Harangszó, 1936
1936-01-19 / 4. szám
28 HARANGSZÓ 1936 január 19. küsságának egymást kereső tetsvéri összefogása, mind-mind a megújhodás jelei. Hozzávehetjük ehez a külmissziói érdeklődés és felelősség széleskörű felébredését is, amiről rendszeres külmissziói konferenciák, missziói gyermekszövetségek alakulása tesz bizonyságot. Eredményképen mostmár nemcsak tekintélyesebb pénzbeli adományt tudunk a lipcsei missziói egyesületen keresztül a missziói mezőkre küldeni, hanem némi önálló missziói munkát is tudtunk már Indiában vállalni. Mindezekben nem kis szerepe van annak, hogy magyar evangélikus egyházunk széles köreiben is egyre jobban Luther felé fordul az érdeklődés. A megújuló Luther-kutatás egyre több csatornát nyit meg, amelyeken keresztül Isten Lelke a reformáció megújító, gazdagító lelkének áldásait vezetheti bele egyházunk mai életmedrébe. Luther végrendeletének eredeti példányát a magyar evangélikus egyház levéltára őrzi. Ez a végrendelet nemcsak drága ereklye, hanem állandó figyelmeztetés is: legyetek hívek Luther örökségéhez! Vissza a lutheri hitvalláshoz s rajta keresztül a bibliához! Vissza a lutheri egyházhoz s rajta keresztül az egyetlen örök evangélikus keresztyén anyaszentegyházhoz! Vissza Lutherhoz — vissza Krisztushoz! ! —= Vége =— Szabó József. Hítvalló keresztyénséget. A Keresztyén Diákok Világ-Szövetsége néhány nappal ezelőtt tartotta meg 5-ik európai theológiai konferenciáját Berlinben. Az eddig lefolyt négy gyűlés tárgyai a következők voltak: az egyház, az isteni kinyilatkoztatás, az egyházi hivatal s a szentírás. Az ötödiké a hitvallás volt. Nem véletlen, hogy Európa kiküldöttjei Angliától Oroszországig s az északiaktól Déleurópa protestánsaiig a Németbirodalom fővárosában éppen a hitvallás kérdését tárgyalták meg. Ma Németországban ez lett az egyház legégetőbb kérdésévé! Mint a konferencia egyik résztvevője, úgy láttam azonban, hogy a hitvallás ügye nem Németország saját magánügye csupán, hanem az egész világ keresztyénségéé s így a mienk is: magyar evangélikusoké. A nagy német nemzöti ébredés a német evangélikus egyházat a keresztyén tanítás ismerete nélkül találta! Az egyház tiszta és világos tanítása az elmúlt évtizedek alatt összekeveredett mindenféle más emberi gondolattal. A bibilából csak - azt ismerték el igaznak és lehetőnek. amit a 19. vagy 20. század bölcs tudásu embere elfogadhatónak tartott, őseik és atyáik hitvallását csak sárguló papirosnak tekintették, melyek rég elavultak. így nem csoda, hogy amikor néhány évvel ezelőtt súlyos tévtanítások ütötték fel a fejüket, nagy tömegek estek oda áldozatul, mert hiányzott velük szemben a meghamisítatlan, biztos ismeret és határozott állásfoglalás. Ezért kell most az Istentől meghagyott szent maradéknak, azoknak a keveseknek, akik tudják, hogy micsoda az írás tiszta tanítása, küzdelmes harcot vívniok és életveszedelmek közt hirdetniök: ismerjétek meg a hitvallásainkat, mert amit az apostolok és a reformátorok tanítottak, az az egyetlen igazság, a biblia és Krisztus igazsága! A nagy német nemzeti öntudatra ébredés a német evangélikus egyházat széthullott gyülekezetekben találta! Meglehetősen üresek voltak a templomok. Az egyesek nem nagyon érezték egymás közösségének a hiányát. Az|t tanították, hogy a vallás mindenkinek egyéni dolga: mindenki úgy hisz, ahogyan akar s a többieknek ehhez semmi köze. Nem éreztek kötelezettséget arra, hogy egyházukat életük kérdéseiben meghallgassák és engedelmesen kövessék. Sőt az volt az igaz ember, aki