Harangszó, 1934
1934-11-04 / 45. szám
360 HARANOSZÓ 1934 október 31. Ami hatalom csak térdre kényszerít, Ámde ellene ördög is jöhet. „Vond vissza tanod, te balga eretnek!“ — Én abból vissza betilt sem vonok. Itt a bizonyság! Isten igéje I Ti kérdezzelek, én majd cáfolok I“ — S állott szilárdan a fényes sereg közt Durva kámzsában a szürke barát, Halálig-szántan védte mindhalálig A nagy hitvallók bátor igazát. A gőg s bűn előtt nem hajtott fejet S a dölyfös Róma cifra követsége Kudarccal hagyta a csatateret. Századok teltek ama nagy per óta, Eszmék szent hőse lett a kis barát, Ám titánlelke ma is itt leng köztünk S az örök sátán ellen vív csatát. Isten sáfára, dicső reformátor, Mi halhatatlan örök Lutherünk, Zengjen zsolozsmád ma is a nagy égig: „Ha Isten velünk, hát ki ellenünk? I“ Arany György. Mária Dorottya nádorasszony díszruhája. Irta: dr. Payr Sándor. Az áldottemlékü nádorasszonyról szóló kisebb írásomat Löw Fülöp az Evangelische Glocken lapban is közölte s ekkor írta neki egy külföldi tudós: ilyen kegyes, müveit nagyasszonyt a német hercegnők közt sem találni. Széchenyi István gróf pedig 1829; Teleki Józsefné grófnőnek írta róla: „Egyike a szeretetre legméltóbb, legkedvesebb . és legszellemesebb asszonyoknak, akikkel életemben valaha találkoztam.“ És hogyan van mégis, hogy midőn nemrég Mária Dorottya fiának, az idősebb József főhercegnek születési jubileumát ünnepeltük, alig esett szó a jó édesanyáról, akinek pedig legnagyobb hatása volt az emberszerető és nagy magyar Habsburgnak jellemfejlődésére? A felekezeti többség szemében szépséghiba az manapság, ha valaki evangélikus. Az újságírók ezt megérzik és hallgatnak. A nádorné unokái azonban most is kitűntek nagyanyjuktól örökölt erényeikkel. A budai evang. Mária Dorottya nőegyletnek estélyén, hol a nádorné emlékét ünnepelték, mind a két szeretett kir. főhercegünk fenséges hitvesével együtt megjelent és együtt ünnepelt az evangélikusokkal. Megszégye-. nítették a félénk hivatalos személyeket és újságírókat. Ök is tudják, hogy azt a leereszkedő nyájas emberszeretetet és az izzó magyar hazafiságot József nádor fia főként a forró szívű és igaz műveltségű édesanyjától örökölte. De most a fenséges nádornénak nem a belső lelki tulajdonairól, hanem valamit a külsejéről, ruhájáról akarunk elmondani egy igen érdekes, hű és hiteles feljegyzés alapján. Kazinczy írja önéletrajzában: „A múlt kornak nagyjait külsőjükben is és öltözetükben, módjukban s annak szokásit s történetecskéjit is ismerni nem kis öröm. S az olyannak haszna is van.“ Mária Dorottya 19 éves viruló szépség volt, midőn 43 éves férje oldalán, mint már harmadik feleség Budán a magyarok között megjelent. Az alcsuti díszterem falán (ezt a lapok is közölték) ma is látható a nádorné fiatalkori arcképe, az akkori divat szerintvaló öltözetben. Hatalmas nagy kalap structollakkal díszítve van a fején. Mint fiatal főhercegné nem vonhatta ki magát kora szokásaijöttem haza, mint az ujjam — s bütykös mutatóujját odatartotta a vitéz elé. Az résztvevőleg csóválta a fejét:-—- Az akasztófára valója! Csak oda kerül. Ez az alkalmasint, akit most mindenfelé hajszolnak. Úgy hallom, már a nyomában is vannak. Látta, hogy a mester nem kap ezen a vigasztaláson. Mit tegyen? Indulni készült s rátette kezét a kilincsre. Közben kimondta, amit gondolt: — Értem kegyelmedet. Akit ilyen baj ért, hogyne fáradna bele a vásárra járásba. Nagy Sámuel uram vállon ragadta: — Érts szót, öcsém. Nem az, hogy belefáradtam. Szegény ember vagyok: abból élek, amit árulok. Oda a pénzem: miből vegyek bőrt? Haj, mennék