Harangszó, 1936
1936-09-13 / 38. szám
304 HARANGSZÓ 1936 szeptember 13. ev. lelkészekkel, akik közül mostanában minden évben jött valaki fővárosunkba tanulmányainak folytatására, akkor egészen Közel jött hozzám Magyarország. Először akkor ébredt fel bennem határozottan a vágy, hogy szemtől szembe is lássam ezt az országot, amikor egy ilyen fiatal lelkész elénekelte nekünk a magyar gályarabok énekét. Még ma is élénken emlékezem, hogy mennyire megindított akkor ennek az éneknek a hallása, pedig akkor még nem is értettem a szövegét. Mielőtt azonban én magam eljöhettem volna Magyarországra, eljött Magyarország hozzám. Mikor Túróczy Zoltán győri lelkész Finnországban járt, négy hónapig nálam lakott. Ez alatt az idő alatt úgy éreztem, mintha Magyarország és annak lutheránus egyháza volna nálam kicsinyben. Ekkor kezdtem el egy kicsit magyarul is tanunli, ami nagy örömömre szolgált. Mikor azután a jövő májusi budapesti finn-ugor lelkészgyülés előkészítésével a finn egyház érseke finn részről engem bízott meg, Isten megadta az alkalmat és a parancsot is arra. hogy nyári szabadságom alatt szemtől-szembe is meglássam Magyarországot. Most, amkor közel hathetes itt tartózkodás után elhagyom ezt, a nekem oly kedves országot, leírok egypárait magyarországi tengersok benyomásomról. Ami a külsőségeket illeti, utam egész rendkívüli módon nagyszerűen folyt le. Csak pár hetet tölthettem itt, de ez alatt az idő alatt rendkívül sokat láthattam a magyar egyházi és lelki életből, a magyar vendégszeretet pedig egyenesen leírhatatlanul megindító. Számomra személy szerint az volt a legfontosabb, hogy a magyar lelki életét láthassam és láthattam is sokat abból az elrejtett világból, mely Isten és az ember viszonya egymáshoz. Nem fogom soha elfelejteni azt az órát, amikor a győri fogház rabjai sírva fakadtak észak fiának töredezett magyar beszédére, aki bizonyságot tett előttük a saját rabságáról és Krisztus bilincstörő hatalmáról. Mindenütt éreztem, hogy rajtunk van Isten áldása, de talán mégis azt kell mondanom, hogy a leggyönyörűségesebb az a tíz nap volt, amit a magyar ev. lelkészek balatonparti üdülőjében, Kapernaumban töltöttem. Azok az ifjú theológusok, kiknek őszinte szere- tetét ott tapasztalhattam, finn szívemen begyógyíthatatlan sebet ejtettek s azok a lelkésztestvérek, akikkel csendes esti áhítatok alkalmával együtt ültünk a Krisztus lábai előtt, felejthetetlenek számomra. Az az idő, mit ott tölthettünk, nekem is s bizonnyal mindnyájunknak, valóságos nyári egyetem volt, melyben maga az élet ura volt a tanítómester. Oh Kapernaum, hogyan vágyódom utánad és barátaid után! Erősen megfogott az Úr a domonyi baráti lelkészkonferencián is, ahol több küzködő mennyei vándorral ismerkedhettem meg. Mikor ez az őszinte, képmutatás nélküli gyűlés véget ért s mi mind meghajtottuk térdeinket az Úr előtt, hogy magunk és egyházunk számára az ébredés kegyelmét kérjük tőle, sokat gondoltam arra. hogy Isten nagyon meg fogja áldani a magyar lutheránus egyházat, ha megmarad és jár a meealázkodásnak ezen az útján, amelyen önmaga mindég kisebb lesz, az Úr ellenben mindég nagyobb. Nagy biztatás volt számomra az abonyi ifjúsági gyűlés is, ahol közel négyszáz ifjú állt meg az Úr színe előtt. Úgy éreztem magam közöttük, mintha magam is megfiatalodnék. Drága emlék számomra erről a gyűlésről egy fiatal fiú, aki nagy távolságról jött kerékpáron a gyűlésre s mikor megkérdeztem, hogy miért vállalkozott erre a nagy erőfeszítésre, azt felelte: „Azért jöttem, hogy itt találkozzam Krisztussal.