tágkeblü vallási türelmet hangoztatott abban az értelemben, hogy mindenkinek igaza van s mindenkinek szabadságában van úgy élni, amint neki tetszik. Így nem csoda, hogy amikor legutóbb e"" nem keresztyén front sorakozott fel egységesen, akkor nem volt egy nagy keresztyén egységes egyház, sok-sok gyülekezetnek összetartó közössége, amely azt mondta volna: nem, ezt én nem követhetem, mert mi mindnyájan csak így és így lehetünk Krisztus követői! Ezért kell most Isten megmaradt kicsiny, de hü népének uj gyülekezetté alakulni: hitvalló gyülekezetekké. Elkülönülésükkel hitet vallanak, vallást tesznek, őseik Krisztus-hitéhez csatlakoznak! Igen, az egyház életéhez hozzátartozik mindkettő: Isten igéjének helyes ismerete, úgy amint az apostoli és reformátor! hitvallásaink tanítják, — s a hozzájuk való ragaszkodás, hűség, a mel5. JELENET. Előbbiek; Regős, Ottmár, Béla. (A Regős a háttérben megjelen, elkezdi énekét. Csend. Kálmán előre hajolva felfigyel, merőn nézi a Regőst, szívesen hallgatja.) ÉNEKMONDÓ REGŐS: Az Kálmán királról Mondok szép éneket Ő nagy érdemiről Szómra figyeljetek. Az nagy tudományod Dicséri pápa is, Azzal öregbitéd Ez hon hírnevét is. Nagy jó királ, ügen Böcsül édös néped Mert ez mi honunkat Jobb sorsba vezérled. Törvényeket irál Embörségeseket, Ahogy elgondolá Te jó szíved-lelked. (Elhallgat a Regős végképpen. Visszavonul. Mert a király a 4-ik vers elején rosszul lett. Elnyujtózik, hátra dől székében. Tanácsosai mind körül állják, mert Kálmán haldoklik. Ágnes zokog, apáca sír. Könnyeznek mind. Dráko, Ágnes és apáca segítségével eszméletre téríti a királyt, aki most pár percre megnyugszik.) 6. JELENET. Előbbiek. Eliz. ELIZ (Drákohoz megy, halkan, fontoskodva): Hoztam fű veket! DRÁKO (halkan): Fűveket? ELIZ: Gyógyfüveket, amelyektől meg fog gyógyulni a jó beteg király. (A jelenlevőket mind meghatja e jólelkü jámborság, a hatás fokozódik, amint Eliz kezdi kiszedni kebléből a füveket, többszőrre nyújtja oda Drákonak s mikor már azt hiszi, hogy mind odaadta, még mindig talál néhány utolsó szálat és azt is odaadja.) Meg kell főzni, a levét megitatni a drága beteggel. így mondta a jó asszony. DRÁKO (megsimogatja): Köszönöm Eliz. (Eliz visszavonul.) KÁLMÁN; Bélát akarom, Bélát! OTTMAR (Bélával előlép): Itt van, felség! (Bélához): Mondd, itt vagyok, felség! BÉLA: Itt vagyok, felség! KÁLMÁN (magához vonja, megfogja két kezét, hosszan, mereven nézi) (elhaló hangon): Bocsáss meg, édes! BÉLA: Megbocsátok... oh én már régen megbocsátottam, Kálmán bácsi! KÁLMÁN (élénken): Hallottátok?... Megbocsátott... (Felindulva): Jaj megbocsátott... megbocsátott... KÁLMÁN (megint Bélához, öleli, csókolja): Oh te édes... édes... BÉLA (észreveszi, hogy nagyon szenved): Kálmán bácsi... én... én sírok. KÁLMÁN: Te sírsz? Te sajnálsz engem? (Még egyszer magához öleli és megcsókolja.) (Haldoklik, víziói vannak.) Boldog vagyok!... Bíborvörös... égből... mennyei... hatalmasságok szállnak alá... hogy... visszaadják... Bélának... mind a két szemét... Béla... Béla'... látni... látni fogod... még a fényes napot. Boldog vagyok! Béla!! Ah Béla!!! (Meghal.) DRÁKO (hozzáfut, megnézi, aztán mondja): Nem érez már, megszenvedett! JÁNOS NÁDOR, LŐRINC ÉRSEK (egyszerre kérdik): Meghalt? DRÁKO: Meghalt. OTTMAR (Bélához): A király meghalt, csókold meg a kezét! BÉLA: (Megcsókolja, sír.) LŐRINC ÉRSEK (letérdel, utána mind): Élet és halál ura, nagy Isten! A te kezeidbe ajánljuk az ő lelkét, Könyörülj rajta és könyörülj mirajtunk. Amen. (Függönyt
