Harangszó, 1935
1935-03-17 / 12. szám
90. HARANGSZÓ 1935 március 17. Egykés népek. (Második közlemény.) „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?“ (Petőfi.) A családi élet kertjének, az emberiség fájának virága a gyermek. A virágból pedig fejlődik a gyümölcs. De mennyi virág van, amiből gyümölcs sohasem lesz; hát még ha a virágzás is egészen elmarad! Alig lehet szomorúbb látványt képzelni is annál a kertnél s gyümölcsnél, melynek rügyező virágait megsemmisítette a dér, vagy elpusztította, letarolta a hernyó. Üdvözítőnk megátkozta a terméketlen fügefát, melyen nem talált gyümölcsöt. Átok fekszik azon a családon is, azon a népen is „melynek nincs virága“, gyümölcse; s a sorsa ugyancsak hervadás, kivágatás. Isten már az Édenkertben azt mondotta az első emberpárnak: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá“ (I. Mózes 1, 28.). Az Isten akaratának és parancsának szegül ellene az a család, az a nép, mely ezt a természetes fejlődést akadályozza. De nemcsak az Isten ellen, hanem vét önmaga, a saját érdeke ellen is. Mert alig van bűn, amelynek anyagi vonatkozásban is nyilvánvalóbb lenne a szomorú következménye, mint éppen az egykének. Az ember, mint a teremtés koronája, uralomra van hivatva. Ennek a földön való uralkodásnak és birtoklásnak előfeltételéül pedig maga az Isten is a szaporodást jelöli meg. A tapasztalás ugyanezt bizonyítja: a többség parancsol s kisebbség sorsa az engedelmesség; amit úgy a felekezetközi, mint a nemzetközi viszonylatban lépten-nyomon láthatunk. Bizonyos, hogy a műveltség sokat számít, de a nyers erővel szemben nem tud mindig s kellőképen érvényesülni. A többség még szellemi alacsonyabbrendüségében is igen sokszor fölényt jelent. A számra nagyobb, hatalmasabb nemzetek tartják kezükben a vezetést s irányítják a világ folyását. Nem lesz érdektelen ez alapon, a többségi elv és az egyke szempontjából egyes népek közt statisztikai összehasonlítást tenni. Az alábbi kimutatásban a magyarországi viszonyokhoz mérten a legkisebb és legnagyobb szaporaságú európai országok 10 év közti születési helyzetképét adjuk négy csoportban; hozzá véve az Európán kívüli, világviszonylatban („sárga veszedelem“) minket legjobban érdeklő Japán statisztikáját. E szerint az alábbi években ezer lélekre a következő születés esett: 1924. 1927. 1931. 1933. Magyarország 26.8 25.7 23.7 22.0 Németország 20.5 18.3 16.0 14.7 Anglia 18.8 16.7 16.3 14.9 Ausztria 21.7 ? 15.9 14.3 Franciaország 18.7 18.2 17.4 16.3 Svédország 18.1 16.1 14.8 13.7 Csehszlovákia 25.8 23.3 21.5 19.2 Olaszország 28.4 27.6 24.9 23.5 Románia 37.2 35.8 33.3 32.0 Japán ? ? 32.2 31.6 Ez a statisztika általánosságban mindenek előtt azt mutatja, hogy a születési arányszám az egész vonalon fokozatosan csökkenőben van. Ez a csökkenés, visszaesés Ausztria nagy aránytalanságú hanyatlását leszámítva szinte mindenütt egyenletes menetű. Az ösz- szehasonlításból pedig az tűnik ki, hogy a születések száma legcsekélyebb Svédországban, Ausztriában, Németországban és Angliában; viszont a legnagyobb Csehszlovákiában, Romániában és Japánban. Magyar- ország születési arányszáma az előzőknek felette áll, A takarékosságról. n. A múlt század' közepén a váltóforintos, a mainál még kevesebb gazdasági dnyomottságban a már említett jó Kalmár mester nap-nap után tanította: ,,Ha két krajcár a bevételed, egyiket tedd félre, takarítsd meg s okvetlen meggazdagodsz“. Ezt a tanítást jól elplántálta, sokszor öntözgette, kivirágzott szépen. De gyümölcsözött is. Belénk átplántálták a tanítványok: a szüléink és a nagy- szüleink s mi is tovább adtuk és adjuk a gyermekeinknek. De közvetlenebbül is gyümölcsözött. 