Harangszó, 1935
1935-05-12 / 20. szám
158. HARANGSZÓ 1935 május 12. nehéz sóhajok, titkolt könnyek között is mindig csak szeretett. — Ez a kis gyermek — te — azóta már felnőhetett, válhatott belőle telkes gazda, pantallós űr, tudományok doktora s az az asszony — a te édesanyád — azóta már megöregedhetett, lehetett belőle ráncos arcú, fehérhaju, reszketőkezű, töpörödött anyóka, talán csendes temető néma lakója, de ha azt az asszonyt, az édesanyádat el tudnád feledni, meg tudnád tagadni, állatsorba süllyesztenéd magadat. Mert csak az állat felejt el mindent, amit a szülőjétől kapott. Azt mondják: az öregkor második gyerekkor. Tudsz-e megöregedett édesanyád fölé annyi féltő szeretettel odahajolni, mint amekkorával ő hajolt egykor föléd? Anyák napján nem kell-e pirulnod ? Sz. J. Az egyke és a közegészség-ügy. (Tizedik közlemény) Az OMGE (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) 1910-ben felírt a kormányhoz s bizonyos intézkedéseket kért az egyke országos veszedelme ellen. Mivel a kérdésnek egészségügyi vonatkozásai is vannak, azért véleményadásra felhívták a Közegészségügyi Tanácsot. A Tanács szakvéleményét dr. Tauffer Vilmos, a budapesti egyetem szülészeti és nőgyógyászati klinikájának a professzora szerkesztette, akinek dolgozata az orvosi szaklapok révén került annak idején a nagy nyilvánosság elé. A tudós Tanács az egyke-kérdésre vonatkozó álláspontját ezekben körvonalazta: „A népszaporodás egészségtani szempontból nézve kenyérkérdés, amely abban konkludál, hogy az emberiség szaporodó képessége szabadjára eresztve az idők folyamán végtelen nagy; ellenben egy család élelmezési képessége, több tápszer megszerzésének lehetősége a legjobb esetben is csak lassan halad előre és egyáltalán nem végeden: így a nem korlátozott gyermekszám a család megélhetésének ép közegészség- ügyi szempontból megrontója is lehet. Ezekből folyó- lag tehát természetes, hogy a fejtett gondolkozású társadalomban és családban az emberek a túlszaporodás ellen védekeznek; és természetes, hogy a müveit-és gondolkodó szülőktől a közegészségügy nevében méltányosan követelni nem lehet, hogy gyermekeiknek legalább azt a jólétet ne igyekezzenek az élet számára megóvni, amellyel önmaguk bírtak“. — Később pedig azt mondja a szakvélemény: „A közegészségügy, mint ilyen, a munkásnépnek azt a törekvését, hogy (a korlátozott számú gyermekrendszer segítségével) anyagi léteiét javítsa, el nem ítélheti; mert vele a közegészségügy érdekeit is szolgálja“. Ezekben a tételekben különbséget kell tennünk a cél és az eszköz között. A célra nézve, mely szerint a jólét biztosítására, a megélhetés javítására irányuló törekvés el nem ítélhető: kétségtelenül minden ember egyetért közöttünk. Tapasztalati tény az is, hogy ezt a célt igen sokan az egyke-rendszerrel, vagy legalább is a gyermekszületések korlátozásával keresik s vélik, akarjak elérni. A mai viszonyok sok tekintetben igazolni is látszanak ezt a felfogást. Egy nagyobb szániú családnak az eltartása, felnevelése s elhelyezése, jövőjének biztosítása annyi nehézséggel jár, annyi gondot és aggodalmat okoz manapság a szülőknek; ami^ tői a kisebb családok mentesítve vannak, vagy legalább is a gyermekek kevesebb számának arányában könnyebben hordozzák azokat. Mégis, hogy egy olyan előkelő hatóság is, mint az Orsz. Közegészségügyi Tanács, e cél elérésére szolgáló eszköznek az egykét tekintse: azon szinte megDezső bá’ bízonyságtevései. Irta: Farkas Zoltán. Dezső bá’ már csak olyan ember, aki megszívlelte Krisztus Urunknak az irgalmas samaritánusröl szóló szép tanítását, így aztán ahol senki se akar segíteni, ott rendszerint megjelenik Dezső bá’ és igazít a soron, amit tud. így került bele még abba a csúf nevű pesti intézetbe is, ahol a veszettség ellen óttanak. A „Páskoméhoz hasonlít a neve, mondja Dezső bá’. (A „páskom“ ugyanis a falujukban a marhalegelő.) Úgy esett a dolog, hogy a borjakra gyütt rá az a kórság a faluban. Legelőször a hidegódali Szőke Pál üszője kezdte. Se nem evett, se nem ivott, csak a nyála folyt, meg a nyakát* nyújtogatta és bőgött keservesen egész nap. Az állatorvos úr megnézte, de eleinte még- nem is sokat hederített rá. Csak amikor fel akar lépni a kocsijára, derült ki, hogy a bornyú nem is iszik. No erre rögtön visszafordult. Bement újra az istállóba, körülnézegette még párszor, aztán kimondta a szentenciát: „Ez a borjú veszett“. El kell pusztítani. Ha mindjárt nem, akkor azonnal. Igen ám, de hogy birkózik meg hidegódali Szőke Pál egyedül a borjúval. Veszett ám annak az ereje is. A szomszédok, | komák meg dehogy mentek volna a tájára is Szőke Pál istállójának. Nekik is vannak állataik. Majd talán hazacipelik közéjük a kórt! Mikor már senki segítség se akadt, előkerült Dezső bá’. Ketten aztán elbántak szegény párával. De most az egyszer egy kicsit megjárta Dezső bá’ az irgalmassággal. Ahogy a körorvos úr megtudta, mihez asszisztált, se szó, se beszéd, felküldte h. Szőke Pál költségére Pestre, abba a bizonyos intézetbe óttatni. Dezső bá’ nem járatlan Pesten. Ott van férjnél egy unokahuga, a Rozi. Oda szokott szállni. Nincs azoknak se, csak egy szobájuk, meg egy olyan „se kamra, se előszoba“. Ebben van egy ágy. Dezső bá’ szépen megfért benne. Innét já- rogatott be abba a Pas... (no, mi is a neve) intézetbe „óriásra“. Ráért, hát nem költött villamosra. Úgyis sokba kerül szegény hidegódali Szőke Pálnak. Reggel hétkor elindult, kilencre épen odaérkezett. Vagy negyedik napja lehetett már, hogy odajárt. Ahogy üldögélt a váróteremben, bejön egy hasonszőrű csizmás, tarisznyás ember. A kisfiát hozta kézenfogva. Megharapta egy veszett kutya. Ez az ember előbb bekerült az „Ottóba“, | mint Dezső bá’. Nagy keserves orcával gyün kifelé. Súlyos az eset. A gyereknek be kell feküdni legalább tíz napra. Hun legyen ő addig? Ő azt gondúta, hogy csak gyün a gyerekkel, óttyák és már mehetnek is vissza. Egy kékruhás „al- iszt“ igen körülvigasztalta a bús atyafit.-—• Nem kell attól, bácsika, megijedni. Ez így megy itt. Keres magának «állást, aztán megvárja. Egy nagyon jó, megbízható címet adhatok. Jót állok érte. Rokonaim. Csak összevissza 2 pengőt fizet egy éjszakára. Csak menjen )da, mondja, hogy én küldtem. — S azzal egy cédulát nyomott a markába. A magyar igen savanyúan nézte a cédulát. Csak azt sóhajtozta egyre: 2 pengői... 2 pengő!... Magában biztosan azt számítgatta: akkor az tíz napra 20 pengő. Haj, haj, rettentő pénz ez a mai világban egy gazdaembernek! Hisz ösz- sze-Vissza se hozott tán többet. Hun van akkor az óriás? Ki lehetett volna az, aki ezt az elmefuttatást jobban megérti és átérzi, ha nem Dezső bá’? Már ő is kijött az „Ottóból“, de az atyafi még mindig ott állt a váróterem közepén és keserves sóhajok közt forgatta a kezébe nyomott cédul- kát. Dezső bá’-nak igen megesett rajt’ a szíve. Szólni is akart neki, de a kékruhás
