Harangszó, 1935

1935-09-22 / 39. szám

316. ftARANGSZŐ 1935 szeptember 22. nem fojtják el, akik álmoskönyv és javasasszony helyett az ige sáfárá­hoz járnak világosságért. Hány áldott lelki kivirágz.ás pusz­tult el bimbójában, mennyi gyötrő töprengés maradt megnyugtató fe­lelet nélkül, mennyi megoldható lé- lekszövevény vált a sátán gyilkos hálójává csak azért, mert az illető nem keresett orvoslást ott, ahol ta­lálhatott volna. Ez nem azt jelenti, hogy az evan­gélikus ember úgy tekintsen a lel­készére, mint magasabb rendű cso­datevő lényre, vagy mint ahogyan a fülbegyónó római katolikus tekint a mindent kifirtató s szentenciákat kiszabó gyóntatópap­ra, hanem tekintsen reá úgy, mint hivő testvérre, akivel közös imádságban együtt já­rul a nagy Orvos elé, kinél van minden kínzó kérdésre meg­oldás, minden beteg­ségre orvosság. Higyjék el, olvasó­ink : a magyar evan­gélikus lelkészek bol­dogok lesznek, ha nemcsak vasárnapon­ként látott (vagy tán nem is látott) prédi­kátorai, ha nemcsak politikai és gazdasági Az Isten csodálatos útja. Irta : Szende Ernő. 8 — Hát történt valami közietek? A férfi halkan beszélni kezdett. — Tudod, akkor hajnalban találkoz­tam vele az úton. Gyóntatni ment az egyik pusztára. Szóba eredtünk. S na­gyon, nagyon megbántottam. Nem öt, az embert, hanem mint papot. A hiva­tását. Szinte gúnyt űztem belőle. Kövei hajigáltam meg. De ő egy szóval se bántott. Süt, szinte sajnált. S megjósolta, hogy leszek én még Istent félő, templo­mot látogató ember. S lám, a kő helyé­be kenyeret nyújtott. Pedig azt hittem, a történtek után soha rám se néz már. — Pedig volt itt s nem is egyszer. Sokszor meglátogatott, mikor beteg vol­tál. S ha nem jöhetett ö, a cselédjét küldte el. Úgy érdeklődött utánad. Óh, áldott jó ember ő. Isten igazi szolgája. — Az az. De hát miért nem jön most? — Szeretnéd, ha eljönne? — Nagyon szeretném. Szeretnék tőle bocsánatot kérni. A kezét megszorítani. S megköszönni a jóságát, a lelke nemes­ségét.' Az asszony túláradó boldogsággal csókolta meg a férjét. — Elküldök érte. Vagy ami még tanácsadói, hanem valóban lelki- pásztorai lehetnek híveiknek. Akinek pedig lelki kérdéseivel bármily oknál fogva nincs kihez fordulni, annak a Harangszó sze­retne segítségére lenni. Mindenek­ben készséggel állunk a mi nagy családunk tagjainak rendelkezésére. Az almalepke elleni védekezéstől kezdve, a versbirálaton keresztül, az elhelyezkedést kereső kérésig rengetegféle dologban küliöiüik szét tanácsadó leveleket. Szívesen tettük s tesszük ezután is. De kü­lönösképpen szeretnénk kiépíteni a Harangszó szolgálatának azt az ágát, amely a lelki életre vonatkozó jobb lesz, magam megyek el. S megké­rem, jöjjön velem. Varga megcirógatta az asszony arcát. — Eredj Erzsikéül. Én gyenge va­gyok még arra, hogy elmenjek. Pedig szeretnék. Úgy illene. De messze lakik. Úgy hiszem, nem volnék képes megten­ni az utat.