“ Oh bárcsak sok ilyen if ja lenne Magyarországnak! Fényes jövendő napfelkelte lenne az. Nem lehet mindenről írni, de azért még meg akarom említeni Fótot, ahol késő este a papiak gyönyörű kertjében finn énekeket énekeltek a leányok, Csomádot, ahol hétköznap délelőtt sürgős dologidőben gyűlt össze a nép Isten igéjének hallgatására; Nagytarcsát, ahol égő szívű magyar papokkal lehetett találkozásom. Nem felejthetem el Kistar- csát sem, az özvegy papnék otthonát, ahol az örökkévalóság bélyegét hordozta magán az a rövid óra is, melyben a halál szétszóró és a Krisztus összegyűjtő szeretetéröl beszélhettünk. Nagy hatást gyakorolt reám Békéscsaba éneklő gyülekezete is, amelyik minden reggel elindul 1200 éneket tartalmazó, mély lelki tartalmú énekeskönyvével a templomba énekelni. Ez a gyülekezet úgy énekel, mint sok vizek zúgása. Nincs is szebb templomi dísz, mint az éneklő gyülekezet maga. Mindezeken a drága emlékeken kívül, azoknak keretei között, sok lelki tanítást is kaptam Magyarországon. Természetes, hogy az az ember, aki Finnország számára Isten legnagyobb ajándékának a nemzeti lelki ébredési mozgalmakat tartja, mindenütt sóvárogva keresi annak a léleknek a nyomait, azonban mégis be kell vallanom, hogy Isten az ő országából sok mindent mutatott meg nekem itt Magyar- országon, amit eddig nem láttam, nem is ismertem, vagy pedig egészen más megvilágításban láttam. Mindenekelőtt új bátorságot kaptam a harcra, mikor láttam, hogy a reformáció magyar egyházai mennyire harcoló egyházak. Külsőleg is állandó harci készenlétben kell lenniök s belsőleg is állandóan őrködniük kell, hogy lámpái ki ne aludjanak. Bizony, csak az a hit marad meg, amelyik harcol. Nagyon örülök annak, hogy a magyar lutheránus egyház oly közel került a szívemhez azok által a kedves barátaim által, akiket az Úr magyar utamon ajándékozott nekem. Oh milyen drágák az Úrtól nyert barátok! Remélem, hogy Finnország és annak egyháza is közelebb jött ez által az út által a magyar szívekhez. Külösen fontos ez azért, mert meg vagyok győződve, hogy azokban a nehéz időkben, amelyek fele megy az életünk, a finn-ugor népeknek és egyházaiknak nagy szükségük lesz egymás támogatására. Ezért örülök oly nagyon annak is, hogy a finn-magyar lelkészcsere és kölcsönhatás az utóbbi időkben oly erőteljesen megélénkült. Annak, hogy körutamon nem beszélhettem szabadon a magyar nyelvet, megvolt a maga rossz, de jó oldala is. Sajnálom, hogy tolmács által kellett beszélnem s akkor is, amikor magyarul beszéltem, nem mondhattam el mindent, amit szerettem volna. Jóoldala azonban az, hogy Isten újra megtanított némán, csendben lenni s emberek szava helyett az ö szavára hallgatni. Egy nagy fájdalmam azonban mégis van, amikor most elhagyom ezt a verőfényes Magyarországot és itt küzködő barátaimat. Megcsonkították itt a szívemet. A sebzett szívből folyik a vér s fájdalom árad szét a testbe. A magyar szeretet verte ezt a sebet, szerezte nekem ezt a fájdalmat. Olyan csodálatos ez a fájdalom, hogy az a hő kívánságom, hogy sohse szűnjék meg. Imádkozom, hogy tegye az Úr a magyar ev. egyház minden fájdalmát az én fájdalmammá és minden örömét az én örömömmé is. Isten velünk! Viszontlátásra! A. keresztyén ember soha sincs készen, mindig csak készül. Luther. EMBER VAGYOK ÉN IS! Én is ember vagyok; De száz bukáson át Uj életnek zengem Tiszta, uj dalát. telkemet tisztítom Bűnbánót tüzével, Szivem együtt vérzik Bűnösök sebével. Én is ember vagyok; De ha sok a vétkem, Égi máglyát rakok Lelkemnek mélyében. S mikor a bünmámor Úrrá lett szivemen: Bünbánat tüzével Tisztára égetem. Keve Lajos. A nyelv bűnei. Olyan sokat vétkezünk a nyelvünkkel, hogy szinte nem is merünk nyelvünk megtisztításához komolyan hozzáfogni. ösztönszerűen érezzük a feladat nagyságát és ezért inkább behunyjuk szemünket, hogy ne lássuk és meg ne rémüljünk tőle. így válik lehetségessé, hogy a nyelv fékezhetetlenül garázdálkodik, lángbaborítja életünket (Jak. 3, 6.), mi pedig élünk nyugodtan az égő házban és a veszedelemből jóformán semmit sem veszünk észre. Különösen sokat vétkezünk nyelvünkkel akkor, amikor embertársainkról azok távollétében beszélünk. Nagyon kevesen vannak, akik ezt a kérdést becsületesen és halálos komolyan veszik. Pedig egészen bizonyos, hogy nem szabad soha senkiről olyasmit mondanunk, amit nem mernénk annak az embertársunknak a szemébe is megmondani. Hányszor forrna csak egy nap is ajkunkra a szó, ha azok az emberek, akikről beszélünk, hirtelen előttünk te-