én a vásárra, csak volna mivel! A katona újra megfogta a kilincset. Mintha sieD tette volna valami. De a mester nem akarta elereszteni, ha már egyszer így kiöntötte előtte szíve keservét. Tartóztatta: — Maradj, öcsém! Egy-kettőre delet harangoznak. Mindjárt megterít az asszony. Szívesen megosztjuk falatunkat az utas emberrel. De áz nem fogadta el. — Mennem kell. A legközelebbi őrváltáskor én vagyok a soron. S ment is. Egy „Istennek ajánlom“-mal kilépett a tornácra s gyors léptekkel sietett végig az udvaron. Nagy Sámuel uram magára maradt. Ketten kínálból. Bécsben úgyis nagyon 'házias nőnek, gyermekdajkának gúnyolták. Ezt a/ arcképét közölte 1855-ben a Vasárnap újság és a Protestáns Naptár s ez látható Sztehlc Kornél könyvében is. (A budai ev. ehk. tört.) De sokkal jobbár illik szerény, nemes egyéniségéhez az a másik szép arcképe, melyet az Egyházunk Nagyjai III. füzete s 1912-ben a Luther-Naptár is közölt. Mint wiirtten- bergi kir. hercegnő épen nem volt barátja a spanyol etikettnek. Darnay Kálmán 1929-ben a Pesti Hir lapban „Habsburg-legyező“ címen ír: cikket, mely legyező állítólag a nádor nénak volt szánva. Ez a kincseket éri műremek eredetileg Károly főherceg nejének, a református Henriett nassaui hercegnőnek volt a tulajdona. Ennek korai halála után Károly főherceg a sógornőjének, Mária Dorottyának szánta. Di Darnay szerint József nádor mégsem ad ta azt a nejének, mivel „nagy család súrlódás volt köztük a nőnek evang. hitt miatt.“ Ebből egy szó sem igaz. Ellenkezőleg a legszebb békességben éltek. A felvilágosult nádor, akinek Horatius volt a kedves olvasmánya, nejéve esténként a bibliát is olvasta. Neje vök ott halálos ágya mellett éjjel-nappal, < ápolta, a vallás szavaival is ő vigasztal ta. Igaz, hogy Majláth János gróf és má: titkos kémek már akkor is hamis jelen téseket küldtek Pécsbe. Darnay szerin József nádor ezt a legyezőt Kisfa!ud\ Sándornak adta egv kihallgatása alkal mával és így ietí Szegedy Rózáé, majc pedig a sümegi múzeumé. József nádor háza jó angyalának tar tóttá Mária Dorottyát. Gyermekei neve lését is egészen rábízta. Hiszen fiainak a kis Sándor és Palatínus Jóska főhercegnek a kiskőrösi Jeszenszky Péter müveit evang. ifjú volt az első magya: koztak, hogy társalkodnak vele. A vitéz rongyostalpú csizmája/ meg azok a keserves dolgok, amelyeket most emlegetett s amelyektől még most is keserű a szája íze. Melyikkel mulassa magát délig? Belekezdjen a munkába, holott küszöbön a dél. Vagy tovább főjjön, füstölögjön magában? Mind a két kezével belemarkolt sűrű, fehér üstökébe. Mintha a két keze kemény tíz ujjával ki akarta volna fésülni a fejéből a háborgó gondolatokat. Egyel rántott magán s leült a háromlábú székre. Belekezdett, hogy lefejtse a régi talpat, sarkat. Hamarosan végzet! vele. Fölpattant s előkereste, ami talpnak valója még volt. Már szabta is. Csak úgy égett keze alatt a munka De jó, hogy még mindig nem harangoztak! Talán még rávonhatja a csizmát a sámfára. Ez az, erre ráillik. S megint ott ült a háromlábú széken, mái kezében volt i kalapács s már verte is a csizmát a sámfára . . . A munka megpezsdítette ereiben a vért s kikergette-belőle a zsibbadságot. Magához térítette a belsí emberét. Az pedig alighogy föleszmélt, megkívánta ar énekszót, mint a tikkadt vándor a forrás hüs vizét Csak azért se! Nem hagyja magát. S maga se tudta, hogyan, rátalált a neki való énekre. Dacosan csatiam föl az ajkán s a kalapáccsal verte hozzá a taktust: Trutz sátánnak, a sárkánnak, Tarthatom ötét tsúfságnak, Trutz a nehéz keresztnek. Magam adtam Istennek. (Folytatjuk)