- Hát kéretem, fáradjon el hoz­zám. Siess, Erzsikém. Nehezen várlak benneteket. Küld ide Ilonkát. Elbeszélge­tek vele addig. — Sietek Dénes. S ha odahaza van, bizonyos, hogy velem jön. Ilonkát be­küldőm. S az asszony örömteli szívvel szinte repült a papiak felé. * — Hálásan köszönöm a jóságát, ke­gyességét, tisztelendő uram. Nem érdem­iem meg, az bizonyos. De rajta leszek, hogy méltó legyek rá. Rongy, komisz ember voltam, kit elbizakodottá tett az élet, a siker. Sohse jutott eszembe, hogy amennyit felvisz az út a hegyre, ugyan­annyit vezet le róla is. S nemcsak a ka­paszkodás veszélyes, de a leereszkedés­kor is nyakát szegheti az ember. S én már a zuhanás útján voltam. Még egy­szer köszönöm. S ígérem, sohse feledem el azt, amit értem és értünk tett. A lelkész melegen rázta meg a feléje nyújtott kezet. — Nekem ne köszönjön semmit, Var­ga úr. Én csak gyenge és gyarló eszköz vagyok az Isten kezében, Neki köszön­kórdcsek megbeszélésével foglalko­zik. Szolgálni szeretnénk e téren is. Elsősorban e téren. Csak legyen kinek! Sz. J. A bonyhádi ev. reálgim­názium uj Diákotthona. Mikor a bonyhádi ev. reálgimnázium új épülete 1908 őszén megnyílt, szinte magától kínálkozott az a terv, hogy a régi épületet diákotthonná alakítsák. 1909 őszén Molnár Kálmán tanár veze­tésével valóban meg is nyílt a Diákott­hon. Az új intézmény életrevalónak bi­zonyult. 1912-ben már az Otthon kibő­vítése is szóba kerül; terv is megy fel a mi­nisztériumba, de a mi­nisztérium nem találja elfogadhatónak. Mire az új terv elkészült volna, a közbejött világháború minden tervezgetést el- hallgattatott. — 1926­ban éled fel újra a régi gondolat; az egyházi fő­hatóság melegen támo­gatja a fenntartóság tö­rekvéseit s dr. Tóth Ist­ván államtitkár jóakaró közreműködésével az egy­házmegye részére meg­szerzi az állam segélyét. Nem kis gondot oko­zott azonban a fenntar- tóságnak az új Diákott­hon elhelyezésének a kérdése. Hosszú, körül* * het mindent. Öt, egyedül csak öt illeti a hála, a köszönet. Övé a dicsőség! Mi emberek, gyarlók vagyunk, bűnös, vét­kes emberek, kik gyakran megfeledke­zünk az ö jóságáról, áldásáról. Azt hisz- szük, minden siker a mi munkánk gyü­mölcse s ez elbizakodottá tesz. Az elbi­zakodott ember meg csak önmagát lát­ja. Nagynak, hatalmasnak képzeli ma­gát. Eszébe sem jut, hogy egész élete csak egyszerű légvár, amit a legkisebb szellő is romba dönthet. Gyarló, ingatag a mi életünk. A legmagasabb polcról, az emberi dicsőség zenitjéről is csak a por­ba hullunk vissza. Varga úr is azt hitte, magasan jár. Hogy e magasból már soh­se kerül le. De egyszerre csak megkez­dődött az esés. Fokról-fokra bukott. De lám, az Isten kegyelme megmutatkozott. Nem engedte, hogy végleg elbukjon. Egy helyen megállította. Talpra állította. Óh, csodálatos az Isten útja! Sok az el­ágazása, de csak egy célhoz vezet. Ö hozzá. S most már egyedül csak magán múlik, hogy megmaradjon ezen az úton. Ragadja meg ezt a láthatatlan kezet a hitnek csodálatos erejével s higyje el, ha görcsösen kapaszkodik abba, soha többé el nem bukik. Csetleni, botlani fog, hiszen az élet útja tele van akadá­lyokkal. Talán el is esik. De ez a kéz mindig talpra fogja állítani s végül is el­vezeti abba a biztos örökéletű révbe, amelybe mindnyájan törekszünk. — Köszönöm jóságos, biztató szavait A lerv.

Next

/
Thumbnails
Contents