Harangszó, 1934

1934-12-23 / 52. szám

420 HARANGSZÓ 1934 december 23. vösség koronáját. Fogadd be őt és ünnepelj boldog karácsonyt. Karácsony lent és — lent. Mintha dohos, szennyes cigánykuny­hóba tündérszép királyleány lépne, ki­nek fehérségétől és tisztaságától a rideg, kietlen kunyhó fénybe borul s bűvös il­lattal telik meg, úgy lép szívünkbe a ka­rácsony hangulata, szépsége és eszme­gazdasága: a szeretet és béke, a kien- gesztelődés és jóakarat, a hit és alázat. Emlékek szállnak fel, mint kék tó vi­zéből a finoman szőtt párafátyol, régi gyermekkori karácsonyainak emlékei. Mennyi költészet, melegség és fény! Ott vagyunk újra a fehéren terített asztal­nál. melyre letette az ég ajándékát, a sok-sok kinccsel, csillaggal teleaggatott karácsonyfát az a drága angyal, ki ne­ked is, nekem is oly édes és szép: az édesanyánk. Aki nem tud imádkozni, nézzen be ilyenkor azoknak a házaknak ablakán, melyekben a Jézuskát várja egy-egy gyermek ... Aki nem tud hinni, nézzen bele ezen az estén a kisgyermeke sze­mébe, amely úgy ragyog a sok csillo­gástól, fénytől, örömtől és boldogságtól és megtanul hinni... Aki nagyon sze­gény, annyira, hogy üresen, kifosztottan áll hideg élete pusztaságában, de e na­pon tud elmerengni régi karácsonyai ké­pein, melyeket fellapoz előtte az emléke­zés, az ne zúgolódjék, ne panaszkodjék: szívében e kopott tarsolyban aranyat hordoz. Áldott ünnep. Hideg télbe hozza a tavasz illatát, sötét estékbe visszahozza a tovaszállt verőfényes napok melegét, ■szürke robotos életünkbe belesugározza, mint fekete tárnákba a beléjük dobott fáklya, az eszményiség, az evangéliom sugaras szépségét. Áldott ünnep, tanít a gyermek érté­kelésére s a család tiszteletére. Az az el­hagyott, magára maradt kis család Betlehem határában, előképe, mintája a minden idők keresztyén családjának; hi­deg részvétlen, kietlen világnak köze­pette is él, mert tagjai egymásért élnek. A család az ősi életforma, Isten teremté, Isten védelmezi. Csak az a nemzet lehet nagy és hódítóan hatalmas, melynek lel­kében a család tisztelete él. Jézus evangéliomának örök eszmé­nye, az Isten országa nem más, mint egy egyetemes család, melyben a jog a szol­gálat talajából nő ki s melyben az egyé­ni élet iránya nem befelé, hanem kifelé mutat; e család feje az Atya, tagjai az embertestvérek, kik között ő áll, mint örök összekötő, egybeölelő hatalom, a betlehemi gyermekből lett Jézus. „Ma született néktek a Megtartó“, zengték a betlehemi mező felett szálldo- só angyalok s azóta is vissza-vissza csendül az égi üzenet: Békesség a föl­dön, jóakarat az emberekhez. Ma csak az fáj, hogy milyen messze vagyunk ettől. A karácsony mér, meg­méri a távolságot, melyben az eszmény és valóság, az evangéliom és a mi mai keresztyénségünk áll. Siralmas szívfáj- dító távolság. Felnézünk a csendes téli éjszakai ég­re, melyen vagy lassan úszó felhők vo­nulnak, vagy csodás tisztán megnőni látszó csillagok mosolyognak és a kép­zeletünk látni véli, amint csoda-fínom szárnyakon átsuhannak felettünk e szent estén a karácsonyi angyalok. Fel kell néznünk, fél a fénylő magasságba, mert itt lent belevágjuk fejünket a kiábrándító valóságba. Hajh, de messze magasan száll az eszmény s milyen mélységes sötét és kiábrándító a valóság. Az a világprogramm, melynek beje­lentői angyalok voltak, megvalósult-e, van-e béke, jóindulat, zengi-e a föld s rajta az emberszívek, ezek a sírig him­bálózó kis harangok, az Isten dicsősé­gét? Fogjuk-e kezét, azt a hatalmas ke­zét. annak, aki megtarthat minket, aki­nek születését így jelentették be az égi seregek: „Ma született a Megtartó“ ...Benne van-e életünkben az ő hatása, amely úgy árad, mint a napfény, mely­től a fa növekedést, a virág színt, a gyü­mölcs édességet nyer? Ragyog-e az Ő világossága rajtunk a szedrünkben, mely­ből irgalomnak, segítésnek, jóságnak kellene kisugározódni? Megyünk-e utá­na, folyton az Ő lába nyomában, melyek olykor mélyre vágódtak, mert a kereszt­hordás súlyosságát mutatják? Az lett Ő a mi rejtett életünkben, akinek szájjal mondjuk, a jó pásztor? Az-e, akinek ne­vezzük: Megváltó? A keresztyénség nem tömegmozga­lom, hanem mélyen egyéni. Hiába beszé­lünk világromlásról. Isten ez alatt