Harangszó, 1936
1936-01-01 / 1. szám
2 HARANGSZÓ 1936 január 1. Minden a tiétek! I. Kor. 3. 22—23. „Minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé“. Ú jév napján boldogságtól kábul- tan hallgatjuk az űjesztendő beszédét. De nem is csoda! Hiszen minden szava Ígéret. És még hozzá milyen gyönyörű ígéret! Az újesztendő nem fukarkodik. A kívánságokat, melyekkel eléje járulunk, nem rostálja meg. Nem komor, mogorva arccal figyel reménykedéseinkre, hanem mosolyogva, derűsen hallgatja lelkendező szavunkat. S amikor végül is kívánságaink sorának végére érkezünk, jóságosán hagyja rá: „Minden a tiétek!“ Minden a miénk! Oh, micsoda felséges érzés. Hiszen ennél nagyobbat kívánni sem lehet. íme, Isten az egész világot nekünk adta. Mienk a mező termése, a kertek gyümölcse, a mélységek minden drága kincse, a tenger megmérhetetlen gazdasága. Mienk az eső, a napfény, minden, de minden, amit csak szemünk lát, kezünk megtapint. Ma már nincs meg többé az a két édenkerti almafa sem, amelytől valamikor eltiltotta Isten az embert. A kezdődő űjesztendőben minden a mienk. A legtöbb ember tomboló örömmel fogadja ezt az újévi Ígéretet és azonnal hozzá is lát kizsákmányolásához. Igyekszik minél jobban kiélvezni az életet. Eszik, iszik; tele marokkal szórja pénzét, pazarolja testi és lelki kincseit, arra gondolva: jut is, marad is, hiszen minden az enyém. Belegázol abba is, ami a másé, mert hiszen arra nem gondol, hogy embertársainak is szól az Ígéret: „Minden a tiétek“. De ime, amint már így esztelen- ségekre ragadtatja magát az ember, egyszerre csak újból megszólal az ige és így beszél: „Minden a tiétek", de azonnal hozzáteszi azt is: „Ti pedig Krisztusé“. Ami azt jelenti, hogy igen, Isten semmit sem tagadott meg tőlünk, minden a mienk, de ezt a mindent nekünk Krisztus hatalmának és dicsőségének növelésére kell felhasználnunk. Mert mi minden javunkkal, kincsünkkel az övé vagyunk. Krisztusé az értelmünk, mert hiszen az ő dolgai felett kell gondolkoznunk. Krisztusé a vagyonunk, a pénzünk is, mert azzal is az ő akaratát kell szolgálnunk e világban. Krisztusé a családunk, neki kell nevelnünk gyermekeinket. Krisztusé testünk és lelkünk is, azt is az ő számára kell tisztaságban, szentségben megtartanunk. Újév napján boldogan halljuk az Ígéretet; Minden a tiétek. Csak aztán ne feledkezzünk meg az újesztendő egyetlen egy napján arról sem, hogy mi meg a Krisztuséi kell, hogy legyünk. Dedinszky Gyula. VILÁG ÁRVÁJA. Havasok alján rozzant viskóban Pislákoló gyertyafény mellett, Emberek ülnek szomorúan, némán Nézik a zord, kietlen telet. Az apa fáradt, ajka szótalan, Testét gyötörte nagy, nehéz munka, Nincs negyven éves, de már megvénült, Beleőszült a bús robotba. Az asszony fon a kályha mellett, — Kezében gyorsan pereg az orsó. Az arca sápadt, melle beesett, Mint akit már vár a koporsó. Kis gyermekük az asztal végén könyvet olvas nagy szorgalommal. Már harmincadszor kezdi újra S még mindig nincs kész a penzummal. Nehéz, fárasztó, kínos munka, Gyermeki lelke belekábul. Nem érti az idegen nyelvet Könnyes szemmel hát el-elbámul. Éjfélre mutat a vén óra S ö még ott görnyed a könyv melleit; Mert árva ő, — világ árvája, A neve: erdélyi magyar gyermek. Biró László. Könyves Kálmán király. Tragédia 5 felvonásban. Irta : id. Endreffy János. 