Harangszó, 1936
1936-05-31 / 23. szám
182 HARANGSZÓ 1936. május 31. és Plütschau személyében az indiai Tran- kebárba. A lipcsei misszió indiai munkáját, amelyet mi magyar evangélikusok is támogatunk, dánok alapozták meg. A norvég Egede János is dán támogatással kezdte meg a grönlandi eszkimók között a maga áldott missziói munkáját. Sőt Kínában is nem az angol Morrison Róbert, hanem dán evangélikus misszionáriusok hirdették először a tiszta evan- géliomot. A dán evangélikus egyháznak ma 2170 misszionáriusa van, akik Afrikában, Arábiában, Indiában, Kínában, Görögországban, Szalonikiban, Szíriában, Szudánban. Afganisztánban és a zsidók között terjesztik az evangéliom világosságát. Áldott munkát végez a tengerészmisszió is, amely nemcsak az otthoni kikötőkben, hanem Londonban, Hullban, Hamburgban, Newyorkban és Szanfran- ciskóban igyekszik tengerészotthonok és tengerész-misszionáriusok munkájával ellátni a hajósok lelkigondozását. A Lélek gyümölcsei. A dán evangélikus egyház szolgálata nyomán gazdagon mutatkozott az eredmény. Nemcsak az egyház számszerű növekedésében, nem is csak abban, hogy hatalmas keresztyén egyéniségek nevelődtek, mint Gruntwig, a nagy énekíró (közel 1900 egyházi éneket írt), Martensen, a nagy püspök, Kierkegaard, a kegyes egyházi író és tudós, — hanem főként abban, hogy az evangéliom mélyen áthatotta és átformálta a nép lelkét. Valamikor, a többi skandináv népekkel együtt, a dánok is a világ legvadabb népei közé tartoztak. Kalózaik egészen Konstantiná- polyig elcsatangoltak. Európa keresztyénéi valamikor így imádkoztak: „A skandinávok dühétől ments meg, Uram, minket!“ S ma?! Gandhi, India nagv fia, azt mondotta egyszer, hogy Európában csak egy ország van, amelyet nyugodtan állítana mintaképül népe elé s ez Dánia. Egy úiabbkori angol utazó pedig így írta le Dánia evangélikus népe közötti tapasztalatait: „.Dániában van a világon legkevesebb lakat, börtön, tolvaj és gyilkos, ugyanakkor Dániában van a világon legtöbb könyvtár, műveltség, becsület és szeretet.“ Mindezt az evangéliomi munka gyümölcseként Isten Lelke művelte. Dicsőség érte — Néki! Közli: Sz. J. ISTEN MINDENÜTT. Isten jár a lomb alatt, Az árnyékban árnya szalad, A rigöfüttyben énekel, Az illatokban Ö lehet, A nefelejtsben mosolyog, A naptüzében Ö lobog — — ... Ha telkedben az Isten él, Mindenből Ö néz rád, s beszél. Kutas Kálmán. Mit ígért Jézus a Szentlélekre nézve. Hogy ugyanaz lesz számunkra, mint ami Ö volt a tanítványok számára. Hogy megvilágosit. Hogy megvigasztal. Hogy megítél. Hogy mindenki megkapja aki kéri. T emplomromok. Csak akkor fogjuk fel, milyen sok van, amikor felidézzük az emléküket. Mennyit látunk a vonatablak mozgóképén..., szőlőhegyek kéklő hátán..., eldugott völgyeink erdeiben. Csak akkor fogjuk fel, milyen sok van, amikor felidézzük az emléküket. Az elsőt ott láttam egy balatonparti rét közepén. Ütöt- ten-kopottan úgy búslakodott ott az ezerjófüves rét pompája közepeit, mint szegény koldus a vasárnapi korzó nevetgélő sokadalmában. Körülötte sehol egy lakott hely. Az emberek elpártoltak tőle, csak a csillogó tó maradt szomszédja. Vadrózsák alatt zöld gyíkok és tarka lepkék találkoztak benne. Azt beH. Fulsang-Damgaard, a dán evangélikus egyház érseke. szelték róla, hogy a mi templomunk volt. Messze a falutól, titokban kellett építeni. De mégis felépült. Nem, bizonyára nem hiúságból, nem is kellemetlen kötelességből, de azért, mert voltak, akik vágyakoztak az Urnák tornácai után. Gyermekkoromban ott vitt el az utam mellette. Mikor megtudtam a történetét, többé nem mertem olyan hangosan kiabálni benne. Békén hagytam ott a legszebb lepkét is, mert megfogott valami a régi hit erejéből és úgy gondolom, akkor, ott voltam először templomban. Egy másikat