az én, a te romlottságodat hallja. Hiába vár­juk a világ megtérését, míg te. meg én, nem térünk meg, nem adjuk át magun­kat boldog odaadással Neki, aki csak úgy tarthat meg, ha magunkat az Ő ke­zébe adjuk át egészen, fenntartás nélkül, halálos komolysággal és visszalépés nél­kül való hozzászegődéssel. A Megtartó ma született! — ezt hir­dették az angyalok. De felzeng újra az égikarok hallelu- jás éneke és fénybe borul az Ég, ha itt lent egy ember újjászületik, megtér. (Luk. 15, 10.) Ez az égi karácsony. Duszik Lajos. Vissszfiang. Multheti , Karcolat “-rovatunkban közöl­tük dr. Ravasz László, református püspök jelentésének a protestáns testvériségről szóló egyik részletét. Erre támadt visszhangként közöljük az alábbi sorokat. leien ! Szorítsuk meg egymás kesét Ez a felhívás minden protestáns szív kapu­ját megkopogtatja. Mi, akik akár mint legfelsőbb vezetők, akár mint egyszerű presbiterek szolgálunk, esküt tettünk arra, hogy egyházunk ügyét szívünkön hordjuk. Ravasz püspök felajánlott kézszorítása pedig ezt akarja. Az összefogásra sohase volt akkora szükség, mint ma, amikor le­kicsinyelnek és elnyomnak minket. Két millió protestáns csak többre lesz képes, mint a két egyház külön külön. Kérve-kérem a két egyház irányadó köreit: fogjanak össze. Egyházunk min­den hive melléjük fog állni. Szerény kérésem szeretne imádsággá válni. Bárcsak lehetne ezúttal Isten szava az ember szava! Nagyegyházasi MIKLÁS MIHÁLY ny. ezredes, egyházfelügyelö. KARÁCSONYVÁRÁS. Minden esztendőben van egy áldott esté», Amikor nem fáradt az embernek teste! Amikor a világ ünneplő ruhát ölt, S az égi szózattól visszhangzik a föld . . . Amikor a harag szeretetté szépül, Amikor sok szívben égi oltár épül. . . Amikor megnyílik minden kapu zára S meleg otthont talál: elhagyott és árva. Minden esztendőben van egy áldott este, Amikor e „sárföld11 fehérre van festve . . . Amikor a szivek hangosan dobognak, Amikor a sirók többé nem zokognak . . . Amikor az ember újra gyermekké lesz És busigó lélekkel siet Istenéhez . . - Amikor az álmok valósággá válnak, S az embermilliók Megváltóra várnak ! Minden esztendőben van 'egy áldott este, Amikor földi gond, bú, keserv : feledve. Amikor mindenütt béke napja ragyog És a mennyországban mosolygnak angyalok ! Amikor az ajkon ének, ige h arsan : „Dicsőség Teneked, Isten a magasban! Dicsőség Teneked, aki ma születtél S a mi bűneinkért szent áldozat lettél !“ Minden esztendőben van egy áldott este, Amikor arcomon bánatárny van testve. Amikor szivemből ezer kérdés fakad . . .- Ez az áldott este, áldott mért nem marad ? Miért tűnik tova, mint üstökös lángja S mért borul a földre bűnök éjszakája ? Mért nem ragyog köztünk a szeretet fénye ? Testvér a testvérnek miért ellensége ? ­Minden esztendőben van egy áldott este, Amikor e sárföld fehérre van festve . . . Óh, de mily csalódás! A fehér szín alatt Egy végtelen hosszú, fekete gyászszalag! • Képmutatók járnak e kerek világon És munkájuk nyomán a pusztulást látom! Mert ők gyiilölséget szítanak szerteszét S megölik a lélek igaz szeretetét! Minden esztendőben egy szent estét várok! Szivem és a lelkem örömért sóvárog ! Amikor földre száll a „Szeretet s Béke,“ Amikor senkinek sem lesz ellensége ! Amikor megnyitnak az ajkak imára S Isten lesz a népek erős sziklavára ! Amikor béke leng: kastély s kunyhó fölött, És angyalok kara hirdet nagy örömöt! *** , Nékem csak ez vágyam, leghőbb kívánságom, Óh, jöjj el mihozzánk : ,.örökös karácsony!“ Ilertülan Sándor. Újfajta templomok. Várostjáró emberek újabban egyre több olyan épületet találnak, amelyik egészen kiüt a környezetéből. Nincs raj­ta semmi a régi házak cikornyás vona­laiból és gazdag díszítéséből, csupa szöglet és egyenes vonal az egész. En- ,nek az építési módnak a kialakulásában a divat mellett, mely mindenben a la­pos idomoknak, egyenes vonalaknak kedvez, valószínűleg szerepe volt a ne­hezebb gazdasági helyzetnek is, mely a régi drága homlokzat kiképzését kerülni óhajtotta. Szerepe lehet benne annak a leegyszerűsítésre való' törekvésnek is, amely ma minden vonalon előre tör s talán nem utolsó sorban annak at ön­zésnek is,: mely nem kifelé, másnak akár-

Next

/
Thumbnails
Contents