Harangszó, 1935
1935-08-25 / 35. szám
1935 augusztus 25. HARANGSZÓ 285. vekbe hullatott béke-magvetését veri el a gyűlölet vérzáporg. Ennek a megvadult táltosnak nincs z a b ol á j a és nincs kantárja. Zabolátlan vágtatással, prüszkölve száguld, amerre akar. A harci düh nem ismer korlátokat és nem ismer határt: aki bírja, marja! A kiontott vér tébolya kergeti s a cél: ölni, pusztítani: minél többet! Nyerge sincs ennek a száguldó szörnyetegnek. Hetyke lovasát akkor dobja le és tiporja össze, amikor az már szeretné megállítani. A háborúban az ember nem ura szenvedélyeinek és akaratának. A gyűlölet ördöge felkapja s emberi és isteni törvényeket nem ismerve gázol a vér bűntengerébe. Ez az ördöglovas m e- z í t e 1 e n, mert nem ismeri a lélek ibolyáját, a szemérmességet s felszabadítja a test paráznasá- gának minden törteimét! Ez az emberszörnyeteg vérszomjas és meg- ittasult, mert bal lábával még sarkantyuzza lovának szélvészes iramát. Aki gyűlölettel és vérbosszúval akar jóllakni, annak feneketlen a gyomra és telhetetlen az étvágya. A balkeze olyan, mint a galambra lecsapó héj- jakarom, amely mindig kéjjel vájkál a gyengék és ártatlanok vérében. dühétől szikráznak. Ki az a megháborodott, aki ettől az embertől jót merne várni!? Elkeseredett emberek, akik olyan könnyen játszatok a háború ördögének idézge- tésével, frázis-magyar- kák és szóvitézek, akik hetvenkedtek és vérgőzös kábulatban a háborút Megváltásnak és Feltámadásnak dobjátok oda a minden szalmaszálhoz kapkodó, árral küzdő magvar léleknek: nézzetek erre a képre s kába dö- reségteket megátkozva, roskadjatok imádságba: Népek hatalmas Istenne, oltalmazd meg ezt a vészverte magyar népet és minden nemzetet a sátán lakodalmától, a háborútól! Mert a háború Isten magvetésének jégverése s a sátán véres aratása. Nézd csak, hogy milyen pokoli nyugalommal aratja le halálkaszával a sátán az elvetemült ember munkájának átkos gyümölcsét ! Nézd a nrcdárn és hullára leselkedő holló és karvalysereget. Ez a háború és ez a gyümölcse. Tiltot fa és tiltott gyümölcs a háború, melynek minden leveléhez méreg, minden szem mag- vához átok és gyűlölet tapad. A gyű Iölet eszeveszett paripája úgy felkavarja a föld porát, hogy nem látni tőle a napot. A háború szennyfelhőjétől az ember nem A jobbkéz görcsösen szorongatja a vérbefürösztött kétélű kardot. Arca eltorzult a gyűlölettől, a szemek a pokol Ettől retten $ mégis erre kétzUl ft vllég. Elővette a nagy bukszát s egy marék bankót tett mag elé. A másik háromnak összevillant a szeme. De Varga ebből nem látott semmit. Varga nyerni kezdett. Már vagy kétszáz pengő nyeresége volt. Szinte sajnálta a társait. Oly gyáván játszottak. Sokszor huszonegyre is kiugrottak. Merész lett. Nagy vizit adott. Duplán kóstált, háromszor vakolt. Nem ijedt meg, ha a másik nikszelt, vissza vakolt, hívott. Így aztán egy tétnél elúszott a nyereség. Mire delet harangoztak, vagy kétezer pengőt leadott. Megebédeltek. Aztán folytatták a játékot. De most már huszonegyeztek. Négy-ötszáz pengő is volt a bankban. S Varga rendületlenül vesztett. Dühös lett. Mérges volt. S mint az rendszerint történni szokott, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy majd csak fordul a lap járása. S hogy mielőbb behozza a veszteséget, mindig egész bankot tett meg. S ha néha nyert, csak annál elszántabb lett. Alaposan kábult is volt a sok és nehéz italtól. Nem is vette hát észre, hogy kik kezébe került, hogy jelzett kártyával játszottak. Mire három óra lett, üres lett a bugyelláris. Még a cechet is a barátai fizették ki. Neki meg a kezébe nyomtak egy húszpengőst, hogy azzal menjen haza. S aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, egyszerűen a faképnél hagyták. Mikor magára maradt, egyszeribe kijózanodott. Tudatára ébredt koldus voltának, kifosztottságának. Ment egyenesen a vendéglőshöz. — Uram, ki volt az a két ember, aki velem, meg Nagy Gáborral volt? A vendéglős csodálkozva nézett rá. — Én semmiféle két embert nem láttam önnel. Meg Nagy Gábort se. Varga meghökkent. — A Nagy Gábort se látta? Hiszen azzal jöttem ide! Az beszélt önnel, mikor beléptünk! — Az igaz, hogy amikor bejöttek, a társa hozzámjött és külön szobát kért. S én azt meg is adtam. De, hogy Nagy Gábornak hívják, ezt csak most hallom először. Sohse láttam azelőtt. Tehát nem is ismerem. De talán a pincér többet mondhat róluk. Odaintette a pincért. Az se ismerte egyiket se. Varga úgy érezte, mintha taglóval ütötték volna fejbe. Szédült, támolygott. A vendéglős megszánta. Egy széket tolt eléje. — üljön le, uiam s szedje össze magát. Úgy látom, szélhámosok közé került. Ilyenekkel tele van a vásár. Vigyázni kell nagyon. Ezek lesik a tapasztalatlan embert s ha kézre kaphatják, alaposan levetkőztetik. Kártyáztak? Varga a fejét se bírta megmozdítani. A pincér adta meg a felvilágosítást. — Ferbliztek. Aztán huszonegyeztek. Még pedig nagyban. A vendéglős megcsóválta a fejét. — Vesztett? Varga bólintott. — Sokat? — Sokat. — Mennyit? Varga alig birta kinyögni a szavakat. — Tízezernél többet. A kocsmáros összecsapta a kezét. — Szent Isten! Ekkora összeget! Hiszen ez egy egész vagyon! Varga a két kezébe temette az arcát. — Kölcsön vett pénz volt. A jólelkü kocsmáros egészen elször- nyedt. — Még hozzá az is! Magával ugyan alaposan elbántak! A csirkefogók! S még hozzá nem is ismeri őket! Varga reménykedve nézett fel. — A Nagy Gábort ismerem. — Mióta ismeri? — Most találkoztam vele másodszor, ő hívott ide a vásárra. Hogy marhákat veszünk egy olasz kereskedő számára, íme, itt a szerződés. S azzal elővette az írást. (Folytatjuk.)
