24. és 25.-én Sopronban nagy osztogatást rendezett. Nagyon gazdagnak kell lennie, hogy annyit és annyifélét adni tudott ezen a drága két napon. Adott mindenekelőtt pengőket. Akik résztvettek a soproni gyülekezet Impozáns templomában tartott számadó közgyűlésén, hallhatták, hogy hány pengőt osztogatott szét Gyámintézetünk ezen két nap alatt. Egyik kezébe vett közel 2000 pengőt és letette a bányai egyházkerület egyik szegény gyülekezetének üres pénzes ládája elé. Másik kezébe vett kisebb összegeket és áttetette azokat a többi 3 egyházkerület — Szomorú dolgok ezek Török bácsi! — sötétedtem el és lehorgasztott fővel sokáig gondolkodtam. A kurátor, mintha belém látott volna, aggódva figyelt. A hangja kissé remegett, mikor megkérdezte: — No, itt marad-e köztünk, tiszteletes úr? Ránéztem erre az árva, utolsó magyarra és fényes lett a szemem. Egyszerre furcsa, konok, dacos erők öntöttek el, a testem megfeszült, a hitem fellángolt. — Itt maradok! Hozza az ásót! A kurátor csodálkozva megcsóválta a fejét s szótlanul kifordult az ajtón. Egész úton törte a fejét, de sehogyse bírta kisütni, hogy mért maradtam itt. — Vagy büntetésből tették ide, vagy nincs elég esze! — töprengett. — Pedig szakmájában ügyes embernek látszik. Egye fene, nem az én dolgom! Kicsit félt is, mikor beadta az ásót. — Egy targoncát nem tudna keríteni? — vetkeztem neki az ásásnak —, amivel a földet kihordhassam. — Mojsa Juonnak, azt hiszem lesz, — gondolkodott a magyar — mert ő régebb dolgozott a vasútnál. Ha neki nem volna, megnézem Benkő Daniiénál. Mire a kurátor viszajött a targoncával, már ástam a ház földjét. Karjaim feszültek az ásó nyelén és fekete halomban állott előttem a bűnös, rettenetes föld. A falu nem sokat törődött, hogy mit csinál a magyar pap, mert az idő felpillantott és kinyílt a mező. Sürgős volt a szegény gyülekezeteinek koldustarisznyájába. Rideg számok hangzottak el arról, hány pengőt osztogatott szét Gyámintézetünk Sionunk szegénység miatt összedőlt és düledező falainak felépítésére. Azután adott anyagba olvasztott pengőket. Úrvacsora! kelyhet, kőből és ezüstből való keresztet, bibliát, énekeskönyvet és oltárteritőt adott sok-sok gyülekezetnek pengők helyett. Ezek a drága ajándékok arról beszélnek, hogy az asztalára letett pengők szent célt szóigáinak. Ha az egyház nem e világ légkörében élne. akkor Gyámintézetünknek nem lenne szüksége e világ pengőire De mivel a földi egyház nemcsak lelki, hanem anyagi javakkal is kénytelen sáfárkodni, mivel bibliát, énekes- könvvet és szent edényeket, — ezeket a földi pénzzel meg nem fizethető szent tárgyakat, — e világon csak pénzért lehet beszerezni, ezért kénytelen a Gyámintézet a lelki aranvpengők mellett földi pengőkkel is kalkulálni. Idei legnagyobb szeretetadományának mégis a szétosztott aranypengőket tartom. Ezekből kapott mindenekelőtt a közgyűlésre egybegyült lelkes sereg. Ezeket a lelki arany pengőket a közgyűléssel kapcsolatos vallásos estélyen a dunántúli egyház- kerület köszöntéséfhozó D. Kapi Béla püspök, báró Feilitzch Berthold, a G. A. Gyámintézet világi élnöke és elsősorban az év- ielentését előterjesztő Ziermann Lajos, egyházi elnök, osztogatták. Amit ők a Gyámintézetről elmondottak, azt múlandó földi javakkal nem lehet összemérni. Ők azokból, a lelki kincsekből osztogattak, melyeket a Gvámintézettel való hosszú és szivbeli barátságuk révén maguk is úgy kaptak tőle. Ezeket a lelki kincseket osztogatta a németországi D. Dr Stange Károly professzor tavaszi munka. Az ekék már tépték a földet, s palaszínű bivalyok sötétlettek a hegyoldalakon. A fákon a fekete rügyek fájdalmasan meghasadtak és a levelek zöld szeme már kilesett a világba. A pap is valahogy hitre, bizalomra ébredt a tavaszi újulásban. A lakása elkészült. Ügv, ahogy, rendbeszedte. Ez lesz a templom is, ahol majd vasárnap istentiszteletet tart. Éppen _ olyan volt mint a katakombák. Éppen úgy a földbe volt ásva és örökös homály derengett benne, akárhogy is sütött a földön a nap; de éppen az az erős hit és igazság fog megújulni ebben is, mint azokban. A föld zsírosán csillogott ott, ahol az ásó levágta és a pap úgy hallgatta a feie fölött dübörgő életet, mint a halottak a sírban. Másnap, harmadnap még eljött a kurátor, de az is kimaradt. — Dolga van neki is — vigasztalta magát a pap. — Nem kívánhatom, hogy egész nap engem szórakoztasson. Néhány kiváncsi román ember meg- megállott az úton és nézte, hogyan kiiz - ködik egyedül, támogatja a házát, majd fejcsóválva az is tovább ment. Lassan- kint babonás, legendás híre kezdett terjedni a faluban. Akik látták, hogy egész éjszaka világosak az ablakai, keresztet vetettek. — Vájjon mit csinálhat? — borza- doztak. A bátrabbak meglesték és látták, hogy különös, régi könyvek fölé hajolva könyököl az öklén, egy rossz dróton fity-
