Harangszó, 1934
1934-12-16 / 51. szám
410. HARANGSZÓ 1934 december 16. resd, hanem cselekedjél, mert előtted van; légy irgalmas samaritánus. A vallásórán a hitoktató egyszer az irgalmas samaritánusról szóló példázattal foglalkozva azt a kérdést vetette fék „Gyerekek, tudnátok-e ti is irgalmas samaritánusok lenni?“ Egy kis leány így felelt: „Nem“. „És miért nem“, — kérdé a hitoktató. „Azért nem, mert nincs szamarunk“. — Mosolygunk ezen gyermek-észjáráson. A gyermekész azt gondolta, hogy valahol Jeruzsálem és Jerikó között kell keresni a felebarátot és éppen úgy kell tennünk betüszerint, mint az a samaritánus tett és azért mindenre szükségünk van, amit annál a sa- maritánusnál látunk. De az a gyermek a maga bohó felelete mellett is érezte, hogy szeretnünk, segítenünk kell. Nem úgy, mint mi nagy gyermekek, akik sokat tudunk és jó keresztyének akarunk lenni. Mi, ha nem is oly gyermekded módon, de bizonyára sokkal botorabban cselekszünk, mikor mentséget és kibúvót keresünk a felebaráti szeretet gyakorlása alól. Óh, mennyi szó esik a felebaráti szeretekről! Hirdetjük, hogy felebarátunk minden ember. De mikor arra kerül a sor, hogy bebizonyítsuk a felebaráti szeretetet, akkor nem látjuk a felebarátot, aki előttünk, aki mellettünk van, aki szeretetünkre rászorul. Óh, ilyenkor mily hidegek tudunk lenni! Elmegyünk a felebarátunk mellett; öröme, bánata, nyomora nem hat meg bennünket. Pedig úton-útfélen, saját otthonodban, családod, szomszédaid, munkatársaid körében, a szegények jajkiáltásában, a munkanélküliek tes ti-lelki nyomorában, az árvák könnyeiben, az elhagyatottak szomorú tekintetében — mindenütt az íme, ö Is felebarátod! a figyelmeztetés hangzik feléd: „Íme, itt a felebarátod!“ És ennek a te felebarátodnak viszont látnia, éreznie, tapasztalnia kell, ha téged lát, hogy a felebarátja vagy. És ha kérded: mi szükséges ahhoz, hogy felebarátjai legyünk egymásnak, a felelet semmi más, csak szív, érző, szerető szív kell hozzá- Ahol ez megvan, ott meglesz a többi is: a vigasztaló szó, a résztvevő tekintet, a jó tanács, a mások terhének készséges megosztása, az áldozatra kész segítés. Mert a segítés nem az anyagi javakkal megáldottaknak a kiváltsága. Mindnyájan segíthetünk egymáson: csak szeressük egymást! Erre van szüksége a világnak. De ezt a nagy világot nem formálhatjuk át. Az ezer meg ezer sebből vérző, egymással meghasonlott népeket nem téríthetjük új útra. De, ha mindenki a maga körében megértette és tettre váltja a szót: „íme, az én felebarátom“, akkor sokat tett az egész emberiség érdekében. És ha minden szívben, minden családban, minden kis közösségben lobogna a felebaráti szeretet lángja, melegebb, szebb lenne az élet. Tekints körül, hol tetted már szebbé az életet. Siess és pótold a mulasztást, mert az idő rohan és szeretet nélkül üres és áldástalan az élet. Nagy Sámliéi próbája. Irta: báró Podmaniczky Pál. 8 — De kemény bogra van kötve! Talán te boldogulsz vele, leányom ... Most meg a Bodri vakkant néhányat. Kocsi is zörög az úton. Majd a nagyanyjuk álmélkodó szava hallik: —- Ki látott ilyet? Rézpoltúra . . . A tornác asztalán koppan a pénz. Egyik a másik után . .. — Ez is, ez is . .-. Nincs eközött egy fia ezüst se... A jövevény fakó hangon közbeszól: — Hej, ha ez mind arany volna! Az anyjuk összecsapja a kezét: — Hiszen akkor gazdagok volnánk! Mindenre telnék! Annus is, Miska is beleun, hogy a nagyok beszédét figyelje. Különben is elfogyott már az első alma. Annus most nyeli le az utolsó falatot. Miskának nem is kell messze kinyújtania a kezét. Egy szép, mosolygós alma csak úgy biztatja: szakíts le! Mellette egy másik kelleti magát. Ezt is leszakítja s odanyujtja az Annusnak. Míg egyik is, másik is lassan majszolgatja az almát, élvezi édessége minden csöppjét, telik-nmük az idő. Mire elkészülnek s lehajítják a csutkát, lekiván- koznak a fáról. Mert, lám, a két csutkára, hogy összeszalad az ostoba tollas jószág s az se volna utolsó mulatság elhessegetni őket. Mielőtt azonban lemásznának, Miska félrehajtja az utcát eltakaró ágat és kitekint. Hátha van valami látnivaló! Csakugyan van is. Két kocsi jön egymás mellett a széles utcán. Egylovas az egyik is, a másik is. Lépésben jönnek, nem sietnek. Miska nézi őket, nézi egyre tágabbra nyílt szemmel. Az egyik lovat mintha a nagyapja hajtaná. Mire bizonyos benne, már szól is az Annusnak: — Nézd, a nagyapánk jön! Az is odahajlik s helybenhagyja: — Az ám, a nagyapánk! S egyszerre mondják ki, amit mindkettejük szeme megdöbbenve lát: — Csakhogy nem a Tündérrel! S már csúsznak is le a fa törzsén s torkuk szakadtából kiáltják a vészes hírt: — Jön a nagyapánk! De nem a Tündéren! Erre a szóra megmozdul a ház. Minden dolgát fél- benhagyva rohan a konyhából nagyanyjuk. Meghallotta a hírt az udvar túlsó végén az édesanyjuk: sza- ladton-szaladvást siet a kapuhoz az is. Mire odaérnek, már ott bajlódik a jövevény ember s nyitná a kaput, ha boldogulna vele. A megriadt asszonyok is csak rángatják, rázzák, míg végre a fiatal asszony emelint rajta egyet: — Hiszen tudja, édesanyám, így kell! Erre csakugyan kiakasztódik a kapu s kitárhatják mind a két szárnyát.
