Harangszó, 1935
Kis harangszó
42. oldal. KIS HARANGSZÓ 1935. május 19. Őrzi az Isten, megvédem én is. BiKf-bú. írja: Farkas Zoltán bácsi. 9 Hát csúnya egy erdő volt. Biki-bú maga is megdöbbent, hová jutott. Pedig még eddig csak a növényvilággal találta magát szembe s nem is gondolt arra, hogy mennyi borzasztó vadállat is lakik odabe’. Hatalmas majmok, kígyók, öklömnyi, meg emberfejnyi pókok, ormótlan madarak, ártalmas, óriási férgek. Küzködött, törtetett, vágta magát keresztül. A teste csupa-csupa vér, csupa seb volt már. A kunyhófal nádja is felhasogatta, az őserdő is megtépdeste. Ereje lankadóban volt, pedig a háta me- gett mind közelebb hangzott üldözői csörtetése. Ami előnyt nyert a síkon, itt elvesztette. Azok többen voltak, baltákkal, világossággal felszerelve. Gyorsabban vágták magukat keresztül. Biki-bú összeszorította a fogát, végső erőfeszítéssel dolgozott. De a csörteMadarak és fák ünnepén. Sátoros erdőben mily vidám az élet! A lomb között madár, a virágon méhek. Feliidill a lelkem a víg madárdalra .,. Amíg járok-kelek a puha avarba'. Tekintetem földről a kék égre vetem, Ahonnét minden jót Te küldesz Istenem, Téged dicsér a lomb, az avar uj füve, Mert minden élet itt, a Te kezed müve! Sátoros erdőben, ősi tölgyek alatt, Úgy hall rám a napfény, mint ezüstös Iharmat. . . Felújjong a lelkem s dalol a madárral, S megtelik virágok édes illatával. .. Dalos madarak, fák, füvek, virágok I Ti teszitek széppé nekünk a világot! Tirol átok szól ma a dicsérő ének S értetek zeng hálát a menny [Istenének! Sátoros erdőben, ahol madár dalol, S virág illat köszönt a zöld bokrok [alól, Mindig megfogadom: soh’ sem Ibántom őket, Békét hagyok minden áldott jóltevőnek! Érzem, hogy az Isten tudja fogadásom, Nem is csábíthat el semelyik pajtásom ! Védem a madarat, megvédem a fákat SJlvezem, ha nyár jön: az üdítő árnyat I Bertalan Sándor t. b. tés egyre közeledett a háta mögött. Egyszerre diadalordítást hallott. Már meglátták. Fáklyafény világította meg. Ugyanebben a pillanatban megpillantott maga előtt egy ormótlan nagy fekete szörnyet. Nagy sárga fogak villantak még a szemébe s egy feléje kinyújtott szőrös, fekete kéz... Aztán fekete éjszaka borult reá. Ájultan esett össze. Hajnálodik... Ki kell menni vadászni... Gyorsan feli... Édesanyja nem engedi... Odahúzza magához, átszorítja karjával, mint régen, kisebb korábban... De vadászni kell!... Engedjen el!... Kusza álomképek kergetődztek Biki- bú agyában, mielőtt felébredt. Amikor végre kinyitotta a szemét, bambán nézett maga élé. Nem emlékezett semmire. Nem tudta, hol van. Lassan tisztult az agya és kezdett öntudatra térni. De amit akkor látott, az megfagyasztotta a vért ereiben. Egy óriási gorilla-majom feje vigyorgott reá a félhomályban. Rémülten el akarta lökni magától, de a go-
