Harangszó, 1935

Kis harangszó

1935. május 5.

KIS HARANGSZÓ

39. oldal.

másnak; mindenki fogyassza el azt. amit maga szerzett. Én most úgy sem kerülhetek elő egy hétig, mert agyonüt lopásomért az asszony. Egyetek egeret, ha éhesek vagytok.

így beszélt az egyik s ugyanígy folytatta a másik. Ha tovább leírnám, mit beszéltek, elbámulnátok azon, hogy miképpen lehetnek a cicák ilyen ravaszok és gonoszok. Pedig ilyenek voltak ezek a fekete macskák.

Egyszer, napok múlva, szép holdvilágos estén megint együtt ült a négy cica. Zöld szemük szomorúan világított a sötétben.

— Rettenetesen elvertek lopásomért,

— mondta az egyik.

— Többet nem teszem. Csúf hálátlanság volt eddig tőlem, mikor úgyis bőségesen ellátnak ennivalóval.

— Múltkor a gazdával beszélt az asszonyom — szólt a másik — s hallottam, mikor mondta: Nézd csak ez a gonosz fekete tett nekünk akkora kárt a multor. Csúf fekete állat s amilyen fekete, olyan gonosz is. S higyjétek el társaim, ez fájt nekem.

— Hát akkor én mit mondjak — .mondta a harmadik. A kis Évike, az a

kedves, szőke gyermek az udvaron játszott. Mindig szerettem volna odadör- gölözni pici lábaihoz, de nem mertem. Ma bátorságot vettem s szép lassan észrevétlenül odasomfordáltam és a pádról Ielógó lábaihoz fektettem fejemet. Ekkor Évike lenézett és hangos sírással szaladt be mamájához:

— Édesanyám, nézze, odajött az az igen fekete. Édesanyám, biztos bántani akar, vegyen fel és kergessük el bottal.

— Feketék vagyunk és gonoszok, — mondta elkeseredve a negyedik. Volnánk csak fehérek s tiszták, majd szeretnének minket is. De hova forduljunk segítségért ? Ki tud minket fehérre tenni ?- Ki? Hát az Isten. O mindenen tud segíteni.

— Persze! Bizony ! Siessünk! Menjünk! — mondották a cicák s

elindultak az ezüstös holdfényben.

Az Úr elé értek. Előadták panaszukat: rút fekete színüket. Isten meghallgatta őket, aztán szigorúan belenézve a négy szempárba, kérdezte: „Nincs gazdáitoknak panasza ellenetek?“ Azok zavarukban sűrűn pislogni kezdtek. „De igen“ — vallották be. „Mások lesztek

F«hór«k vagyunk, mert jók vagyunk.

azért is keservesen meg kell dolgoznia. Úgy össze-vissza bogozódnak itt az óriási fák, meg a hatalmas futó növények, mint a falra felfutó vadszőlő indái. A toronynál is kétszer magasabb fák koronája úgy összeborul fönt a magasban, hogy szinte teteje van az erdőnek. Nem engednek azok be még csak egy árva napsugárkát sem. Napfényes délben is csak annyi bent a világosság, mint nálunk egy szép csillagos téli éjszakán. A sok lehulló levél el kezd az erdő fenekén rothadni s párolog, gőzölög, mint nálunk a trágyadomb. Ez a pára felszáll a magasba, de feljebb nem szállhat, mint a fák tetejére. Azok elzárják előle az utat. Így aztán odafönt eső lesz belőle s eső alakban hull vissza újra az erdő fenekére. Úgy, hogy az őserdőben állandóan esik az eső. De még micsoda eső! Olyanféle, mintha nálunk tiszta víz helyett trágyalé hullana.

Teljes sötétben, csöpögő, szivárgó esőben bújkálni át ágak-bogak, tüskék- bokrok, gyökérhálózatok között! Még pedig milyen gyökerek közt! Nem olyanok, mint az ujjam, vagy a karom. Ezek még csak újszülöttek és kisbabák a gyökércsaládban. A legtöbbje olyan, mint a derekam, némelyik meg mint a hektós hordó. S nem a föld alatt szaladgáltak, hanem a föld fölött, sőt a levegőben. Mert a legtöbbje olyan csudálatos fa volt, hogy fönt az ágaikról is nőttek ki gyökerek és vagy ott lengedeztek a levegőben, mint a tornateremben a má- szókötelek, vagy nőttek, nőttek lefelé s mikor elérték a földet, oda belefúródtak s úgy álltak, mint a tornateremben a mászópóznák. No, hiszen, a kúszónövényeknek nem is kellett több! Úgy fölmásztak rájuk, hogy többet le se lehetett szedni őket.

(Folytatjuk.)