Harangszó, 1935
Kis harangszó
70. oldal. KIS HARANGSZÓ 1935. október 20. édesanyjának, hogyan adta oda a kisfiúnak örömmel a saját kenyerét, édesanyjával újra hálát adtak Istennek, aki mostani szerencsétlen helyzetükben is megsegítette őket. Hát te kedves testvérem, mikor adtál hálát Istennek? Mit köszöntél már meg neki? Adj hálát Istennek, köszönd meg neki, amid van, mert Ő még a büntetést is szeretetből adja. Próbáld meg egyszer megköszönni édesapádnak nemcsak a jót, hanem a büntetést is! Próbálj meg egyszer hálát adni Istennek, amiért megbetegedtél, amikor pedig kirándulni mentek osztálytársaid, mert nem tudhatod, nem ért-e volna valami nagy, baj, ha elmentél volna! „Mindenben hálát adjatok!“ I. néni. HÁLAVIRÁG. (Tanító néni nevenapjára). Kertünknek igy ősszel nincs már sok virága, De azt mind leszedtük a nevenapjára S lába elé öntjük. Leszedtük'. Elhoztuk a mi iskolánkba, Hol most szeretettől borul arcunk lángba, Mikor im köszöntjük. Itt tanít bennünket minden szépre, jóra, Kis tanítványait a rossztól itt óvja, Itt serkent imára. A sok szerétéiért mit adjunk cserébe ? Mi a mi kis szivünk minden ékessége ? A szeretet s hála. Reggeltől estig. (Falust kislány története). 2. A mi mindennapi kenyerünket... Fürgén szedte Piroska a lábait. A délelőtti libapásztorságról az éhség miatt is .sietett haza libáival, most meg azért ment olyan vígan az útján, mert már .nem volt éhes. Siettette még a kezében lévő kosár is, amiben édesapjának vitte ki a szántóföldre az ebédet. Teherrel mindig jobb a sietés, hogy mielőbb letehsse az ember. Édesanyja figyelmeztetése miatt is kilépett, mert tudta, hogy édesapja nem szereti a kihűlt ételt és szereti a pontos déli ebédelést. Még jó húsz perce lehetett délig. Azalatt épen odaérkezhet a földjükre. Jól kiszámította magának. Csak egyről feledkezett meg: az ördögről. — Piroska, Piroska, — szalad feléje lelkendezve a patak partja felől - a Szabóék Linája, aki az iskolában mellette ült a tavasszal, — gyere csak, mit találtak a fiúk a patakban! — Sietnem kell. — Felelte Piroska. Szeretetet s hálát fejez ki az ajkunk, Mikor nevenapján mind azért sóhajtunk S száll szivünk fohásza : Hogy amit mibennünk napról-napra épít, Azért a mi kedves, jó Tanító Nénink Az Isten megáldja! Az Isten áldja meg! Az Isten éltesse, Kis tanítványait még soká vezesse S mindig szeresse. Fel. — Oh, te csacsi, még nincsen dél. Pár perc az egész. Nézd csak meg. Ott van a Pista kezében. Kígyó. Hát bizony szörnyű látvány volt; vagy érdekes?! Maga Piroska sem tudta, mit gondoljon. Ö bizony elhajította volna a kígyót a kezéből, hiszen megmarná. Pista mindig bátor fiú hírében állt, de ezt nem gondolta volna felőle talán az egész falu egyetlen kis gyereke sem, hogy úgy tartja a kezében a kígyót, mint Mózes a faraó előtt. Hogyan is csinálja hát. Ez már mégis érdekes lehet. Pista kinálgatta a társainak. Odatartotta az orruk elé. A lányoknak meg a haját akarta vele összegubancolni. Volt ott sikítozás, de azért nem ment el senki, sőt mindig több és több gyerek gyűlt a patak partjára. Piroskának az tetszett a legjobban, hogy Pista eleresztette és mégis mindig megfogta a kígyót. Ilyenkor eleinte rángatódzott a kezében, mikor látta, hogy semmi sem használ, akkor hirtelen megmerevítette magát, olyan lett, mint a faág. Piroska egészen Pista közelébe ment és nézte azt a különös állatot.
