Harangszó, 1936
1936-04-19 / 17. szám
132. HARANGSZÓ 19á6. április l9. egyik ünneptől a másikig ? Katonának lenni nem azt jelenti, hogy egy évben egyszer elvonulunk a tábornok ur előtt. Katonának lenni: mindennapi szolgálat. Keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy nagypénteken egyszer elmegyünk a templomba. Keresztyénnek lenni: mindennapi élet a Krisztusban. Nagy ünnepeinken mindig sok a rendetlenség. Későn érkezők, korán elmenők áhitatzavarása. Úrvacsora- vételkor botrányos tolongás az oltár előtt. „Gyónófillér“-ek csörrenő ha- jigálása. Holott a seregszemlén különös gond fordítandó sötét pinceéletet élő, megcsömörlött, csalódott, kiábrándult, — boldogtalan, szegény ember. Viszont szegényen is lehet valaki Isten kegyelméből az élet igaz értékeiben gazdag — boldog ember. S mindig jobb az utóbbi! Kis János levele Dukaí Takách Judithoz. „Milyen feltételek alatt lehetnek a szépnembélíek versírókká ?“ Berzsenyi halála után az 51. napra hunyt el kedves unokahuga és költőtársa, D. Takách Judit is. Most száz éve arra, hogy „mindenek ékesen és jó renddel“ történjenek. Több templomi fegyelmet! Mindig, de különösen nagy ünnepeinken. A keresztyén élethez a rend és a jóizlés is hozzátartozik. Gazdag szegények — szegény gazdagok. Sokat mondó képet találsz mai számunkban. Érdemes elnézegetni és elgondolkodni felette. Ezen a képen tobzódik a gazdagság. A kincsesládát pattanásig megtölti az arany. Annyi a pénz, hogy sem a láda, sem görcsös szorításra görbített kéz nem tudja ösz- szefogni, — jut a földre is. Ott van a tudomány képviselője, a könyv, a dicsőség jele, a korona. a hatalom jelképe, a kard, a gyönyör eszköze a kehely, a szórakozás zeneszerszáma a kürt. Pénzért valóban sok mindent meg lehet vásárolni! S mégis: ezen a képen több a szegénység, mint a gazdagság. Az arcon gondterhes keserűség ül. Bizony a pénz sok gyötrő gond forrása tud lenni! Hiába szorítja görcsös igyekezettel az aranyakat: nem tudja megtartani. Kihullanak ujjai között s legurulnak a földre. A könyvek használatlan összevisszaságban a sarokba hányva, a dicsőség koronája leesőben, a kürt kicsorbult, a pókháló- beszőtte borosüveg megcsömörlést sejtet. Pók szőtte be a gyertyát is: nincs világosság. Pókhálós az ablak is: nincs kilátás, hiába integet be üdén a lomb s a kacagó napsugár. A háttal ülő boldogtalan alak sötétben gubbaszt. A kard kicsorbult s markolatán a pókháló arról beszél, hogy rég nem volt már kézben. A homokóra lepergőben: hamarosan itt lesz az elsuhant élet alkonya. Milyen kevés maradandó értéket lehet pénzért megvásárolni! Szorgalmas, tisztakezű munkával ám igyekezzél gyűjteni. De ne felejtsd el, hogy aranyhegyek tetején is lehet valaki meg a levelet és fedik fel értékét. A fentebbi alcímmel jelent meg az „Értekezések“ között. A költőnő ifjúságának ez volt legnehezebb kérdése. Voltak magasztalói és irigyei. A legjobb helyre fordult. Kis János magasra értékelte a költészetet, de a női hivatást is. Bölcsen szabja meg a kettő egyesítésének feltételeit. Hölgyeink ma is sokat tanulhatnak belőle. Ez a kérdés ma is időszerű. Kis mint pap és püspök sem volt vaskalapos. Még mint fiatal lánynak írta a levelet, de csak tíz év múlva tette közzé, akkor is névtelenül. Kis János soproni és Döbrentey Lajos urai újfalui lelkésznek, Gábor atyjának nagy része volt Judit művelődésében és költői fellépésében. Kis a Dukai Takáchokka’l igen jó viszonyban volt. Berzsenyiné D. Takách Zsuzsa komaasszonya, D. Takách István, ki lányától, Judittól, semmi áldozatot sem sajnált, jó barátja volt Kisnek. A harmadik testvér, D. Takách Sára Prusinszky József táblabíró özvegye pedig, ki szintén Sopronban lakott, 1000 forintott hagyott Kisnek, hogy „Lelki Áldozatok“ c. imakönyvét kiadhassa. De lássuk most már Kis Jánosnak Judithoz irt levelét: „Kedves Kisasszony! Tanácsot kért tőlem becses levelében s én, ki a Kisasszony szerencséjét, jó hírét, nevét s boldogulását egész szívemből óhajtom, adok tanácsot, de nem úgy, mint hízelkedő, képmutató, hanem úgy, mint jó- lelkű ember s egyenesszívű jó barát. Mindeneknek előtte el nem titkolhatom, hogy midőn a Kisasszony magát a versírásra akarja adni, olyan tengerre indui, mely a hajótörésekről híres. A költőtől minden józan kritika sokat kíván s méltán* is sokat kívánhat, mert a könyvek, melyeket kötött beszédben írunk s az olvasó publikum számára kiadunk, hasonló az olyan válogatott ételekhez, melyekre vendégeket hívunk s melyekkel vendégeinket vendégelni akarjuk, következésképen, nem egészen szükséges részei az ebédnek. Ebből önként következik az, hogy vagy nem kell csemegét feladnunk, vagy ha adunk, olyat kell adnunk, amellyel becsületet vallhassunk s amely jó ízlésű emberekhez illő legyen, minthogy azzal nem vendégeinknek éhségét akarjuk elvenni, hanem ínyeket akarjuk csiklandozni. Ugyanazért a középszerű munkák a folyó beszédbeír tür- hetők és elszenvedhetök, de poesisben nem. így lévén a dolog, akárki is kockázik, mikor versekkel lép fel a közönség előtt, a szépnembeli auctor (szerző) pedig még inább, mert az olyant az olvasóknak értelmesebb része rendszerint keményebben szokta megítélni, minthogy az auctorkodásnak a szépnemnél módivá válását akadályoztatni akarja, úgymint amely a fontosabb és szentebb asszonyi kötelességeket sokesetekben elmulasztaSopronban, ápr. 15.l-én halt meg. Ismerjük a házat is, melyben lakott és kiszenvedett. Patthy István ügyvéd és földbirtokos volt a második férje. Kis János nevelője és bizalmas barátja volt a verselő lánykának. Emlékezéseiben röviden ezt jegyezte fel róla: ,,Takách Juditot leánykorában is, mig Sopronban németül tanult s másodszori házasságában is, midőn Sopronban lakott, ismertem. Azon kérdésre, mit mondok költőnőségéhez, azt feleltem: mi a Tudományos Gyűjtemény 1825. folyamában ki van nyomtatva“. Ez vezetett nyomra, hogy Kisnek ez érdekes levelét megtaláljuk. Sem a levélíró, sem a címzett neve nincs kinyomatva. Pedig csak ezek világítják „Mit laasznál az embernek, ha az egész világot megnyeii is, de az Ő lelkében káit vall?!“