8 ÚROS (reszket minden ízében, nem iszik): Felség, könyörgöm, rosszul érzem magam. Nem tudom... nem lehet... KÁLMÁN: Rosszul érzed magad? Épen azért igyál, mert az imént te mondád, hogy ennek a bornak az a tulajdonsága, hogy minden pillanatnyi rosszullétet azonnal megszüntet. Tehát rajta! Igyál! (Üros nem iszik, apatikusan lehorgasztja a fejét és már nem szól egy szót sem.) No nem erőlltetlek, hisz/en belátom, hogy nem ihatod ki, ha egyszer meg van mérgezve. Tudok mindent, te az én serlegembe mérget kevertél. Halljátok mind, Üros megmérgezte a boromat. Ez az ember itt, ez itt. (Udvari tiszthez): Mondd a szemébe. ISTVÁN TESTŐR: A tanácsterem rejtett fülkéjében voltam fültanuja összeesküvésteknek, ott voltak az értelmi szerzők: Álmos és Predszlava,, aztán te, Vatha és Péter, te vállaltad a mérgezést, Vatha a kardot, amellyel ketté keíletit volna szelnie a király fiának a fejét. ÁLMOS, ÚROS, VATHA, PÉTER (a király lábaihoz borulnak): Kegyelem, kegyelem... KÁLMÁN: Elég volt a kegyelemből, el a szemem elöl. Fogjátok meg, vigyétek! (Fegyveres testőrök, szolgák jönnek és kivezetik őket.) ördög és pokoli... Mi volt ez itt? Oh ,ti vért szomjuhozó fenevadak, Sátán cselédei, elkárhozotlt lelkek, a pokol konyháján halált főző mesterek, a világ elvesztésére szövetkezett alvilági banditák, őrült gyilkosok!!... Romboljátok szét ezlt a kolostort, szedjétek szét minden kövét. Pusztuljon egész Dömsöd, mert átkozott annak minden talpaiattnyi földje, nem méltó rá, hogy az Isten napja süssön rá, hogy a magas ég csillagos legyen fölötte, hogy éltető harmat szálljon határaira. Nem... nem... a kolostor nem bűnös... Dömsöd sem bűnös! Nekem a gyilkosokkal van dolgom, nekem a gyilkosokait kell megbüntetnem. Urak, hű jobbágyaim, halljátok Ítéletemet: Álmos veszítse el mind a két szemét és nehogy fia, Béla az én István fiamat majdani trónján úgy háborgassa, mint Álmos most engemet, veszítse el ő is mind a két szemét. Hasonló sors érje a három szemetet: Urosít, Vathát és Pétert. Predszlavát fogjátok el. (Kimerültén a székre rogy, tanácsosai részvéttel veszik körül, Eufémia hidegen megy el mellette.) JÁNOS NÁDOR: Bölcsen ítélkeztél, felség. Mi is mind hozzájárulunk. BOTHFIA BENEDEK: Az egész nép azt akarta volna, hogy Álmos és egész családja kiirtassék. KÁLMÁN: Álmos legyen felelős a történendőkért Isten és ember előtt! (Függöny.) IV. FELVONÁS. Színhely: Esztergom. A királyi palota. 1 JELENET. Eufémia, Vladimir, Kálmán, Testőrök. EUFÉMIA (jön Vladimir, Eufémia elébe megy, mindkét kezét nyújtja neki, Vladimir megcsókolja, Eufémia maga meilé ülteti): Vártalak! VLADIMIR: Ez az én boldogságom! EUFÉMIA: El akarom neked mondani, ami a szivemre nehezedik, a te részvéted könnyíteni fog rajta. VLADIMIR: Mi történt? Megölöm, aki... EUFÉMIA: Nincs erre szükség, herceg. A király a kis Béla megvakítása mialt't búskomor. Furdalja a Ielkiismeret. Mindig a feje fáj. Engem kerül. A szava ingerült. Nem kell őt már megölni, fölig halott már. VLADIMÍR: Súlyos helyzet igen. Én minden szenvedést szó nélkül elviselek, de a tiedet elviselni nem bírom. Mit tegyek? EUFÉMIA: Az^; tedd, hogy megmaradsz továbbra is az én leghívebb barátomnak. Én olyan elhagyatott vagyok, elhagyatott!... VEAPIMIR: Nem elhagyott az, akit egész Oroszország
