Harangszó, 1935
1935-02-17 / 8. szám
60 HARANGSZÓ 1935 február 17. lángnak, folyónak, pataknak, erdőnek, mezőnek külön jó és rossz szelleme volt. Amikor az emberek a kezdetleges műveltségből kibontakoztak s a zsidók a bálványozásból visszatértek az egy Jehovához, a török népek az egy Isten: Allah imádásához s a népek legnagyobb csoportja felvette a keresztyénséget, a régi hit rejtelmes csodái is nagy részben széjjelfoszlottak, de tökéletesen meg nem semmisülhettek. A tudatlan s rajongó ember ma is minden általa nem értett természeti tüneményt csodának gondol. Nem lehet neki olyan ostobaságot mondán, amit szentül ne hinne s a hallott történeteket tízszerezve megnagyítva tovább adja. A sötétségtől meg úgy fél, hogy minden árokban, bokorban kísérteteket, szellemeket lát s már naplemente után egy hirtelen felrebbenö madár és egy zizegve lehulló falevél is képes holtraijeszteni. Vannak a mai népbabonáknak olyan általános, egyszabású alakjai, amelyek minden nemzetnél ugyanozon formában és néven ismerősek s melyeknek csodálatos emberfölötti, titkos hatalmától egyaránt fél és retteg a babonás ember az óperencián innen is, túl is. Ilyen szörnyalakok a boszorkányok, kísértetek, hazajáró lelkek, garaboncások. táltosok, lidércek, útonjárók, sírból kikeltek és sárkányok. A legtöbb nép a boszorkányt vénasz- szony képében ismeri, de néha öregemberre is ráfogja a boszorkány nevet. A babonás hit szerint a boszorkány el tudja változtatni magát mindenféle állattá, legszívesebben vörös, vagy fekete kutyává, macskává, vörös kakassá, vagy más csodálatos dologgá. Megronthatják az embert mindenféle betegségekkel és járványokkal. Ha pedig egy ilyen vén boszorkány különösen is megharagszik valakire, akkor azt annak módja szerint megnyergeli, felkantározza s úgy lovagol rajta a gellérthegyi boszorkány-gyűlésre. Alig néhány esztendővel ezelőtt egy öreg földmíves bizonyítgatta előttem, hogy ő is látott már boszorkányt, sőt „egyik iccaka — mondotta — meg is nyomott, ide ült a mellemre“ s közben kezével mutatta a boszorkány állítólagos ülőhelyét. Az bizonyos, hogy Könyves Kálmán hiába mondta ki: „boszorkányról, mert olyan nincs, törvény előtt szó se essék“. A későbbi századok boszorkányperei tanúskodnak arról, hogy mennyi emberélet esett áldozatul e szörnyalakról alkotott balga hitnek. De ugyancsak ezek a perek győznek meg minket arról is, hogy akiket boszorkányok gyanánt elégettek, mind a butaság, vagy a boszúállás áldozatai voltak. Mert az is megtörtént, hogy akiket boszorkányság miatt vád alá helyeztek, mivel tudták, hogy hiábavaló minden védekezésük, bosszút álltak a feladókon, sőt az ítélő bírákon is. Csak annyit kellett mondaniok, hogy ez, vagy amaz szintén boszorkány, hogy velük volt a boszorkánygyűlésen s azt a szerencsétlent azonnal elfogták, vallatták s irgalmatlanul megégették. így vallott egy csizmadia inas pajtására, hogy az a határt elvesztette jéggel s a szegény borzas inast is a máglyára juttatta. így vallott egy asszony magára, a szegedi bíróra, Rózsa Dánielre s bizony bíró uram is a máglyára jutott. Boszorkány- perek mintegy kétszáz esztendő óta nincsenek. Fájdalom, azonban megmaradt a boszorkányság nyoma sok olyan babonás hitben, ami nemcsak szégyenére válik népünknek, hanem igen sokszor a legnagyobb ártalmára is van. A boszorkány után a legfélelmesebb alakja a babonának a kísértet, vagy az ezzel azonos hazajáró lélek. A nyáron hallottam, hogy egy zsidó család, amikor hazaérkezett a családfő temetéséről, az ajtó előtt sorba állva, mindegyik családtag végigseperte a lakás ajtajától a kapuig vezető utat azért, hogy a megboldogult Izidor lelke közéjük vissza ne térhessen s éjjeli álmukat ne háborgassa; pedig a zsidók is tudhatnák Lázár történetéből, hogy az Úr senkit sem enged vissza a másvilágról. A magyar embernek is van erre egy jó mondása, mely így hangzik: „A rosszat a másvilágról nem eresztik, a jók pedig nem kívánkoznak“, mégis sok atyánkfia inkább levágatná a nagy ujját, mintsem elhigyje, hogy nincs kísértet, meg hazajáró lélek. Ezek aztán százféle dolgot tudnak mesélni szörnyűnél szörnyűbb kísértetekről és hazajárókról. Bizonyára e sorok olvasói is hallottak ilyeneket, azért példák említését nem is tartom szükségesnek. Ehelyett röviden rámutatok arra. hogy a kísértetek és hazajáró lelkek látásának az ijedtség és beteges képzelődés a szülőoka. Magunkról tudhatjuk, hogy ha éjjel egyedül vagyunk, vagy olyan helyen járunk, mely elhagyatottságáná! fogva már magában véve is barátságtalan, önkéntelenül is megélesedik képzelődésünk, a süket csöndben úgy tiinik fel, mintha hangot hallanánk, vagy nevünkön szólítanának s amint a képzelődés