Harangszó, 1935
1935-04-21 / 17. szám
128. HARANGSZÓ 1935 április 21. tek tükörébe. Aki meg akarja látni, mire képes a bűn, az álljon oda a kereszt tövébe. A Golgota halmán ott kavarog minden gonoszság. Ennél többre se ember, se sátán nem képes. S az Isten engedte, hogy ez a sok gyalázatosság mind rázúduljon az ő egyszülöttjére. S a Krisztus engedelmesen alázattal eltűrte a végletekig felfokozott gonoszság minden szörnyűségét. Mintha azt mondaná: „Csak tépjetek, szaggassatok, kínozzatok és gyilkoljatok én engedem s feltépett véres szivem lesz az ablak, amelyen belém- nézhet gyűlöletbe borult szemetek s megláthatjátok, hogy én mégis mennyire szeretlek titeket. Pásztor akartam lenni, de legyek áldozati bárány, királyotok akartam lenni, de legyek kezetek közt kimúló rabszolgátok, életet akartam adni, de haljak meg, hogy éppen így legyek igazi pásztor, legyőzhetetlen király és örök élet.“ Igaza volt! Mikor utolsót dobbant a szive, szégvenkező bünbá- natban nagyot dobbant egy római szív s a kereszt első legyőzöttjének kebléből felszakad a vallomás: „Bizony Isten fia volt ez“. Aztán jöttek utána hosszú sorban a hitvallók. Csodálatos volt a tanítása, csodálatos volt az élete is, de igazi győzelmét a kereszttel aratta'. A két szomszédház. Irta: Farkas Mihályné. (A „Magyar Faj mentés Misszió" pályázatán első díjjal kitüntetve) Bencze szomszéd nem is állhatta meg, hogy föl ne emelje óvó szavát: „Lajos komám,-ugyan hová nézitek a napot? föl is kell ám nevelni, etetni, ruházni, azt a sok gyereket, maholnap a háztetőt is leeszik a fejed fölül!“ „Nem búsulok én azon, komám! Ugy-e, a szent énekben is meg van írva: „Ki csak Istenre dolgát hagyja“, aki báránykát ad, majdcsak gondoskodik legelőről is. Józan, munkás embereknek nevelem őket és megélnek a jéghátán is. Egyik vagy másik aztán majdcsak elpártol öregségemre és ha meghalok, reájuk hagyom ezt a szép nagy világot“. És hogy mennyire nem vették szívükre Mikóék az intést, arról két év múltán hangos kiabálással a Marika tanúskodott, aki megjelenésével ötre emelte a Mikó gyerekek számát. „Mivelhogy — úgy-e — az ujjunk is öt?“ Már iskolába jártak a nagyobbak, kis vászontarisznyával az oldalukon és gyűjtötték nagy buksi fejükbe a tudományt. Az első helyet Iassankint minden osztályban egy Mikó csemete tartotta megszállva. Ismerte már a tanfelügyelő is ezt a kékszemíí, világoseszű kis hadat s elismerésül nyájasan barackokat osztogatott a fejük búbjára. A kereszt meggyőz. Meggyőz engem a bűnről és meggyőz az Isten kegyelméről. A kereszt legyőz. Legyőzi az Isii /1 tettük ml -vele. Nem is csoda, hogy ilyen sokra mentek, mert mikor először bekísérte az iskolába, ugyancsak beajánlotta őket az édesanyjuk. „Instálom, tanító uram, csak jól köröm közé fogja ám ezeket a gézengúzokat! Fűben-fában keressen a bajukra orvosságot, terem a kis erdőn elég mogyorófapálca!“ , Nem kellett azoknak pálca, tanultak anélkül is. Hanem Bencze Gyulára inkább reáfért volna ilyetén nyomatékos biztatás, mert csak az imposztorságban volt az első őkelme, a tanulásban mindig hátul ballagott. De hát hogyan merte volna a tanító bántani a féltve-féltett egyetlen fiút, akivel szemben türelmét folytonos ajándékok nevelték óriássá. Az elnézés meg is termette fanyar gyümölcsét, mert a nagy kamasz fiú még a vasárnapi iskolában se tudott rendesen olvasni és mikor konfirmálva lett, a jószívű lelkész nem merte erősebb próbára tenni tudományát, mint azzal a kérdéssel, hogy: „Mi csak hány Istent ismerünk?“ Otthon is durcás, engedetlen, bizony nem sok örömet okozott a szüleinek. Hórihorgos siheder létére, hacsak lehetett, elcsavarogta a napot és el tudta nézni, hogy apja, anyja a sok munkában majd elszakadnak idő nap előtt. A szomszédgyerekek, bezzeg más rendhez voltak szoktatva. Mint egy kis hadsereg, olyan pontossággal végzi kiki a maga erejéhez mért teendőit. Az apratentől való félelmemet, legyőzi a húzódozó ellenállásomat, legyőzi bennem a romlott ember ágaskodó erejét. így válik nagypénteken a vereség napja győzelem napjává, a halál tora élet himnuszává, a rémdráma megváltássá. Feltámadott ? Gonosz koponyák sok érvet kovácsoltak már össze az ördög üllőjén arról, hogy Krisztus nem támadott fel. Hivő tudósok pedig nagyon szépen be tudják ellenérvekkel bizonyítani, hogy Krisztus feltámadott. Számunkra azonban a Krisztus feltámadása nem agymunka és nem érvek csatáján dől el. Hanem eldől úgy, ahogyan eldőlt Máriára nézve ott az „arimátiai József kertjében ezzel a kettős megszólítással : Mária! — Mester! Mária! Benne van ebben a megszólításban a feltámadott Krisztus önfelfedése: „Mária, élek, ne félj.“ Mester! Benne van ebben a vi- szont-megszólításban Mária ráisme- rése: „Mester, látom, Te vagy.“ Van-e a világnak annyi ördöge, amelyik elég lett volna arra, hogy megrendítse Máriában a feltámadás hitét? Hiszen a négyszernköztiség ja libát őrzött, a magánál kisebbet dajkálta, a nagyobbja a ház körül segített és napszámba járt, amivel a saját ruházatát bőven megkereste. Mert csak az úri népnek van költsége a gyermekére embernyi ember koráig, míg talpra állíthatja. A szegény ember gyereke ha kimarad az iskolából, már segít kenyeret keresni s náluk beválik a példabeszéd, hogy: Áldott a sok kéz. így aztán bár lassacskán, de szépen gyarapodott a Mikóék gazdasága is. Négy szép tehén — siementhali fajta — ballagott ki udvarukból a legelőre és termetes hízók döngették az ólak ajtaját. Nem látott e háznép szükséget semmiben, pedig kilencen ülték körül az asztalt. Az Ágnes öreganyja ugyan egy bo- rongós őszi napon a távozó fecskékkel együtt elköltözött tőlük, hova olyan nagyon kívánkozott — a csöndes temetőbe —•, de csakhamar egy fitosorrú kis leányt küldött maga helyett, akit a dédanyja emlékére Erzsébetnek neveztek. A másik öregasszony még győzte a munkát, az ö révén érvényesülhetett Ágnes szorgalma a gazdaságban. Sütött, főzött, varrt és szapult, ép azért nélkülözhetetlensége tudatában önérzetes szigorúsággal vezette a kormányt. Minden az ő akarata szerint igazodott a házban, még maga a gazda se igen mert ellenére tenni, az unokáit pedig — bár minden pillanatban kész lett volna tűzhalált szenvedni érettük, a világért se engedte
