Harangszó, 1935
1935-08-18 / 34. szám
278. HARANGSZÓ 1935 augusztus 18. mint a gödöllői jamboreenak a csodaszarvas. Az öklelő bölény Spalában díszlett bronzba öntve, de ott díszlett minden cserkész mellén is. Jelkép ez! Jelképe a lengyel cserkészetnek, amely öklelve fordul mind azon rossz szokások, fertőző lelkibetegségek ellen, amelyek a lengyel nép lelkét megmételyezik. A lengyel cserkész nem dohányzik, semmiféle szeszes italt nem vesz magához. A lengyel cserkészlányok nem festik az arcukat, nem ruzsozzák szájukat. A lengyel cserkészet öklelő bölény erejével írt ki minden lelki mételyt fiainak, leányainak leikéből, amely a gyönyörű, hazájukat szerető lengyel lelket megfertőzné. Harcerka. A lengyel cserkészlányt hívják így. A spalai cserkésztábor kedves jelensége volt a 8000 cserkészlányból álló tábor. Hatalmas területen külön volt a táboruk. Az államfő előtti ünnepélyes elvonulás alkalmával a háztartási eszközöket is vitték magukkal jelképezve, hogy a háztartást nemcsak hogy nem zárják ki a leánycserkészet programmjából, sőt első helyet foglal az. Táborukat, fenyőfából készített fekhelyeiket, díszes kapuikat saját maguk készítették. Fejszével, fűrésszel úgy bánnak, mint a főzőkanállal. Táborlátogatás közben egy helyen segítségére igyekeztünk volna sietni egy tábori kaput készítő leánycsoportnak. Vezetőjük azonban felvilágosított, hogy éppen próbájuk van. Gyönyörűség volt nézni az inteligens, tisztipróbájukat tevő leánycserkészeket, hogy mint bánnak a szerszámokkal. Rajonként két-három bekötözött kezű leánycserkész esete azonban mutatja, hogy a fűrésszel, fejszével nehéz megszokni a tábori munkát. Egy gimnáziumi leánycsapatnál voltunk hárman magyarok hivatalosak ebédre. Az ebéd pompás volt a számunkra „tintaleves“ szerű áfonya levestől kezdve az utolsó fogásig. Amikor érdeklődtünk a szakácsnő felől, rámutattak három 10— 11 éves leánygyermekre. Szolgálatukat akár a táborkapuban, akár egyebütt komoly méltósággal látják el. Tanúja voltam, hogy a gyermeldeány kapuőr az út közepén mint állított le egy díszes luxusautót, amelynek tulajdonosa megfeledkezett a szokásos tábori rendről. A 8—9 éves apróságok is teljesítik a két-három órás tábori szolgálatot: az útvonalakon papírhulladékot szednek, illetve boróka bokrokból rögtönzött seprővel seprik az utakat. Táborukat a tisztaság, sátraikat a rend és csin jellemzi. Egy leánytáborban tartózkodva egy idősebb cserkészhölgy lépett be. A szolgálatot teljesítő ügyeletes csenget, pár pillanat alatt a leánycserkészek riadószerű gyorsasággal, teljes felszereléssel sorba álltak. Szerelvényvizsga volt. A hátizsákokból a legpéldásabb rendben kerütek elő az előírásos szürke zacskóba csomagolt tábori szükségleti dolgok. Tisztelgésünket mindig mosolyogva, de feszesen fogadták. Önfegyelmezésre nagy gondot fordítanak: délután 2—3 óra között csak a leghalkabban szabad beszélgetni. Eltűnik a vidám kacaj, hangos beszélgetés. A fegyelemsértőt a vezető azonnal figyelmezteti. Még a vendéget is! Hazánkban, sajnos, különbözőek a vélemények a leánycserkészet felöl. Egyet azonban biztosan merek állítani: ha Lengyelország háborúba keveredik, ezek a leányok nem fognak ugyanakkor festett arccal mulatóhelyekre járni, hanem teljesíteni fogják kötelességeiket boldog, nagy hazájukkal szemben ha kell, még fegyverrel is. Ha férjhez mennek szerényebb havi 100—120 P fizetésű lengyel férfihez, nem fognak két-három cselédet tartani, hanem becsülettel dolgozni fognak férjük oldalán. A lengyel cserkészet kiirtotta a maga köréből a tükör előtt pompázó, mihaszna nöi-báb ideált s megteremtette a mai kornak megfelelő, munkát nem restelő, sőt arra büszke lengyel nőt! A szegfű csokor. Minden magyar cserkész az első lengyel állomáson — Zebrydovicen — kis csokor szegfűt kapott. Ä kis csokor állott egy piros, egy fehér szegfűből és egy zöld ágacskából s át volt kötve lengyel nemzetiszínű szallaggal. Úgy érzem — a lengyel jamboree lezajlása után —, hogy jelkép volt nekünk magyaroknak ez a kis csokor. A piros-fehér- zöld csokrot képviseltük mi magyarok s bennünket ölelt át a lengyel nemzeti színű szallaggal a lengyel cserkészet ölelő karja. Igazi őszinte baráti ölelés volt ez, amelyet tollal nem lehet leírni, szavakkal kifejezni s amelyet soha az életben nem lehet elfeledni. Két hétig tartó költemény volt ez. amelyben gyönyörködött szemünk, fülünk, fürdőit egész lelkünk. Minden állomáson, ahol vonatunk megállt vagy nem állt meg, szemeinkből — megcsonkított hazájú árva magyarok szeméből — könnyek hullottak, az öröm, a boldogság könnyei a testvéri fogadtatásra. Ugyan melyik szem maradhatott volna szárazon, amikor Csehország elhagyása után az első állomáson a lengyel