Harangszó, 1934
1934-02-25 / 9. szám
1934. február 2S. Jubileumi — —- évfolyam. 9- szám. Alapította : KAPl BÉLA l910*bon. Laptulajdonos : Dunántúli Luther-Szóvetség. Az Országos Luther- Szövetség hivatalos lapja. Megjelenik minden vasárnap. Ingyen melléklet kéthetenként a Kis Harangszó Postacsekkszámla : 30.520. Előfizetést elfogad minden ovang. lelkész és tanító. Krisztus ártatlan bárány ! Megváltottál minket. Ki miértünk meghaltál; Nagy, engedelmes voltál. Irgalmazz nekünk, A keresztfa oltárán. Viselvén bűneinket, Oh Jézus, oh Jézus! A .Harangszó* szerkesztő-kiadóhivatala: GYŐR II., Petőfi-tér 2. Előfizetési ára: negyedévre 1 P 28 fillér, félévre 2 P 40 fillér, egy évre 4 P 80 fillér. Csoportos küldéssel 10%-os kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba negyedévre I P 60 fillér. Tövisből — korona. Zsid. XII. 6. Akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. A z élet országutján sötétruháju szomorú karaván vánszorog. Halovány arcukra, borús homlokukra ez vagyon felírva: „Szenvedés“. A szentirás is, meg az élet is három dolgot tanít egészen világosan a a szenvedésről. Szenvedés mindig volt. Mióta Ádám feje felett megérdemelt büntetésként elhangzott az Ur szava: „Orcád verejtékével egyed a te kenyeredet; porból vétettél porrá kell lenned“ — azóta a szenvedés úgy kíséri az embert, mint utast az árnyéka. Régi könyvek lapjairól, régi emberek Írásaiból, emlékeiből csak úgy zokog a fájdalom, mint ahogyan a mai ember is sírva rója a nagy életutat. A szenvedést nem lehet az életből kiirtani, mert minden szenvedés a szeretettről születik. Amig szeretet lesz, addig féltés is lesz s amig féltés lesz addig szenvedés is lesz. A szenvedés mindig keserves volt. Nem csoda, ha az emberi szív mindig falsajgott alatta. Felsajgott egyszer keserű panasszal, máskor zúgolódó lázadással. A szenvedés szülte Jób könyvét ép úgy, mint ahogyan szenvedés szülte a véres forradalmakat. A szenvedés roskasz- totta térdre Krisztust a Gecsemáné kertben és a szenvedés löki a hideg habok közé az öngyilkos-jelöltet. Közöttünk sincs senki, akinek ne volna több- kevesebb tapasztalata arról, hogy az élet keresztje, szúró tövise, megkeserítője mindig a szenvedés. Pedig az igazság mégis az, hogy a szenvedésből áldás születik. Az Isten kegyelme, éppen abban mutatkozik meg, hogy áldássá tette azt is amit pedig büntetésként szabott az ember fejére. Az élet legnagyobb áldásai mindig a szenvedés szülöttei, mint ahogyan a tenger legszebb gyöngyei a kagylók fájdalmából születnek. Olyan csodálatom hogy a legszebb jellem a szenvedések kohójában edződik ki, hogy a legtisztább lelkek a könnyharmatos életutakon járnak, a legforróbb imádságok a betegágyak, temetői sírkeresztek szomorú világában fakadnak fel s a világ legnagyobb áldása, a váltság, a legnagyobb szenvedésből a Krisztuséból született. A szenvedés véső, amellyel formál a nagy szobrász, a szenvedés metszőkés, amellyel vadhajtásokat nyeseget rólunk a lelkünk gondos kertésze, a szenvedés tűz, amellyel tisztára akar égetni a nagy ötvös művészkeze. „Akit szeret az Ur, megdorgálja azt...“ Nagyon igaz a régi közmondás: „Senki se mehet száraz szemmel a mennyA rossz szokás mindig bántó, de vannak az ember életében pillanatok, mikor a helytelen szokás hatványozottan fáj a léleknek. Ilyen pillanat az is, mikor haldokló mellett állunk, vagy halottat kísérünk utolsó útjára. Milyen szomorú pl., hogy sokan még halálos betegségben sem mernek Úrvacsorát venni, mert az a felfogás, hogy aki már meggyónt, annak okvetlenül meg kell halnia. Volt néha eset, hogy a hozzátartozók könyörögtek: ne látogassam meg a halálos-beteget, mert akkor az élethez fűzött utolsó reménysége is elszakad. Bármennyire tapintatos, mégis helytelen szokás, hogy a biztos országba!“ E böjti időszakban, mikor elénk áll a világ legnagyobb szenvedőjének kínos gyötrődése, lássuk meg a szenvedés mélységes értelmét. Nem véletlen, nem a sors kegyetlen szeszélye, hanem az Isten nevelő eszköze a szenvedés. Megaláz vele, mert azt akarja, hogy őreá nézzünk, szegénnyé tesz vele, mert azt akarja, hogy őt érezzük egyetlen kincsünknek. így nézek hát a szenvedésre. Ha töviskoronát kapok homlokomra, fájni fog az ezután is és ösztönös irtózással szeretném azt lerázni onnét, de vállalom mégis azt a töviskoronát, azzal az ünnepélyes komolysággal, amellyel lefekszik az ember a műtőasztalra, mert tudja, hogy ezen vezet keresztül a gyógyulás útja. Fel hát kesergő lélek! Krisztusod nyomán, szent kezét fogva indulj a n héz utón, — rögökön keresztül a csillagok’ felé! halál szélén állónak is gyógyulást hazudnak, ahelyett, hogy felkérnék keresztyén szeretettel: rendezze ügyét és bűnét a földön Istennel, emberekkel s azután nyugodtan bízza magát a kegyelem Urára. A földi reménységnél drágább az örök Életnek reménye!... s mi sokszor betegesen kíméljük az úgyis hiábavaló földi reménységet, ahelyett, hogy felébresztenénk az Istenben való reménységet. Hány embernek visszaadta már életerejét bűnei bocsánatának lelki nyugalma! —- De sok haldoklót nem is hagynak nyugodtan a nagy kérdés előtt, hanem még távoli ismerősök is zaklatják. A beteglátogatás szép szokás, de a haldoklót — úgy Helytelen szokások. Temetéskor. Irta: Bácsi Sándor.
