Harangszó, 1935
1935-02-24 / 9. szám
68. HARANQSZÓ 1935. február 24. Silány nők mellett, silány a társadalom is. * A gyermek jövője, mindig az asszony kezében van. * Nem mondhatjuk a divatnak, mint Józsué a napnak: „Állj meg!“ De ez nem is szükséges, csak kinövéseit kell kerülni. Ha a nők ruházatukra kizárólag a fekete, szürke és barna szint fogadnák el, mint ezt a férfiak nagy bölcsen már rég teszik, táncvigalmakra a fehér, szín minden más színű ékítés nélkül, úgy a divat hatalma örökös változataival illő korlátok közé lenne szorítva. * Szögyén Zsigmond szabolcsi nemes és főispán jó, de szigorú apa volt. Leánya, Antónia 16 éves korában készült először bálba. Vacsora közben atyja megkérdezte, hogy volt-e aznap templomban? A leányka pirulva vallotta be, hogy ruhájának és hajának díszítése miatt ma nem ért rá. A vallásos apa összeráncolta homlokát, hirtelen felállott, leányához lépett, kiszedte ruhájából és hajából a csokrot és a szalagokat. — Tanuld meg, leányom, hogy első a kötelesség s csak azután jön a mulatság. Ma itthon maradunk! De a leányka nem is mulasztotta el soha többé a templomot a mulatság kedvéért. * Az asszonyoknak ékességük ne legyen külső, mely vagyon hajuknak föl— tekerésében, aranynak viselésében, vagy szép palástoknak öltözeteiben. Hanem a szívben elrejtett embernek, a szelíd és csendes léleknek rothadatlanságában, mely az Isten előtt becsületes. Nemes Miklós. Kocsival a falvakon át. ii. Beszámolómat ott hagytam abba, hogy öcsön indulunk a szivek felé. A házakon olyan pirinyó ajtók vannak erre, hogy hétrét görnyedve tudunk csak beljebb kerülni, de a szívek ajtaján felemelt fővel is beférünk. Kopogunk ház- ról-házra és megtelik a háló. Azután ismét tovább ... Az utak még havasak, de azért elérjük Csékút határát. Lapátos kísérőinktől is elköszönünk és új várakozásokkal nézünk az este elé. Virrasztanak a gazdák! .Már tíz óra is elmúlt és még egyre járjuk a falut. Micsoda vendégszerető nép! 99 háznál járunk, 99 háznál kínálják a „fölmelegített“ bort. Csak még ez hiányzott! Hanem azért bor nélkül is elbeszélgetünk. Épen nagy bajúszú gazda előtt állok, azt mondja, ü hitte az őzet. „Már milyen özet gazduram?“ — „Hát akibül a püspök urunk evett. Mondta is, jó volt“. Én is csak azt írhatom, jó volt, igen jó volt ez a késői vándorlás. A több, mint 50 pengőn felüli összeg erőt, hitet adott és ezzel az új erővel terhesen érkeztünk Ajkára. Ajkán... Ott ment ám csak a gyűjtés! Nagy- tiszteletíi asszony kíséretében kopogunk mindenfelé. Otthon van minden háznál, benn lakik minden szívben és mire lehull az alkony, elkerüljük a 100 P-t. Olyan jó látni, hogy bányászaink szemében is — akik kommunistáknak vannak kikiáltva országszerte — meghazudtolóan csillog az-egyház iránti szeretet. Reggel nehéz a búcsúzás. Nagytiszteletü asszony cukorral bocsájtaná útnak a paripánkat, de az Alex ménesbe rúgta eddig a port, ahol nem simogatta asszonyi jóság; most se szorul rá. Édesség nélkül is indít, mint a fergeteg. Már meg is érkeztünk Pusztamiskére. Jákfai Gömbös Sándornál, Sándor bátyánknál ütöttünk tanyát. Véle jártunk, véle szolgáltunk és mire nagyon sötétté gombolózik össze az este és nagyon csikorgóra fagy a hó, véle fordulunk be a tanítói lak ajtaján. Meleg kis otthon. A harmonium hangjai mellett nézegetjük a a tanító úr bőrbe kötött imakönyvét, bőrbe kötött prédikációit, lehet vagy 30 kötet. Szépen, sorjában állnak a polcon, írójuk lelkesen simítja végig valameny- nyit. Dehát tovább! .. . Csögle, Somlóvecse, Nemesszalók maradnak mögöttünk. Álennyit lehetne írni róluk, ha nem kellene rövidre fogni a beszédemet! Szalók csak filia, Dab- rony filiája, de a szíve dédelgető anyja lett templomépítésünk gondolatának. Gyűlik is ám a pénz! Itt is elkerüljük a 100 P-t. Hát csüggedjünk, szorongjunk, mikor az Úr szakadásig tölti a hálókat? Kánaán földje felé... Mihályházon, Sergényen keresztül állunk meg a külsövati iskola előtt. Ebben a kis községben minden csupa szív. Talán Balogh tanító úrékból árad szét ez a meleg jóság. Szegény a község, sok az arató, a zsellér és nem is gyűjtök. Csak úgy odarakják híveink az asztalra, amit elszántak. 