cserkész-zenekar a magyar himnusz hangjaival fogadott s melyik szem ne könnyezett volna, amikor a lengyel cserkészek ajkairól felzeng édes magyar anyanyelvűnkön a magyar himnusz. Zokogás fojtogatta torkunkat, amikor az altábor főárbócán a lengyel zászlóval összefonódva megjelenik a magyar zászló s ott lengett a két zászló egész táborozásunk ideje alatt veröfényben és szakadó esőben egyaránt. Két viharvert nemzet barátságát jelképezte verőfényben és kemény megpróbáltatásokban. Lehetetlen volt megilletődés nélkül megállni, amikor társammal először jelentünk meg a cserkész színházban, amely zsúfolva volt lengyel és idegen cserkészekkel. Arról nem is mertünk ábrándozni, hogy valahol is helyet kapjunk. Amint azonban végig megyünk a tömött padsorok között, szemek ránk tapadtak, suttogás kísért: vengri.vengri — magyarok, magyarok! ősz szakállú bajúszos öreg cserkészek pattantak fel helyeikről s késztettek, hogy helyeiket elfoglaljuk. Amerre mentünk, mi magyarok, lengyel cserkésztestvéreinket az ő köszöntésükkel: „Csuvaj“-jal üdvözöltük s ők mindenütt a magyar ,,Jó munkát“-tal válaszoltak megtoldva gyakran: „Éljen Ma- gyarország“-gal. — Kicsiny szegfűcsokor! Nem lehet téged elfeledni! Örökre jelképezni fogod számunkra azt a végtelen szeretetet, amellyel körülöleltek bennünket lengyel cserkész testvéreink! A magyar zenekar. Feledhetetlen élmény volt számomra a tábor ünnepélyes megnyitása alkalmából a magyar zenekar működése. Ennek ütemei mellett vonult el a lengyel államfő előtt az ötszázötven magyar cserkész viharos tapsok, „Éljen Magyarország“ között. A jelenlévő magyar követ nem győzte a külföldi követek, attasék gratulációit fogadni. Amikor a magyar csapat elvonult, zenekarunk — fiatal cserkészfiúkból állt — az úttest mellett foglalt helyet a többi zenekarok között, hogy váltakozva kísérhessék a lengyel cserkészfiúk elvonulását is. Közvetlen mellette egy lengyel cserkész fúvószenekar állt. Eleinte külön adták elő a gyönyö- rübbnél-gyönyörübb magyar és lengyel indulókat, majd a két zenekar — magyar és lengyel — magyar karnaggyal élükön, egyesült s együttesen harsantak meg az indulók hangjai a két nép fiainak hangszereiből. Utóbb a fiúk, —• kezdték a lengyelek — kezdték kalapjaikat cserélni: a lengyel cserkészfiúk fejére került a magyar árvalányhajas kalap s magyar fiúk fejét a lengyel cserkészsapka ékesítette. A cserélgetés tovább folyt: nemsokára a hangszerek cserélődtek át. Amikor a magyar karnagy végignézett magyar-lengyel zenekarán, zavartan, de boldogan mosolygott, mert most már talán az ő szeme sem tudta megkülönböztetni, hogy melyik a magyar, melyik a lengyel. A szemek egyformán ragyogtak, az arcok kipirultak a gyönyörű magyar és lengyel indulók pedig boldogan harsogtak, amelynek ütemeire a még mindig felvonuló lengyel cserkészfiúk (déli 12- töl 3-ig tartott az elvonulás a lengyel államfő előtt) vígan masíroztak. Más történt itt s nem egyszerű kalap és hangszercsere, hanem szívet cserélt a két zenekar, szívet cserélt a két tábor: magyar és a lengyel! A lengyel anya nem csodálkozik, amikor a visszatérő csemetéje reggeltől napestig az árvalányhajas magyar cserkészekről zeng s ne csodálkozzál te sem, magyar anya, ha a hazatérő fiad Lengyelországról olyan rajongó szeretettel szól, mintha csak a saját hazája volna! Baráti szívet cserélt a két nép fia. Éreztük ezt végesvégig. Krakkóban, ahol a fúvós zenekarunk térzenét adott, csaknem szétszedtek bennünket a boldogságtól. Óriási, lelkes tömeg kísért bennünket az állomásig öröm és üdvrivalgás között. Karok egybefonódtak, ölelések, búcsúzkodások voltak mindenfelé, mintha régi ismerősök lennénk. A lemaradtak már nem is a kemény földön, hanem vál- lakon, fejeken át kerültek be az állomásra kocsijukba. Egy lengyel magasabb állású férfiú mondta Gdyniában, a lengyel tengerparton búcsúzás közben: Mondd meg, testvér az otthon maradt magyaroknak, hogy harmincmillió lengyel áll mögöttük! Fel a fejjel! — A másik cserkésztestvér, aki vezetőnk volt társaival attól a perctől, hogy a lengyel földre léptünk véges végig, búcsúzáskor ezt mondta: „Nem magasabb parancs folytán voltam szüntelen veletek, hanem mert szívem késztetett! — Ismét egy másik lengyel vezető mondta: magyar és lengyel nyelvünk nagyon messze van egymástól, de történelmi múltúnk és szíveink tökéletesen összeforrtak. Az egyesült magyar-lengyel zenekar indulói még a fülembe csengenek. Látom a lengő árvalányhajat a lengyel fiú fején s a lengyel sapkát a magyar főkön! Ábrándozva elgondolkozom: nem jelent-e egy eljövendő szebb, boldogabb kort, amikor a két, sokat szenvedett, sokszor feldarabolt hazáju nép érzelmeiben egyesült szíve összedobban s így indul el a jövendő felé?!