erősödik bennünk, ereinkben sebesebben kezd a vér lüktetni, a fülünk cseng s káprázó szemeink előtt fényes elvillanó sugarak, vagy tálán alakok is feltűnnek. Csak ha jól kinyitjuk szemünket s egy kis bátorságot erőltetünk magunkra, látjuk, hogy tulajdonképpen semmit sem látunk. Még a józan gondolkozásé s olyan emberrel is megeshetik ennyi a kísértetes dologból, aki nem szokott a saját árnyékától megijedni, de mennyivel inkább megtörténhetik a félénk, babonára hajlq emberrel, kinek lelkét már talán gyermekkorában megmérgezték mindenféle kísértetes mesékkel! Igazán nem is lehet csodálkozni, hogy ezektől — a kísértetnek öltözött csalók — az utolsó fillérüket is el tudják venni s őket magukat holtra tudják rémíteni. Ha rémmesék helyett arra tanítjuk meg gyermekeinket és embertársainkat, hogy a kísértet nem egyéb, beteges képzelődésnél, akkor bizonyára megmenthetjük őket a kísértetlátás okozta nya- vajatöréstől s elejét vehetjük annak, hogy babonás könnyenhivésünkből csalók gazdagodjanak. A babonák egyéb szörnyalakjaival, aminők a garaboncások, táltosok, lidércek, útonjárók, sírból kikeltek, sárkányok, —- nem foglalkozom. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy az azokba vetett hit oktalanságát egészen felesleges a Harangszó olvasói előtt bizonyítgatni. Mielőtt azonban rátérnék a vallásos babonákra, elmondok egy mulatságos történetet, melyet egyik faluról jött barátomtól hallottam. Hajnali szürkületben muzsikus cigányok bandukoltak hazafelé. Hónuk alatt, vagy hátukon cipelték szerszámaikat. A temető mellett haladva, a banda együk tagja csak megszólal: „Ugyan mit csinyáhatnak szeginy hóttak?“ Ebben a pillanatban az egyik sirdomb mellől felemelkedik egy árnyalak, kezében füstölgő pipát tartva és síri hangon felel a cigány kérdésére: „Pi-ipáznak“. Nosza meghűlt a morék ereiben a vér erre. A másodperc tizedrésze alatt hegedűt, brácsát eldobva, bőgőt, cimbalmot lehányva magukról, eszeveszetten elinaltak. Hátra se nézve, egyenesen befutottak az urasági majorba. De vesztükre. A kutyák észrevették a hivatlan vendégeket és rávetették magukat a száguldó füstösökre. No, szörnyű helyzetbe kerültek a szerencsétlenek. Hátuk mögött kísértet, nyakukon vad ebek. Óbégattak is rettenetesen, míg végre aztán súlyos sebesülések árán s úgyszólván felsőruha nélkül elmenekülhettek. És míg a cigánytanyán fogvacogva mondták el a történteket, azalatt a „pipás kísértet — a nagybaj- szú szőlőcsősz — együtt hahotázott néhány ismerősével a faluban azon, hogy szinte akaratlanul, hogyan ijesztett rá a fáraók „vitéz“ utódaira. A babonák ezerféle átka és veszedelme közt talán az a legsúlyosabb, hogy még a legtisztább vallást is megszent- ségtelenítik. A babonás ember beteges rajongássá túlozza azt s képzelgésének torzszüleményeivel megsérti a mindenható Isten fenségét. A vallásos babonáknak vége, hossza alig van. Ilyenek a jelenések, a csoda- és jóslátók, a stigma- tizáltak, vagy vérző szüzek. A csodatörténetek ma is úgy teremnek, mint esős időben a gomba. Egyszer azt halljuk, hogy egy pénteken, hajnalban sütött kenyér kővé vált, másszor azt, hogy valamely épület ablakán megjelent a Mária képe, vagy egy szent kvártélyozta be magát a legelő kútjába; a sziklafalon szentkép termett, vagy mennybéli levél érkezett az égből, amelyet csak a jók látnak, a rosszak elől pedig elfordul. De ki tudná felsorolni mindazt a sok csodálatos dolgot, amely időközönként majd itt, majd amott megmutatódik s aminek annyi hívője akad egy-két nap alatt, hogy egy hét múlva búcsújáró hely lesz a csodás vidéken, a második héten a hívők számára felépülhet egy kis kápolna fából s a jámbor búcsúsok részére — szintén rövid idő alatt —• egy terjedelmes kocsma — kőből. A hiyő evangélikus embernek egészen más fogalmai vannak a csodákról. Ha akad is egy-két rajongó, egy-egy lelki beteg, aki ilyen csodás helyen meggyógyul betegségéből, csodalátásban mégsem hisz, mert aki olyan dolgot lát, melyet rajta kívül senki nem láthat, az vagy örjöng, vagy képzelődik, vagy hazudik. A hivő evangélikus ember előtt „a mindennap kicsiny csodái, nagyobb és titkosabb csodák“. Csoda számára egy harmatcsepp a fűszálon, a szívének finom kalapálása, hogy árva lelke a magasságok felé szárnyat bontogathat. Vallja és hirdeti a költő szavaival: „Ne várj nagy dolgot életedbe Kis hópelyhek az örömök, Szitáló halk sziromcsodák. Rajtuk át Isten szól: jövök.“ Számára legnagyobb, egyetlen s örök csoda a Krisztus. Tudja, hogy Isten titkon jelen van a titkos kamrában s a munkaasztalnál ép úgy, mint a templomban, ahová az ö dicséretére gyülekezünk össze s megfizet mindenkinek nyilván, tehát nincs szükség arra, hogy