45 P kedves ajándék az Úr előtt, hiszen nem a fölöslegből, a szűkösségből vétetett. Hanem ez már Kánaán földje — Vas vármegye. Nem tudom, miért nevezték el az én atyámfiai Kánaán földjének, ezt a vasi földet, talán azért, mert olyan egyenesek erre a földek, mint a gyúródeszka, talán azért, mert igen sok erre az evangélikus testvér? ... Nem tudom, nem tudom, de magam is sokat várok Vastól. A Vidos-portán ... Az Alex fáradtan is érzi, hogy nemesi portát érint a lába . .. Büszkén kapál Koltai Vidos Dániel egyházmegyei felügyelőnk kúriája előtt. Celldömölki lelkészünkkel kerülök beljebb. Az öreg kúria nagyterme csupa múlt. A falakról attilás ősök, karakán vitézek, szelíd szemű nagyasszonyok kémlelnek reánk. Csak a kis örökös arcképe hiányzik, de azt még nem izgatja se a múlt, se a történelem, ott gögicsél a nagymamája karjában a kályha mellett. A cserépkályha duruzsolva kínálja melegét, de a harangszó hív, — indulunk az iskolába. A terem zsúfolásig, a szívek csordulásig vannak. Az oltárrá épült asztalkán ott csillog a lelkek ajándéka: 40 P. A katasztrófa ... Nem én nevezem annak, mások adták rá ezt az ijesztő nevet, én csak azt mondom — félreléptünk. Nem mondanám el, dehogy mondanám, ha az Alex jó hírnevét nem kéne visszaállítani Cell- ben. Az egész úgy történt, Merséröl hazafele autót értünk. Sötét volt, késő, 10 óra és a sofőr nem látta fontosnak leoltani a reflektort. Az Alexnek eszébe jutott a fénytejút láttán, hogy milyen hatalmas szökésekkel került a ménes élére pár héttel ezelőtt még és a fényárban emléket idézett: félreugrott. Gyorsan történt. A ló vizes volt, az árok nedves. A szerszámot elmetéltük, az Alex tüzet fújva ugrott talpra. Szabadon, kötőfék nélkül ott hagyhatott volna, de csak állt, állt, szép, szomorú, okos fejét a kocsi felé fordítva ... Alig tudtam hazavezetni Berzsenyiék istállójába. Mi lett a kocsival? A rúd darabokra tört és későn, éjfél tájban a kocsi is ott pihent az új ifjúsági ház udvarán. A cserkészek húzták haza s ők keresték meg a Mersén kapott pénzt, ami elveszett az úton. Ó milyen csodálatos az Isten kegyelme! Az összes ezüst, stb. pénz elveszett, hosz- szú, hosszú úton hullott a földre és meg lett mind. Először az 1 filléresek (9 db.). Aztán a többi. Mert az Űr az elveszettet is vissza tudja adni, ha bízunk benne. * Most már csak annyit: gazdagon utazunk tovább. Olyan testvér, olyan rokon ez a kicsike haza! A tanítónknak eddig minden faluban akadtak még rokonai, pedig hát félszáz falut átröpültünk már. És most a sok rokon az ország előtt szégyenelné, ha azt hinné valaki, ő hajtotta a kocsit a fölboruláskor, nem; meg kell vallanom nem ő kocsis- kodott, hiszen a dülés percében talán Barlahidán nézett bele kicsi gyerekének lázfényes szemébe, én, én hajtottam és törtettem azon a késő estén Cell felé... Már együtt vonulunk ismét, át falvakon, megyéken és még a lovunk, ez a gyorsröptű, sötétpej Alex is tudja tán, hogy nem állunk meg addig, míg Isten a templom pénzét el nem készíti egészen. Testvérem! Ugy-e imádkozol néha ezért a kis templomért? Ne feledd, ez nem csak egy falucskának, hanem az egész „Országnak a temploma“. Jakus Imre. AZ ÉN TANÍTÓM. Az én tanítóm: Isten embere! Munkája áldott, tiszta magvetés. Arcán a Krisztus szereiete ég S míg oktat, nevel, szeme égre néz. Az én tanítóm: Isten embere! Mindenik szó, mely felcseng ajkáról, Visszhangra talál a gyermekszívek ben S hitvallás az Isten irgalmáról. Az én tanítóm: Isten embere! S midőn emlékszem elmúlt időkre, Hálaimádság remeg ajkamon, = Mert ő volt az én életem őre! Az én tanítóm: Isten embere! Beoltó telkembe Krisztus hitét, Hogy szeressek minden, minden embert, Hallgassam és megtartsam az igét! Az én tanítóm: Isten embere! Most, amidőn visszaemlékezem, Úgy érzem, hallom intő szavait! S kezem kezébe nyugodtan teszem! Az én tanítóm. Isten embere! Lelkében égitüz lángja lobog! S én áldást kérek rá tőled Uram: Add, legyen ő mindig áldott s boldog! Bertalan Sándor.