ott láttam a nagyvázsonyi temető felett. Hatalmas falai mesz- sziről látszottak. Üresen sötétlő ablakai, mint egy óriás koponya szemei szinte fenyegettek. Oh ez mennyire más volt, mint az első. Erről azt mondják: Kinizsi építtette. Szép, nagyon szép rom ez, de úgy éreztem, hogy itt nem régi, tiszta, áldozatos hitről beszéltek a kövek, hanem kegyetienkedő főúri hatalomról, gőgről, jobbágyhatjó parancsszóról s amíg nézegettem a mestermű szomorú emlékeit, önkénytelenül is vallási hivalkodásra, nagyhangú, üres szívű, megfagyott lelkű emberre kellett gondolnom. Azután láttam még nagyon sokat. Egyik erről, a másik arról beszélt, de nem voltak mások, mint komoly búcsúintők egy régi világból, szomorú tanuk a múlandóság mellett. Végül nem is olyan régen meg kellett látnom a legszomorúbbat. Romokban, összedőltén a saját gyülekezetem templomát. Csak néhány hónappal előbb kezdtem el szolgálni benne annak, aki oda állított, máris összedőlt. Pedig mennyire szerettük, gondoztuk, de hiába. A szegény elődök földből vert fala nem bírta tovább a terhet. Egy évvel ezelőtt történt. Szép csendes szombat estén. Falevél se mozdult. A másnapi prédikáció gondjával, örömével félálomba merültem. Óh, hogy is írjam le?! Hatalmas dörej ijesztett fel. Nem tudtam mire gondoljak. De futólépések közeledtek s egy mély férfihang szólt be: „A templom összedőlt!“ Lehetséges ez? Hiszen most voltam benne csak pár órával ezelőtt, akkor még semmit sem láttam. Fogom a viharlámpát, kiszaladok és ott a vakító fény és imbolygó árnyék félelmes rajzában láttam meg a legszomorúbb templomromot. Bedőlt a 12 méter hosszú ezermázsás fal. Lezuhant az új palatetö. Széttört gerendákkal, összetört padokkal olyan volt az egész, mint egy sírhalom. Mellette ott álltak már a siratok. Sokan, az egész gyülekezet. Lecsúszott még néhány tető- cserép..., pattant egy-egy gerenda és sírtunk. Ki hangosan, ki csak úgy befelé. Kezet fogtunk, de elmaradt a „jóestét.“ Csak nagy sokára szólal meg valaki: „Hála Isten, hogy így történt.“ Mi az? De már folytatja is az, aki mondta: „Tisztelendő úr! A feleségem most készítette ki az ünneplő ruhákat holnapra. A gyermekekét is, az enyémet is. Most én azokat láttam itt a gerendák alatt véresen, piszkosan, úgy, ahogy a lövészárokban láttam. Borzasztó lett volna!. “ Igaza volt. Akkor mindnyájan erre gondoltunk. És ott, templomának romjai felett hálát adott a gyülekezet. Sohasem voltunk és talán sohasem leszünk olyan szegények, mint akkor voltunk és mégis köszönetét kellett mondanunk, mert éreztük, hogy Isten van velünk kimondhatatlan jóságával. Csak ezt láttuk, amíg kérdezgettük, hogy miért most dőlt össze ez a templom?! Miért nem várta meg a vasárnap reggelt?! Akkor olyan természetes lett volna, ha összeomlik. Megterhelt karzattal, harsogó ének és orgonaszó alatt. Vagy miért nem szakadt le a fal a csütörtök esti istentisztelet alatt, vagy épen a reggeli könyörgéskor? Akkor most lenne száz halottunk, gyermeknélkül maradt volna két iskolánk. De most. épen most, amikor nem volt benne senki, nem mozdult egyetlen falevél sem. Érthetetlen! Miért?! Miért nem lett hát temető ez a sok rom?!... Mi akkor egyetlen feleletet találtunk csak, Isten kegyelmes volt. Kegyelmes kimondhatatlanul, akkor is, amikor segítette felépíteni, akkor is amikor megengedte, hogy kiejtsük benne a nevét és kegyelmes leginkább akkor, amikor elvette tőlünk a templomát. Legyen áldott a gondviselése, hogy így vette el, csak a szegénységünk egyszerű templomát s nem a gyermekeinket, feleségeinket s nem ásatott velünk új sírokat, nem töltetett meg velünk egy egész temetőt. Templomunk elvesztésének egy éves évfordulján még árván, egyedül állt a tornyunk. Ennek új, erős falai nem rendültek meg. Most már mellette állanak
