Harangszó, 1936
1936-04-19 / 17. szám
134. HARAN03ZÓ 1936 április 19 hezére esik. Nehéz megszokni a latin nyelvtan, a kettős könyvvitel, a kalapkészítés, varrás stb. megtanulását. És a súlyos, életbevágóan nehéz gondok mellett mennyi apró gond nehezíti meg a mai lány életét! Azt kívánja ez a megváltozott életrend, hogy munkájában erélyes és határozott legyen, otthon azonban szelíd és engedelmes. Egyszerű és szerény legyen, de azért csinos. Tudja érvényesíteni akaratát, de amellett szelíd, támaszra szorulónak lássék. Tehát maradjon azért meg igazi lánynak. A falusi lányok nagy részét foglalkoztatja az a vágy, hogy városba mehessenek s ott ©lhelyezkedjenek. A város, sokaknak pedig a főváros az álmaik netovábbja. Csendes falusi magányukban lelki szemeik elé varázsolják a várost csodás csillogásával. Olyan előttük az, mint egy gyönyörű tündérvilág. Lányok vigyázzatok! Nehogy elkápráztasson benneteket a nagy fény és pompa. Nehogy úgy járjatok, mint aki a nap ragyogását figyeli s abba tekintve elveszti látását. S az elkápráztatott szemmel nem veszitek észre, a város sok-sok kísértését. Nem látjátok meg, hányféle orcával leselkedik rátok a sátán. Aki városba kerül s kiszakad a szülői körből, jól vértezze fel magát. Az úgy jöjjön a városba, úgy végezze ott munkáját s olyan legyen az élete, hogy meglássék rajta, hogy ő evangélikus lány. S nehogy a maga gondja mellett, életével másoknak is gondot okozzon. Aki valamilyen pályára megy, fontos, hogy képzett és jeílemes legyen. Korunk, sajnos, mind a két ponton beteg. Már az iskolában kezdődik e baj: jó jegyekhez, első helyre akar jutni a diákleány anélkül, hogy feladatát pontosan, lelkiismeretesen elkészítené, apró csalásokkal, számítgatásokkal, könnyekkel, protekciókkal. Ha elvégzett valamilyen iskolát, állásba szeretne jutni és itt is elismeréshez, jutalmazáshoz megfelelő munka és tudás nélkül. így nem lehet hasznos tagja egyházának, hazájának, hanem csak szaporítója a megbízhatatlanok számának. Sokan azt hiszik, ha már állásban vannak, befejezhetik a tanulást. Nagyon tévednek ezek, mert az iskola elvégzésével nem fejezhetjük be az önképzésünket. Nagyobb szakismeretre kell törekednünk. Ez ma igazán könnyű, mert mindenhez meg vannak a megfelelő szakkönyvek, tanfolyamok, előadások. Nem tartozhatunk azok közé, kik úgy csinálnak mindent, ahogyan azt régen csinálta valaki, hanem úgy csináljuk, ahogy az a leggazdaságosabb, legjobb, leggyorsabb, legcélravezetőbb, vagyis csináljuk szakszerűen. A szaktudáson kívül törekedjünk az általános műveltségünk növelésére is. Bármilyen munkában jobban érvényesülünk, ha egy fokkal többet tudunk, mint ami épen szükséges. Olvasással, rádióhallgatással, nyelvek tanulásával szélesíthetjük látókörünket, mélyíthetjük tudásunkat. A tudás azonban még nem elég, a lelkiértékeink továbbfejlesztése is fontos. Ezek közül elsősorban szóljunk egy kicsit a pontosságról. Sajnos, de meg kell állapítanunk, hogy a pontosság bizony nem tartozik sokak erénye közé. Kicsit előbb, vagy utóbb, kicsit többet, vagy kevesebbet nem szokott számítani ezeknél. Pedig ha a kereset után járó nő idejét, pénzét, erejét be nem osztja, az élete állandó lótás-futás, lihegés, küz- ködés, adósságcsinálás lesz. A pontatlan ember meg visszaél mások idejével, türelmével, idegeivel is. A pontos ember megnyugtatóig hat mindenkire, nem okoz gondokat és izgalmakat. A pontos embernek mindenre van ideje, ha akármilyen sok is a dolga. Mindenre emlékszik, mindent elintéz, olyan, mint az ember szíve dobogása: alapja az egész szervezet működésének, mégse foglalkoztat senkit. A pontosság lelki rokona a megbízhatóság. A megbízható ember a sok megbízhatatlan, feledékeny ember között olyan, mint a mentőöv a süllyedőnek, mint a sarkcsillag fénye a vándornak. Aki megbízható akar lenni, ne felejtkezzék meg az adott szó szentségéről. Aki megígér valamit, mindenképen teljesítse azt. Ha valamit el kell mondania, úgy és annyit mondjon el, ahogyan arra biztosan emlékszik. Akinek valamiben a véleményét kérik, igyekezzék megfontolni mindent, tekintetbe venni mindent és úgy mondjon ítéletet, hogy az megbízható ítélet legyen. Lelki értékeink közül még egyet emeljünk ki s ez a szolgálatkészség. A szolgálatkészség más, mint a szolgaság. A szolgaság bérért mindenre képes, de jutalom nélkül nem segít senkin. A szolgálatkészség emberszeretetböl származik. Aki arra törekszik, _ hogy megköny- nyítse azok életét, akiknek az élete oly nehéz, mintha egy nagy-nagy teher lenne, aki a panaszkodókat szeretettel meghallgatja, aki a sírókat megvigasztalja, aki megáll azok mellett, kik nem tudnak tovább menni s segít nekik, az szolgálatkész. A családi élet nyugodalma és szépsége is nagy mértékben függ attól, hogy van-e a családban valaki, aki szolgáló szeretettel siet a többiek segítségére. Az emberiség nagy családjában is akkor lenne igazán szép minden, ha az emberek egymás segítségére és szolgálatára állítanák be életüket. Legalább te légy szolgálatkész, te evangélikus gasztja édességével az egész termet Natáliához. Mikor nyitja meg száját?... Most... most... a hasadó rózsabimbó!... Egykét trilla... felgyöngyözik benne a hang, mintha ezer arany- csengetyű csendülne meg mellében... Éneke magával ragad... suttog, hogy figyelemre tágul a legközönyösebb lélek... sóhajt, hogy majd a szívek pattannak!... Sóvárogva tekerődzik hangjában a vágy melegség után..., lassan, mint a kígyó felfelé a fán s a tömeg lehelletében benne van miden melegség.;, minden odaadás... minden áldozat... gyönyör... mámor.. Hirtelen elhallgat... körülnéz, megbiccenti fejét, s közben olyan mosolyt dob széjjel a teremben, mintha ezer s ezer virág röpködne szerte. A tömeg majd beleőrül... Felugrálnak..., verik a tenyerüket s Natalia szívja magába a dicsőséget... ezt a burzsoa mérget... Olvadoz ő maga is. Oly meleg itt minden hang.;., minden szem..., minden mosoly, hogy ernyed az akarat... végtelenbe húzódik a kitűzött cél s az ember beleveti magát a jelen... a pillanat nyújtotta forró kábulatba. Kéjberoskadtan áll és lehunyt szempilíákkal merül a hódolat szédítő fényáradatába. Alex is ott ül egy társasággal. Mint angol arisztokrata szerepel. A rendőrfőnök asztala mellett helyezkedett el s félfiil- lel figyel. Lohe társaságában van egy idősebb úr is, ki megjegyzi, hogy Natalia kiejtésében van valami idegenszerűség. Az öreget lekapják. Soha senki nem énekelt még ily gyönyörű kiejtéssel francia nyelven, mint Natalia. Lohet azonban a megjegyzés nem hagyta nyugodni. Az öreg véleményére mindig sokat adott, most pedig, mikor az orosz bandát meg akarja csípni, szüksége van támogatásra. Az ö révén kapja Moszkvából a híreket s a híradásai sohasem hazudnak. Mirakow hercegnek mondja magát. A bolsevisták tönkretették családját, neki is menekülni kellett s elkeseredett ellenségévé lett a szov- jetnak. Ahol teheti, árt neki. — Mond csak, Kegyelmes Uram, — kérdi halkan Lohe, — milyen anyanyelvűnek gyanítod az énekesnőt? — Beszélnem kellene vele, az énekből nem lehet megállapítani. —- Mondja Mirakow. — Ide hivatjuk!... — Helyes. Hamarosan tisztába jövünk a hölgyikével. Már hozzák is Natáliát. Örömmel jön, hisz ezt várta. Ezért van az egész játék. Bele is élte már magát ebbe a találkozásba s úgy jött, mint régi ismerős. Magatartásában nincs semmi erőltetettség. Közvetlen és kedves. A rendőrfőnök azt hitte, hogy egy szepegő leányt fog látni Natáliában, ki bűne tudatában összeroskad előtte, de csalódott. Nagyon csalódott. Szinte szégyelte magát, hogy gyanúsítani merte. Natalia megrázta kezét s oly nyugalommal nézett a szeme közé, hogy zavarba jött s majd elfelejtett bemutatkozni. — Megbocsát, — hajlong Lohe, — hogy ide fárasztottuk, de..., de... érdekel a személye... — A rendőrfőnököt mindenki érdekli, — mondja hangos nevetéssel Natalia. — Nem... nem... — tiltakozik erősen Lohe, — nem a rendőrfőnököt érdekli, tisztán az embert... Művészete érdekel... Csodálatos!... — örülök, uram, örülök'... — mondja bájos fejbiccentéssel Natalia, — művésznek nincs nagyobb öröme, mintha felkelti hallgatóságának érdeklődését. Ez a célunk, ez a jutalmunk. — S úgy jött közénk, mint valami üstökös. Hírét sem hallotuk s ma ámulatba ejti énekével Párist. Ne ütközzön tehát meg, hogy ennyire tolakodó vagyok, de a csoda izgat... — Ma léptem fel először nyilvánosan, persze, hogy ismeretlen voltam eddig. — Ez a csoda!... Megjelenik s magába szédít egy várost. Úgy kezeli a hangját, a közönséget, mintha már bejárta volna a világot. — Gyakorlat az egész és önfegyelem. Semmi egyéb. — Csoda ez, művésznői... — Igen, csoda akartam lenni. Azért jöttem tökéletes tudással... Úgy akartam jönni, mint az álom... — Sikerült... Szép álom volt a bemutatkozása..., de hol szövik az ilyen álmokat? Honnan jött..., hol az álom ország?... (Folytatjuk.)