1859-ben elégett az egész falunk, mindenki kölcsönre szorult. Felvették a váltóforintokat, amiket azután osztrák értékben kellett visszafizetni és úgy is adózni. Keserves, rossz esztendők jöttek. Többször is minden elfagyott, vagy mindent elvert a jég, száraz esztendők is voltak. Akkoriban esett meg a híres pápai „TiroI“-ban, hogy a szokás szerint betért rábaközi, kemenes- aljai, sokoróaljai és bakonyaljai vásáros nép tarisznyái csak nem akartak megnyilatkozni. Előbb megpanaszkodták a mindent letaroló jégverést, hogy merről jött és merre húzódott és hogy hogyan voltak kénytelenek hajdinát vetni, ha éhen veszni nem akartak. És csak eféle előzetes mentegetőzés után nyíltak meg szemérmes kényszerűséggel a tarisznyák és kerültek elő belőlük a kínos színű és szerkezetű hajdinakenyerek. Lassanként még dícsérgették is, hogy egészen jó. Akkoriban járta az a nóta is: „Nincsen széna, nincsen abrak, kedves lovam agyoncsaplak“. „Ne csapj agyon, édes gazdám, kitelelek árpaszalmán!“ Megöregült az amúgy is két és félszeresére emelkedett adósság. Félszáz esztendő telt bele, mire lefizették, de lefizették. De micsoda takarékosság árán! Tanulságos, talán mulatságos is lenne annak szemléletes elmesélése, de hiva- tottabb elbeszélői lehetnek annak a takarékos világnak a 60—70—80 évesek, akik nagyobb részt vettek abból. Tőlük kérdezzék meg, kedves olvasóink, hogy milyen konyha, milyen divat járta akkoriban? Ruházatban, lábbeliben és egyebekben? Milyen zokszó nélkül viseltük az idősebb testvérek kinőtt ruháit, láb- beliit? A váltogatós, kétlábos, rezesorrú csizmákat! Ma már falun sem látjuk ekkora fokát a takarékosságnak. Igaz, ha nincsen is idősebb testvér, hogyan is örökölhetne tőle kinőtt cipőt, csizmát, ruhát; vagy ha ifjabb testvére sincsen,» hogyan is hagyhatna rá ilyesmiket? Ezt csak sokgyermekes családokban lehet megtenni. Én nekem diák koromban mutatták meg, úgy kirakatüvegen keresztül, hogy milyen a torta. Nem is köny- nyen hittem el. Bezzeg ismeri most minden 4 éves gyermek, hiszen már a keresztelőjén is volt belőle kettő-három. És mennyire igyekeztek akkoriban mindent odahaza sajátkezüleg megcsinálni, hogy abból a bizonyos két krajcárból az egyiket okvetlenül otthonmarasztalhassák. Kihasználták az időt, de a vasárnapot megtartották. És a bajokból Isten segítségével csak kivástak, igen erős közadózás mellett is. Bizonyos, hogy takarékosságból igen súlyos gazdasági bajokból is meg lehet gyógyulni és vele a még súlyosabbakat meg lehet előzni. A takarékosság ösztönös formáját már az állatoknál is megtaláljuk. És pedig nemcsak a méheknél és a hangyáknál, hanem az ürgénél, hörcsögnél és még sok állatnál is. Még a kutyák és a macskák is raknak, szószerint: takarnak el élelmet a bőség idejéből. Ez már a takarékoskodás kezdete. A közvetlen holnapra gondolás, azaz gondoskodás. Az ürge és a hörcsög az egész télre való élelmet összetakarítja már. A méhek és a hangyák pedig egy egész évre valót, sőt a bőség szerint esetleg még többet megtakarítanak. Ezektől különös önzetlenség az, hogy nem is a maguk számára, mert hiszen élettartamuk sokkal rö- videbb, hanem későbbi nemzedékek számára, amelyek a dolgozó méheknek nem is ivadékaik, csak ifjabb testvéreik. Ebben az emberen is túltesznek részben, mert az ember leginkább csak a maga és ivadéka számára gyűjt, takar. Az ősi vadászó népek, kiknek állandó lakóhelye még nem volt, de a halászó népek is, csak a legközelebbi időre takarítottak. Az elaggott, harcképtelen öreget, hacsak gyógyítani nem tudott, vagy egyáltalában eszével nem tudta pótolni valamiképen ereje fogyatékosságát és hasznosítani, talán nélkülözhetetlenné tenni magát a törzsnél, akkor mint felesleges nyűgöt, elpusztították. Az ettől való félelem lassanként megtanította az embe-
