Harangszó, 1935
Kis harangszó
1935 április 14. KIS HARANGSZÓ 31. oldal. Igaz történet. A pesti utcán csengetett a villamos, tülköltek az autók, a járókelők sietve lépegettek, egyesek a fényes, kivilágított kirakatok előtt álldogáltak, sóvár szemekkel nézegetve a sok kívánatos holmit. Több gyermek is akadt az álldogálók, nézegetők között s ha valamelyiknek pár fillér is akadt a zsebében, már indult is befelé, hogy legalább néhány szemet kaphasson a finom cukorkából. Csak a mi Dani barátunk, — akiről ez a történet szól, — ment megállás nélkül, csendes és nyugodt léptekkel hazafelé. Bizonyára fáradt volt, hiszen egész nap szorgalmasan dolgozott a műhelyben, de most, a napi munka után ráér kicsit saját magára is gondolni, — talán ö is meghallja a kirakatok hívó, csábító szavát: „Nézd, milyen szép és finom itt minden..., neked van megtakarított pénzecskéd... megérdemled, hogy juttass magadnak is valami ajándékot, hiszen fáradtál, dolgoztál érte!...“ Pedig hát hiába volt minden szép és jó felhalmozva a kirakatokban, hiába a nagydob: „Bomm-bomm, bommbomm, bomm-bomm“. Ez azt jelentette, hogy a falu apraja-nagyja a főtérre gyülekezzék. Mikor összejöttek, sorbaállították a fiatal gyermekeket 10 évestől 15 évesig. A varázsló beszédet intézett hozzájuk, hogy különféle versenyeket rendeznek s minden ifjú ügyeskedjék, mert azt szeretnék tudni, ki a legügyesebb és legerősebb. Az egész falu izgatottan figyelte a versenyeket. Az öregek odagyülekeztek a törzsfőnök és a varázsló köré. Ők voltak a verseny döntőbírái. Természetes, hogy mindenben Biki-bú lett az első. Az öregek azonban nem győztek csudál- kozni, hogy a törzsfőnök maga is menynyire dicséri most Biki-bút. Máskor mindig az ö fiát igyekezett előtérbe tolni, Biki-búban meg ezer hibát talált, holott a vak is láthatta, hogy Biki-bú a legügyesebb és legerősebb. Némelyik öregnek ez máris szöget ütött a fejébe. Ez a dicséret nem lehel őszinte! Valami kutyaság rejlik a háta mögött. A versenyszámok elfogytak, az ifjak újra félkörbe állottak. A varázsló nagy hangon kihirdette az eredményt: „Biki- bú lett a legelső. Biki-bú jöjjön be a törzsfönök kunyhójába, a többiek elmevolt a ragyogó kivilágítás, Dani úgy járt a fényes utcákon, mintha álmodna: nem látott meg maga körül semmit és én tudom, hogy lélekben messze járt a nagy fővárostól. Haza gondolt, a dunamenti kis faluba, ahol egy kis ház előtt a kiskertben töméntelen sok virág nyílik s a tovaszálló virágillat arról beszél, hogy ott a kis házban jólelkű, szelíd, dolgos emberek laknak... Oh mily nagyon szereti ö azt a kis családot, jóságos édesanyját, derék édesapját, szelíd kis hu- gocskáját... most is azt tervezgeti éppen örömrepesve, hogy első keresményéből, a megtakarított filléreiből miképpen szerezhetne örömet, meglepetést nekik? Hálás szívével, lélekben körülölelte azokat, akik annyit imádkoznak és fáradnak érte mióta csak a világon van. És akkor lélekben leborult a mindenható Isten előtt, hálát adva Néki is gondviselő sze- retetéért! ...És igen, hiszen ő Isten előtt is bizonyságát akarja adni hálás érzésének... de hogyan, miképpen?... És ahogy ezen töprengett, eszébe jutott valami... és levelet írt az édesanyjának. Az édesanyja, ott a kis faluban, elment a szép, fehérhetnek haza“.A hármas dobszó:„bomm- bomm, bomm-bomm, bomm-bomm“ is azt jelezte, mindenki menjen haza. Biki-bú nagybüszkén belépett a törzsfönök kunyhójának az ajtaján. Azt gondolta, megfogja kapni a kitüntető harcosi díszjelvényt, amit úgyis régen meg kellett volna már kapnia, ha a törzsfönök el nem gáncsolta volna mindig a vének tanácsában. A törzsfőnök azzal fogadta: „Nyújtsd ki a kezedet!“ Biki-bú elörenyujtotta mindkét karját. Ahelyett azonban, hogy díszes karperecét húztak volna rája, hirtelen megragadták mindkét karját, hátra csavarták, összekötözték a legerősebb rostkötéllel. Utána a lábát, betömték a száját s mint egy élettelen zsákot, bevitték a törzsfőnök kunyhója mögött álldogáló kisebb kunyhóba. Mindez olyan hirtelen történt, hogy szegény Biki-bú már csak akkor tért magához a meglepetésből, amikor ott feküdt a kunyhó földjén. Halálsejtelmek szorongatták a szivét. Nem tudta, mit akarnak vele, de egy bizonyos: akit ebbe a kunyhóba bezárnak, annak a sorsa meg van pecsételve. Azért is hívták ezt a kunyhót: „halálkunyhónak“. (Folytatjuk.)
